Teljes mű

Törésvonalak

Pirkadat – I. kötet Z. Pete 14 perc olvasási idő Nyilvános
Betűméret

Varga ezredes hajnali öt óra negyvenkettőkor olvasta el harmadszor ugyanazt a sort.

Nem azért, mert nem értette.

Éppen ellenkezőleg.

Túl jól értette.

A parancsnoki konténer falán túl már mozgott a tábor.

Dízelmotorok indultak.

Rádiók sercegtek.

Valaki káromkodva próbált életet lehelni egy kávéfőzőbe, amely szemmel láthatóan rosszabbul viselte az elmúlt napokat, mint a katonák.

A monitoron azonban csak a jelentés létezett.

ISMERETLEN EREDETŰ OBJEKTUM.

TECHNOLÓGIAI KÉPESSÉGE ISMERETLEN.

VÉDELMI REAKCIÓ IGAZOLT.

POTENCIÁLIS STRATÉGIAI FENYEGETÉS.

Varga hátradőlt.

Az első három sorral nem volt baja.

A negyedikkel annál inkább.

Nem azért, mert biztos volt benne, hogy a Pirkadat veszélytelen.

Hanem azért, mert senki nem tudta, hogy veszélyes.

Az ajtó kinyílt.

Farkas őrnagy lépett be két papírpohárral.

– Kávé.

Varga ránézett.

– Ez fenyegetés?

– A szaga alapján stratégiai.

Letette elé az egyik poharat.

Varga belekortyolt.

Nem fintorgott.

A katonai kiképzésnek voltak kevésbé látványos, de kétségtelenül hasznos eredményei.

Farkas rápillantott a monitorra.

– Megjött?

– Meg.

– És?

Varga felé fordította a képernyőt.

Az őrnagy végigolvasta.

A negyedik sornál megállt.

– Hát… gyorsak voltak.

– Tegnap még objektum volt.

– Ma fenyegetés.

Varga a poharára nézett.

– Délutánra ellenség?

Farkas nem válaszolt.

Nem kellett.

Mindketten tudták, hogyan működik egy rendszer, amikor olyan dologgal találkozik, amire nincs rubrika.

Először nevet ad neki.

Aztán besorolja.

Utána a besorolás alapján kezd viselkedni vele.

Varga ismét a jelentésre nézett.

A Pirkadat tegnap nem támadott.

Elhárított.

Egy jelentésben a különbség apróságnak tűnhetett.

Odakint azonban óriási volt.

– Mikor lesz a videókonferencia?

– Hatkor.

Varga az órára nézett.

– Akkor van még tizenkét percem eldönteni, mennyire akarok népszerű lenni.

Farkas elmosolyodott.

– Az elmúlt két nap alapján szerintem erről már lekéstél.

•

Hat óra három perckor nyolc különböző helyszín jelent meg a monitoron.

Budapest.

Egy szövetségi koordinációs központ.

Elemzőközpontok.

Tárgyalótermek.

És néhány olyan helyiség, amelyről Varga inkább nem akarta tudni, pontosan hol van.

A neveket ismerte.

A többségükkel személyesen soha nem találkozott.

Nem is számított.

Most mindenki ugyanazt a fekete, több száz méteres valamit nézte egy magyar erdő közepén.

Csak monitoron keresztül.

Az első húsz percben adatokról beszéltek.

Radarról.

Hőképről.

Elektromágneses kibocsátásról.

Anyagminták hiányáról.

Méretekről.

Légi felvételekről.

A tegnapi incidensről.

A fegyverrendszerek működésképtelenné válásáról.

És arról, hogy az objektum az eset után sem támadott vissza.

Ez az utóbbi valahogy mindig halkabban hangzott el, mint a többi.

Aztán megjelent egy térkép.

Varga előrehajolt.

A hajó körül koncentrikus zónák rajzolódtak ki.

Külső biztosítás.

Légi korlátozás.

Megfigyelési szektorok.

Új radarpozíciók.

Elektronikai hadviselési eszközök.

Légvédelmi alegységek.

Reagálóerők.

Újabb réteg jelent meg.

Varga letette a tollát.

– Ezt mikor hagyták jóvá?

A képernyő egyik sarkában ülő tábornok válaszolt.

– Az éjszaka folyamán született döntés.

– A rakétás egységeket is?

– Igen.

– Milyen cél ellen?

Pillanatnyi csend.

– Ezredes, maga is látta, mire képes az objektum.

– Pontosan ezért kérdezem.

– Nem értem.

Varga közelebb hajolt a mikrofonhoz.

– Pontosan mitől védjük magunkat?

Most már hosszabb lett a csend.

Valaki a másik képernyőn megmozdult.

– Egy ismeretlen technológiájú objektum demonstrálta, hogy képes katonai rendszereink működését befolyásolni.

– Miután katonai rendszereket irányítottunk rá.

– Ezredes…

– Ez tény.

A tábornok arca megfeszült.

– Senki nem állítja, hogy támadást indítunk.

– Rakétákat telepítünk köré.

– Elrettentés.

Varga egy pillanatig hallgatott.

Aztán kinézett az ablakon.

A fák fölött ott húzódott a Pirkadat sötét íve.

Mozdulatlanul.

Némán.

– Tábornok úr, nem tudjuk, érti-e az elrettentés fogalmát.

– Akkor jobb, ha számolunk vele, hogy igen.

– És ha ugyanúgy érti, ahogy mi értenénk, ha valaki rakétákat állítana körénk?

Egy másik hang válaszolt.

– Ezredes, a feladata nem az objektum pszichológiai profiljának felállítása.

– Nincs pszichológiai profilom róla.

Varga visszanézett a képernyőre.

– Pont ez a probléma.

Csend.

– Nem tudjuk, mit akar. Nem tudjuk, miért van itt. Azt sem tudjuk, akar-e egyáltalán valamit. Nem tudjuk, automatikus volt-e a tegnapi reakció. Egyetlen dolgot tudunk biztosan.

– Mit?

– Hogy eddig nem ölt meg senkit.

A mondat ott maradt közöttük.

Kényelmetlenül.

Mert igaz volt.

És mert semmire nem adott választ.

A tábornok végül megszólalt.

– Az intézkedések maradnak.

Varga bólintott.

– Értettem.

Nem értett egyet.

De ez két különböző dolog volt.

A következő térkép már nem a hajóról szólt.

Hat fénykép jelent meg rajta.

Varga arca megmerevedett.

Tamás.

Ági.

Józsi.

Eszter.

Balázs.

Kata.

Mellettük adatok.

Lakhely.

Munkahely.

Családi kapcsolatok.

Telefonszámok.

Mozgási adatok.

– Ők miért vannak ebben az anyagban?

– Az objektummal dokumentált kapcsolatba került civilek.

– Ezt tudom.

– Akkor érti.

– Nem.

Varga levette a szemüvegét.

– Mit akarnak velük?

– Elkülönített meghallgatásokat.

– Már beszéltünk velük.

– Együtt.

– Külön is.

– Mi változott?

A válasz azonnal érkezett.

– Az objektum beengedte őket.

– És?

– Minket nem.

Varga néhány másodpercig csak nézte a monitort.

Ott volt az első valódi repedés.

Nem a Pirkadat és az emberek között.

Az emberek között.

– Tehát most már nem tanúk.

Senki nem válaszolt.

– Hanem kockázati tényezők.

– Ezt maga mondta.

– Maga pedig nem cáfolta.

A tábornok összekulcsolta a kezét.

– Ideiglenes mozgáskorlátozás. Kommunikáció ellenőrzése. Külön meghallgatás. Semmi több.

Varga visszatette a szemüvegét.

– És ha nem működnek együtt?

– Egyelőre működjenek együtt.

A kapcsolat néhány perccel később megszakadt.

A monitor elsötétült.

Farkas sokáig nézte a fekete képernyőt.

– Na. Most lett igazán egyszerű.

Varga felállt.

– Eddig is az volt.

– Tényleg?

– Persze.

Felvette a zubbonyát.

– Csak eddig nem tudtuk, mitől kell félni.

Farkas a hajó felé nézett.

– Most már tudjuk?

Varga kinyitotta az ajtót.

– Nem.

Kilépett.

– De egyre több fegyverünk van hozzá.

•

Tamás a faház előtt állt, amikor meghallotta az első nehéz járműveket.

Nem kellett hozzá különösebb katonai ismeret.

A túrázók általában nem nyolc tengelyen érkeznek.

Balázs kijött mellé.

A távoli földúton egymás után bukkantak elő a járművek.

Először néhány.

Aztán még néhány.

Végül annyi, hogy már nem lehetett őket véletlen erősítésnek nevezni.

– Ezek mi a francot hoznak? – kérdezte Balázs.

Tamás hunyorított.

– A békés érdeklődés következő szintjét.

Józsi mögöttük jelent meg egy bögrével.

– Van náluk reggeli?

Balázs ránézett.

– Rakétának néz ki.

Józsi kortyolt.

– Akkor valószínűleg nincs.

A humor néhány másodpercre megtette a dolgát.

Aztán újabb jármű fordult rá az útra.

Mögötte még kettő.

Ági is kilépett.

Nem kérdezett semmit.

Csak nézte őket.

– Ez már nem miattunk van.

Tamás lassan megrázta a fejét.

– Nem.

A Pirkadat ugyanúgy feküdt a völgy fölött, mint előző este.

Mintha a körülötte zajló készülődés egy másik világban történne.

Nem villogott.

Nem mozdult.

Nem adott jelet.

És ettől az egész rosszabbnak tűnt.

Ha tett volna valamit, legalább lett volna mire reagálni.

Így viszont minden emberi mozdulat saját magára válaszolt.

Két katona közeledett a faház felé.

Az egyik már járt náluk.

Fiatal volt, kialvatlan, és láthatóan elege volt abból, hogy minden órában új szabályt kap.

Megálltak a kapunál.

– Jó reggelt.

Józsi rápillantott.

– Ezt még vizsgáljuk.

A fiatal katona szája sarka megmozdult.

A mellette álló őrmesteré nem.

– Új rendelkezés van.

Tamás előrelépett.

– Milyen?

Az őrmester a papírjára nézett.

– A területet ideiglenesen lezárják. Az önök mozgása korlátozott lesz. Engedély nélkül nem hagyhatják el a kijelölt körzetet.

Ági összehúzta a szemét.

– Tessék?

– Ez nem őrizet.

– Csak nem mehetünk el.

Az őrmester hallgatott.

Ági bólintott.

– Értem a különbséget.

A fiatal katona félrenézett.

Tamás nyugodtan kérdezett.

– Meddig?

– Nincs megadva.

– Telefon?

– Használhatják. A kommunikációs forgalom korlátozás alá kerülhet.

Józsi felemelte a bögréjét.

– Ezt lefordítaná olyanra, amit egy átlagos adófizető is megért?

A fiatal katona már képtelen volt elrejteni a mosolyát.

Az őrmester viszont igen.

– Figyelhetik.

A mosoly eltűnt.

Tamás végignézett rajtuk.

– Miért?

Erre már nem volt válasz a papíron.

Az őrmester végül megszólalt.

– Mert maguk kapcsolatba kerültek az objektummal.

Tamás ránézett.

– Maga is.

Az őrmester arcán valami megfeszült.

– Az más.

– Miért?

Nem érkezett válasz.

Mert egyikük sem tudta.

•

A katonák között délelőttre mindenki ismerte az új besorolást.

Potenciális stratégiai fenyegetés.

A mondat gyorsabban terjedt, mint bármelyik hivatalos parancs.

Az egyik csoport számára mindent megmagyarázott.

Látták, mit tett a hajó a rendszereikkel.

Látták, hogy semmilyen ismert eljárással nem tudtak hozzáférni.

Látták, hogy civileket beengedett, katonákat nem.

Nekik ez elég volt.

A másik csoport ugyanezeket látta.

És éppen ezért jutott más következtetésre.

A hajó nem lőtt.

Nem üldözött.

Nem támadott.

Csak akkor avatkozott be, amikor megpróbálták kényszeríteni.

A vita először félmondatokban jelent meg.

Egy jármű mögött.

A reggelinél.

A rádiósátor előtt.

– Ha valami le tudja állítani a fegyveredet, az veszélyes.

– Egy biztosíték is le tudja.

– Ne hülyéskedj.

– Attól még nem ellenség.

– Majd mondd ezt akkor, amikor ellened fordítja.

– Mit fordított ellenünk?

– Az egész rendszert.

– Mert ráfogtuk.

– Parancsra.

– Attól még ráfogtuk.

Normális helyzetben az ilyen viták gyorsan véget értek volna.

Most nem.

Mert mindkét oldalnak volt valamiben igaza.

És egyiknek sem volt elég információja ahhoz, hogy biztos legyen benne.

•

Dél körül Varga elsétált a faházhoz.

Kíséret nélkül.

A kapunál álló katonák automatikusan kihúzták magukat.

– Pihenjenek.

Tamás az udvaron ült egy farönkön.

Amikor meglátta, felállt.

– Megint kihallgatás?

– Nem.

Varga körbenézett.

– Van kávé?

Józsi kiszólt az ajtóból.

– Attól függ, ezredes úr. Stratégiai vagy sima?

Varga elmosolyodott.

– Ma már mindegy.

Néhány perccel később ott ült közöttük.

Nem hivatalosan.

Nem volt jegyzőkönyv.

Nem volt diktafon az asztalon.

Sokáig senki nem mondott semmit.

Végül Tamás törte meg a csendet.

– Mi történik?

Varga a bögréjét nézte.

– Az, ami mindig, amikor egy rendszer nem érti, mi van előtte.

– Megpróbálja megérteni?

Varga felnézett.

– Először biztosítani próbálja, hogy túlélje addig.

Balázs az úton elhaladó járművek felé biccentett.

– Ez mind a túlélés?

– Ezt mondják.

Ági Vargát figyelte.

– Maga szerint?

Az ezredes sokáig hallgatott.

Talán túl sokáig ahhoz, hogy katonai válasz legyen.

– Szerintem túl sokan próbálunk egyszerre felkészülni valamire, amiről senki nem tudja, micsoda.

Kata kérdezett:

– És mi?

Varga ránézett.

– Magukat külön fogják meghallgatni.

Józsi felsóhajtott.

– Végre. Már kezdtem hiányolni.

– A telefonforgalmukat figyelhetik.

A hangulat egy pillanat alatt megváltozott.

Ági hangja keményebb lett.

– A családjainkat is?

– Nem tudom.

– Remek válasz.

– Ez az igaz.

Ági elfordult.

Tamás csendesen kérdezte:

– Maga miért mondja el ezt nekünk?

Varga a hajó felé nézett.

– Mert ha holnap azt akarják, hogy bízzanak bennünk, akkor ma nem kezdhetjük azzal, hogy hazudunk.

Józsi letette a bögréjét.

– Ez katonai szabály?

– Nem.

– Gondoltam.

Varga felállt.

Tamás is.

– Ezredes.

Varga megállt.

– Maga szerint mi a Pirkadat?

Az ezredes a fekete hajóra nézett.

Sokáig.

– Nem tudom.

Tamás bólintott.

– Eddig maga az első, aki ezt úgy mondta ki, mintha nem szégyellné.

Varga erre már nem válaszolt.

Elindult vissza a tábor felé.

•

Délután háromra megérkezett az első külföldi katonai csoport.

Négyre a második.

Ötre új radarberendezések dolgoztak a környező magaslatokon.

A légtér korlátozását kiterjesztették.

A sajtó a külső ellenőrzőpontoknál állt.

Mindenki tudni akarta, mi van az erdőben.

És mindenki mást mondott róla.

Meteorológiai jelenség.

Titkos katonai fejlesztés.

Orosz eszköz.

Amerikai eszköz.

Idegen hajó.

Reklámkampány.

Összeesküvés.

Világvége.

Tamás egy ideig nézte a telefonján.

Aztán kikapcsolta.

Balázs ránézett.

– Na?

– Már csak az hiányzik, hogy valaki szerint egy új bevásárlóközpont.

Józsi felnézett.

– Ha lesz benne büfé, engem érdekel.

A nevetés rövid volt.

A völgy másik oldalán éppen akkor emelkedett fel egy új radar antennája.

Lassan fordult.

Megállt.

A Pirkadat irányában.

•

A parancsnoki központ taktikai kijelzőjén a hajót egyetlen nagy jelölés mutatta.

Körülötte egyre több saját egység.

Annyi szimbólum jelent meg a térképen, hogy maga a Pirkadat lassan elveszett közöttük.

Farkas Varga mellé lépett.

– Tudod, mi ebben a furcsa?

– Sok mindenből választhatsz.

Az őrnagy a kijelzőre mutatott.

– Tegnap még azt mondtuk, semmit nem tudunk róla.

– Ma sem.

– De ma már három védelmi gyűrűnk van körülötte.

Varga bólintott.

A rádió megszólalt.

– Parancsnokság, kettes megfigyelő. Új légieszköz közeledik északnyugatról.

– Azonosítás?

– Szövetséges. Előre bejelentett felderítő platform.

– Útvonal?

Néhány másodperc csend.

– A kijelölt folyosón.

A térképen megjelent egy kis jel.

Lassan közeledett.

A helyiség elcsendesedett.

Senki nem mondta ki.

De mindenki arra gondolt, amit tegnap óta senki nem tudott:

mi számít a Pirkadat számára fenyegetésnek?

– Távolság huszonkettő.

Semmi.

A jel továbbhaladt.

– Tizenkilenc.

A Pirkadat nem reagált.

– Tizenhat.

Varga összehúzta a szemét.

– Mi a minimális engedélyezett távolság?

Farkas már nézte.

– Tizenöt.

– Fordítsák ki.

A vezérlőpultnál álló tiszt ránézett.

– Uram, az engedélye tizenötig szól.

– Azt mondtam, fordítsák ki.

– Ezredes, a mérési program…

Varga felé fordult.

– Nem fogjuk centiméterenként megkeresni, hol kezdődik a türelme.

A tiszt habozott.

Aztán továbbította a parancsot.

A jel ívbe fordult.

Tizenöt egész nyolc kilométernél.

Semmi nem történt.

Valaki kifújta a levegőt.

Farkas Vargára nézett.

– Lehet, hogy tizenötnél sem csinált volna semmit.

– Lehet.

– Akkor miért fordítottad vissza?

Varga a kijelzőre nézett.

– Mert kezdek beleunni, hogy minden kérdésünket úgy tesszük fel, hogy közben fegyver van a kezünkben.

•

A rádió ismét megszólalt.

Ezúttal belső vonal.

– Ezredes úr, kiemelt utasítás érkezett a civilekkel kapcsolatban.

Varga odalépett.

– Hallgatom.

– A hat személyt holnap nulla-hat-nullától külön kell meghallgatni. Addig egymással történő kommunikációjukat korlátozni kell. A terület elhagyása számukra nem engedélyezett.

Varga nem válaszolt rögtön.

Farkas felnézett.

Az ezredes lassan megnyomta az adógombot.

– Ismételje meg a jogalapot.

Csend.

– Uram?

– A jogalapot. Milyen eljárás keretében korlátozzuk hat civil magyar állampolgár mozgását és egymással való kapcsolattartását?

Újabb csend.

– Stratégiai biztonsági intézkedés.

Varga arca nem változott.

– Ez nem jogalap.

Farkas elfordult a térképtől.

A teremben lassan minden beszélgetés elhalt.

– Ezredes úr, az utasítás felsőbb szintről érkezett.

– Az sem jogalap.

A rádió túloldalán valaki halkan beszélt valakivel.

Aztán másik hang jelentkezett.

– Varga ezredes, a hat személy közvetlen kapcsolatba került az objektummal. Nemzetbiztonsági jelentőségű információ birtokában lehetnek.

– Akkor az arra jogosult hatóság járjon el velük szemben a törvényes rend szerint.

– Rendkívüli helyzettel állunk szemben.

– Attól még civilek.

Varga körbenézett a helyiségben.

– Beszélni akarnak velük? Megkérem őket, hogy működjenek együtt. Hivatalosan idézni akarják őket? Tegyék meg. De én nem fogom katonai őrizet alá helyezni őket azért, mert egy ismeretlen objektum beengedte őket.

– Senki nem beszélt őrizetről.

Varga szája sarka alig láthatóan megmozdult.

– Nem hagyhatják el a területet. Nem beszélhetnek egymással. Katonák felügyelik őket. Minek nevezzem?

Nem érkezett válasz.

– Varga ezredes, maga parancsot kapott.

– Olyan végrehajtható parancsot kérek, amelyhez megjelölik a törvényes felhatalmazást.

A vonal elnémult.

Farkas néhány másodpercig csak nézte.

– Ez érdekes lesz.

– Mi?

– A következő videókonferencia.

Varga letette a mikrofont.

– Akkor legalább lesz miről beszélni.

•

Az igazi probléma azonban nem a hat civilnél kezdődött.

Hanem a saját embereiknél.

Negyed órával később kopogtak.

Három katona állt odakint.

Mindhárman jelen voltak az előző napi incidensnél.

Az egyik, egy harminc körüli szakaszvezető lépett előre.

– Ezredes úr, beszélhetnénk?

– Jelentést már adtak.

A három katona összenézett.

– Pont azért.

Varga félreállt.

– Jöjjenek.

Nem ültek le.

A szakaszvezető láthatóan kereste a megfelelő szavakat.

– Úgy hallottuk, újra meghallgatnak minket.

Farkas bólintott.

– Igen.

– Uram, tegnap óta háromszor mondtam el ugyanazt.

– Tudom.

– És minden alkalommal úgy kérdeztek, mintha rosszul emlékeznék.

Varga összevonta a szemöldökét.

– Mire gondol?

A második katona válaszolt.

– Arra, hogy azt akarják hallani, hogy a hajó megtámadott minket.

Csend.

Varga megkérdezte:

– És maga szerint?

– Nem támadott meg.

– A rendszereik leálltak.

– Igen.

– Az nem számít támadásnak?

A katona megrázta a fejét.

– Előtte mi céloztunk rá.

Farkas összefonta a karját.

A szakaszvezető folytatta:

– Én ott voltam a kezelő mellett. Láttam. Nem történt semmi addig, amíg rá nem állítottuk a rendszert.

– Parancsot hajtottak végre – mondta Varga.

– Tudom, uram.

– Akkor mi a problémája?

A férfi hallgatott egy pillanatig.

– Az, hogy most úgy beszélünk róla, mintha minden előzmény nélkül ránk támadt volna.

Senki nem válaszolt.

A harmadik katona megszólalt.

– És a civilek.

Varga ránézett.

– Mi van velük?

– Tegnap este még együtt ettünk velük.

A szakaszvezető bólintott.

– Normális emberek.

– Ezt senki nem vitatja.

– De úgy kezeljük őket, mintha veszélyesek lennének.

Varga nem mondott semmit.

A szakaszvezető nyelt egyet.

– Ezredes úr… nem akarjuk megvárni, amíg valaki eldönti helyettünk, mit láttunk.

A mondat súlyosabban esett, mint bármelyik parancs.

Farkas kiegyenesedett.

– Ezt hogy érti?

– Leírtuk külön.

A férfi elővett három összehajtott lapot.

– Saját szavainkkal. Dátummal, időponttal. Azzal együtt, milyen parancsot kaptunk, mikor céloztunk, és mikor reagált az objektum.

Varga nem nyúlt értük rögtön.

– Tudják, mit csinálnak?

– Igen, uram.

– Biztos?

A szakaszvezető most először nézett egyenesen a szemébe.

– Nem.

Szünet.

– Pont ezért írtuk le.

Varga átvette a lapokat.

– A szolgálati rend ugyanúgy vonatkozik magukra.

– Tudjuk.

– Ha hivatalosan meghallgatják magukat, megjelennek.

– Igen, uram.

– Ha parancsot kapnak, végrehajtják, amíg az jogszerű.

Mindhárman bólintottak.

Varga lenézett a papírokra.

– Akkor most menjenek vissza.

A szakaszvezető tisztelgett.

Az ajtóban megtorpant.

– Ezredes úr.

– Igen?

– Tényleg veszélynek tekintjük?

Varga a térképre nézett.

A Pirkadat jelölését lassan körbezárták a saját erőik szimbólumai.

– Hivatalosan igen.

– És maga?

Farkas a katonára nézett.

Normális helyzetben senki nem kérdezett volna ilyet egy ezredestől.

De ez már rég nem volt normális helyzet.

Varga visszanézett rájuk.

– Én annak tekintem, aminek bizonyítani tudjuk.

– És az micsoda?

Varga kis ideig gondolkodott.

– Valami, ami meg tudott volna ölni minket.

A katonák vártak.

– És eddig nem tette.

•

Este ismét bogrács került elő a faháznál.

Nem ünneplésből.

Egyszerűen enni kellett.

Két katona szolgálatban állt az út mellett.

Egy harmadik távolabb ült egy farönkön, sisakját maga mellé téve.

Józsi meglátta.

– Hé!

A katona odanézett.

– Maga már megint nem evett, ugye?

– Szolgálatban vagyok.

– Az nem betegség.

A férfi elmosolyodott.

– Nem hagyhatom el a posztot.

– Nem is hívtam messzire. Öt méter.

A katona a társára nézett.

Az vállat vont.

Józsi már szedte a tányért.

– Jöjjön. Mire eldöntik odafent, hogy világvége van-e, kihűl.

Néhány perc múlva katonák és civilek ültek a kerítés mellett.

Nem kérdezték egymástól, melyik oldalon állnak.

Mert még senki nem tudta, vannak-e oldalak.

Tamás az udvar széléről figyelte őket.

Varga nem sokkal később érkezett.

Egyedül.

Józsi felnézett.

– Ezredes úr, magának is jut.

– Nem ezért jöttem.

– Ezt mindig azok mondják, akik végül esznek.

Varga körbenézett.

Az egyik katona fel akart állni.

– Maradjon.

A férfi visszaült.

Varga a bogrács mellett állt meg.

Tamás odalépett hozzá.

– Baj van?

Az ezredes a katonákra nézett.

Aztán a hajóra.

– Még nem tudom.

– Az rosszabb, mint amikor tudja?

– Sokszor.

Tamás követte a tekintetét.

A Pirkadat fölött lassan kigyulladtak az első csillagok.

– El akarnak vinni minket?

– Nem.

Tamás ránézett.

– Ez határozott volt.

– Mert ebben biztos vagyok.

– Ki akarnak hallgatni?

– Beszélni akarnak magukkal.

– Ez ugyanaz?

– Nem.

Varga most ránézett.

– És figyeljen rá, hogy ne is váljon ugyanazzá.

Tamás elmosolyodott.

– Ezt tanácsként mondta vagy parancsként?

– Egyik sem.

Józsi a bogrács mellől közbeszólt:

– Akkor vacsora.

Varga felsóhajtott.

– Maga mindig ilyen?

– Nem.

Józsi megtöltött még egy tányért.

– Éhesen rosszabb.

Ezúttal Varga elfogadta.

•

Odafent azonban már egészen más nyelven beszéltek.

Nem emberekről.

Kapcsolati pontokról.

Hozzáférési mintákról.

Befolyásolhatóságról.

Biztonsági kockázatról.

Az egyik elemző előtt ott volt a hat civil fényképe.

Mellette három új dokumentum.

Három katona egymástól független jelentése.

Mindháromban ugyanaz a lényegi állítás:

Az objektum reakcióját saját fegyverrendszereink célravezetése előzte meg.

Az elemző visszaolvasta.

Aztán megnyitotta a hivatalos összefoglalót.

Az objektum ellenséges elektronikai képességet demonstrált.

Két mondat.

Mindkettő leírta ugyanazt az eseményt.

Mégis egészen más történetet meséltek.

A képernyő sarkában új üzenet jelent meg.

NEMZETKÖZI KOORDINÁCIÓS ÉRTEKEZLET – 06:30

Az elemző bezárta a katonák eredeti jelentéseit.

De nem törölte őket.

A Pirkadat továbbra sem tett semmit.

Nem zavarta a radarokat.

Nem reagált a köré telepített egységekre.

Nem adott választ.

Csak ott maradt az erdő fölött.

Mozdulatlanul.

És az este végére már nem az volt a legfontosabb kérdés, hogy mit fog tenni a hajó.

Hanem az, hogy az emberek mit tesznek egymással, amíg választ várnak tőle.

További részek a műből

Összes rész megnyitása

Írnál visszajelzést?

Ennél a résznél a szerző fogad olvasói reakciókat és kérdéseket.