Tamás a füvet nézte.
A fű viszonozta ezt annyival, hogy tovább nőtt.
Kettejük közül egyértelműen a fű volt a kitartóbb.
A kávésbögre még meleg volt a kezében. A reggel pedig pontosan olyan volt, mint a legtöbb reggel.
Semmi különös.
A kert végében egy feketerigó ugrált. Valamit talált. Vagy csak úgy tett, mintha talált volna valamit.
A madarakat nehéz volt megérteni.
Tamás néha az emberekkel is így volt.
A telefon az asztalon rezgett egyet.
Aztán még egyet.
A munka türelmesen várakozott. A munka mindig tudta, hol találja meg.
Tamás belekortyolt a kávéba.
Még mindig túl forró volt.
– Remek – morogta.
A kávé ettől nem hűlt le.
A fű sem lett alacsonyabb.
A telefon ismét rezgett.
Tamás ránézett.
Új hibajegy.
Valaki internet nélkül maradt.
A legtöbb ember ilyenkor úgy viselkedett, mintha megszűnt volna a civilizáció.
Ebben volt némi túlzás.
De nem sok.
Tamás elmosolyodott, aztán letette a bögrét.
A fű megúszta még egy napra.
Indulás előtt egy pillanatra visszanézett a kertre.
Nem tudta, miért.
Aztán becsukta maga mögött az ajtót.
•
Ági éppen negyedszer ment vissza a konyhába.
Nem azért, mert elfelejtett valamit.
Hanem mert mindig akadt még valami.
Az ember bement egy bögre teáért, és húsz perc múlva azon kapta magát, hogy közben elpakolt, letörölte a pultot, megigazított három dolgot, és fogalma sincs, miért indult el eredetileg.
A vízforraló kattant.
Ági örült neki.
Legalább valaki befejezte, amit elkezdett.
A nappaliból hangok szűrődtek ki.
Valaki keresett valamit.
Valaki más nem találta.
A kettő gyakran ugyanaz az ember volt.
– Anya!
Ági lehunyta a szemét.
Egyetlen másodpercre.
– Igen?
– Nem találom a…
– A másik szobában van.
Csend.
– Ja.
Ági elmosolyodott.
A teára nézett.
Aztán a nappali felé.
Végül egyik irányba sem indult el rögtön.
Ez ritkán fordult elő.
•
Józsi a kert végében állt.
Nem csinált semmit.
Legalábbis kívülről így nézett ki.
A kerítés mögött a szomszéd fűkaszált. A hang már fél órája kitartóan támadta a környék nyugalmát.
Józsi úgy sejtette, a szomszéd valamilyen személyes háborút vívhat a növényzettel.
A növényzet egyelőre jól tartotta magát.
A földút túloldalán két veréb veszekedett valamin.
Vagy udvarolt.
Józsi soha nem tudta megkülönböztetni a kettőt.
Néha az embereknél sem.
Körbenézett.
Ugyanaz a ház.
Ugyanaz az udvar.
Ugyanazok a fák.
Több mint húsz éve.
Nem zavarta.
A szomszéd egyszer csak leállította a fűkaszát.
A csend olyan hirtelen tért vissza, hogy Józsi felkapta a fejét.
A verandáról megszólalt a telefon.
Sóhajtott.
– Persze.
Elindult érte.
A szomszéd közben újra berántotta a gépet.
Józsi megtorpant.
– Na, pedig már majdnem megszerettelek.
•
Eszter a busz ablakának támasztotta a fejét.
A busz ugyanazzal a lelkesedéssel haladt, mint amivel egy hétfő reggel szokott.
Nem sokkal.
Pedig kedd volt.
Eszter szerette figyelni az embereket.
Néha úgy érezte, mindenki más kapott valamilyen használati utasítást az élethez.
Csak neki felejtették el odaadni.
A tanárok.
A szülők.
Az ügyintézők.
A buszvezető.
Mindenki úgy viselkedett, mintha értené a szabályokat.
Eszter gyanította, hogy ez csak ügyes színjáték.
A busz megállt.
Egy férfi szállt fel.
Köszönt.
Senki nem köszönt vissza.
A férfi ettől függetlenül jókedvű maradt, leült, és elővett egy könyvet.
Nem telefont.
Könyvet.
Eszter kétszer is odanézett.
A busz újra elindult.
Az iskola még három megállóra volt.
Eszter kinézett az ablakon.
Az út mellett emberek siettek valahová.
Ő pedig egy pillanatra azon gondolkodott, vajon hányan tudják közülük pontosan, hová.
Aztán megszólalt a leszállásjelző.
Valaki legalább ebben biztos volt.
•
Balázs a garázsban ült.
A szétszedett fűnyíró előtte hevert.
A szerszámok körülötte.
A megoldás viszont egyik helyen sem volt.
Pedig biztosan itt kellett lennie valahol.
Balázs megvakarta a fejét.
Aztán ugyanott még egyszer.
Hátha másodikra okosabb lesz.
Nem lett.
A rádió a polcon halkan szólt. Valaki éppen arról beszélt, miért nem lehet valamit megoldani.
Balázs nem figyelt oda.
A fűnyíró alá hajolt.
És észrevett egy meglazult csavart.
Ott volt egész idő alatt.
Csak nem nézett oda.
– Na, te kis…
A mondat végét megtartotta magának.
Meghúzta a csavart.
Megpróbálta a motort.
Az felhördült.
Aztán járni kezdett.
Balázs elégedetten hátradőlt.
A rádióban a férfi még mindig azt magyarázta, miért nem lehet valamit megoldani.
Balázs odanyúlt, és kikapcsolta.
– De.
A motor egyenletesen duruzsolt.
Láthatóan egyetértett.
•
Kata éppen a harmadik kávéját próbálta meginni.
A „próbálta” szó fontos része volt a folyamatnak.
Az első kettő ugyanis soha nem jutott el a befejezésig.
Valaki mindig rosszul lett.
Valaki mindig elesett.
Valaki mindig vérzett.
A sürgősségin az emberek különös érzékkel választották ki a kávészüneteket.
A monitor pittyent.
A telefon csörgött.
Valaki segítséget kért.
Valaki útbaigazítást.
Valaki csak azt akarta tudni, mennyit kell még várni.
Az egyik kórterem ajtajából egy idős bácsi nézett ki.
– Nővérke…
– Igen?
– Nem az én fogsoromat hozták.
Kata bólintott.
A sürgősségi osztályon ez meglepően ritkán volt a nap legfurcsább mondata.
– Megnézem.
A bácsi elégedetten visszament.
Kata a papírpohárért nyúlt.
A kávé kihűlt.
Megint.
– Persze.
Letette.
A folyosó végéről megszólalt valaki.
– Kata!
– Megyek!
És már indult is.
A kávé ott maradt az asztalon.
Legalább annak nyugodt napja volt.
