Tamás a második címhez érkezett aznap.
Az első hibát egy újraindítás oldotta meg.
A mostani hibajegy szerint egyszerűen „nincs internet”.
Tamás tapasztalatból tudta, hogy ez nagyjából bármit jelenthet.
A GPS szerint megérkezett.
Tamás szerint nem.
A kettő között néhány háznyi eltérés volt, ami vidéken teljesen elfogadható pontosságnak számított.
Leparkolt.
A kerítés mögül kutyaugatás hallatszott.
Ez biztató jel volt.
Ahol kutya van, ott általában ember is akad.
Becsöngetett.
Odabentről valaki azt kiáltotta:
– Megnézem!
A hang alapján egyszerre legalább három dolgot csinált.
Az ajtó kinyílt.
Ági állt előtte.
– Jó napot.
– Jó napot.
Tamás felemelte a műszeres táskát.
– Internet.
Ági félreállt.
– Sajnos igen.
A nappaliból hangok szűrődtek ki.
Valaki valamit keresett.
Valaki más valamit tagadott.
Egy harmadik valószínűleg ártatlan volt.
Vagy csak még nem kapták el.
– Merre van a router?
Ági a nappali felé mutatott.
– Elvileg ott.
Tamás megállt.
– Elvileg?
– Reggel még ott volt.
– Ez biztató.
A router végül valóban ott volt.
Tamás leguggolt elé.
A készülék magabiztosan villogott, mintha pontosan tudná, hogy mi a probléma, csak esze ágában sincs elárulni.
– Na, nézzük.
Kihúzta.
Várt.
Visszadugta.
A router néhány másodpercig gondolkodott.
Aztán újra életre kelt.
A nappaliból valaki felkiáltott:
– Van net!
A hang alapján legalább egy elveszett családtag került elő.
Ági az ajtófélfának támaszkodott.
– Komolyan ennyi volt?
– Úgy tűnik.
– És mi volt a baja?
Tamás a routerre nézett.
– Elfáradt.
– A router?
– Néha azok is.
Ági elnevette magát.
– Akkor szerencséje van. Én is.
A konyhából valaki segítséget kért.
A nappaliból valaki tiltakozott.
Valahol egy telefon csörgött.
A ház visszatért a normális működéshez.
Tamás összepakolta a szerszámait, bár egyikre sem volt szükség.
Az ajtóban visszafordult.
– Akkor minden rendben.
Ági körbenézett a házban.
– Egyelőre.
– Az általában elég szokott lenni.
Ági bólintott.
– Igaza van.
Tamás kilépett az utcára.
A telefon már rezgett is a zsebében.
Új hibajegy.
Otthon a fű valószínűleg még mindig nem nyírta le saját magát.
Pedig lett volna rá ideje.
•
Ági délután a bevásárlókocsit tolta a zöldségespult mellett.
A lista a táskájában volt.
Ez önmagában még nem jelentette azt, hogy használni is fogja.
Paradicsom.
Paprika.
Uborka.
A sor másik végén egy férfi egy dinnyét vizsgálgatott.
Megkopogtatta.
Oldalra fordította.
Újra megkopogtatta.
Ági egy darabig figyelte.
Aztán nem bírta tovább.
– Elnézést…
A férfi felnézett.
– Igen?
– Tényleg lehet hallani rajta valamit?
Józsi elmosolyodott.
– Én már harminc éve úgy teszek.
– És működik?
– Néha.
– És amikor nem?
– Akkor azt mondom, rossz volt a termés.
Ági felnevetett.
– Ügyes.
– Az embernek kell egy történet, ha melléfog.
Ági levett egy dinnyét.
Megemelte.
Visszatette.
– Én inkább találomra választok.
– Az sem rossz módszer.
– Bevált?
Józsi elgondolkodott.
– Körülbelül ugyanannyiszor, mint a kopogtatás.
Mindketten a dinnyékre néztek.
Józsi végül a hónalja alá csapott egyet.
– Na, majd otthon kiderül, ki volt az okosabb.
– Ha jó lesz, magának volt igaza.
– Ha nem jó…
Ági elmosolyodott.
– Rossz volt a termés.
Józsi elégedetten bólintott.
– Látja, már tanulja.
Elindult a pénztár felé.
Ági még utána nézett.
Aztán ő is választott egy dinnyét.
Nem kopogtatta meg.
•
Józsi otthon letette a dinnyét a konyhaasztalra.
A rádió halkan szólt az ablakpárkányon.
Valaki rekordmeleget ígért.
A rádió minden nyáron ugyanolyan lelkesedéssel jelentette be, hogy meleg van.
Józsi elővette a legnagyobb kést.
– Na. Most kiderül.
A kés végigfutott a héjon.
A dinnye kettényílt.
Piros volt.
Józsi elmosolyodott.
– Legalább egyikünk tudja, mit csinál.
Vágott magának egy szeletet.
Édes volt.
A rádió közben áttért a közlekedési hírekre.
Józsi nem figyelt rá.
Amikor végzett, felállt az asztaltól.
A második lépésnél megtorpant.
Meg kellett kapaszkodnia a pult szélében.
Nem szédült.
A konyha nem fordult el.
A falak is a helyükön maradtak.
Mégis olyan érzése támadt, mintha valaki egyetlen pillanatra finoman meglökte volna a világot.
Két másodperc lehetett.
Talán annyi sem.
Aztán elmúlt.
Józsi mozdulatlanul állt.
– Hm.
Várt.
Semmi.
Ivott egy pohár vizet.
– Biztos a meleg.
Aztán kivitte a locsolókannát a kertbe.
A kerítés túloldaláról átszólt a szomszéd.
– Jó lett a dinnye?
– Meglepően.
– Akkor legközelebb nekem is kopogtass egyet.
– Az már feláras szolgáltatás.
A szomszéd nevetett.
Józsi locsolni kezdte a paradicsomokat.
Néhány perc múlva már nem gondolt arra a két másodpercre.
•
A délutáni busz egyenletesen zötykölődött.
Eszter az ablaknak támasztotta a fejét.
Fák.
Kerítések.
Buszmegállók.
Kisboltok.
Egy villanyoszlop tetején gólya állt.
Eszter elmosolyodott.
– Te legalább magasabbról látod.
A mellette ülő idős néni felnézett.
– Tessék?
Eszter zavartan elnevette magát.
– Semmi. A gólyának mondtam.
A néni kinézett.
– Én a galambokkal szoktam vitatkozni.
– És ki nyer?
– Attól függ, hogy hallják-e.
Eszter felnevetett.
A busz lassított.
A néni összeszedte a táskáját.
– Ez az én megállóm.
Felállt, aztán visszafordult.
– A gólyák tényleg magasabbról látnak.
– Az biztos.
– Csak attól még nekik is le kell szállniuk néha.
Az ajtó becsukódott mögötte.
Eszter kinézett az ablakon.
A gólya már nem volt ott.
•
A következő megállónál ő is leszállt.
A járda szélén egy fiú állt egy biciklivel.
A láncot nézte.
A lánc olajos volt és makacs.
– Már megint? – kérdezte Eszter.
Balázs felnézett.
– Ez nem már megint. Ez még mindig.
– Az nem ugyanaz?
– Szerelői szempontból nem.
Eszter odalépett.
– És mi a baja?
Balázs a biciklire nézett.
– Jelenleg az, hogy nem működik.
– Mély diagnózis.
– Köszönöm. Évek munkája van benne.
Megforgatta a pedált.
A lánc ugrott egyet.
Aztán leesett.
Mindketten nézték.
– Ez most válasz volt? – kérdezte Eszter.
– Szerintem vélemény.
Balázs leguggolt, és elővett egy kis csavarhúzót.
Eszter felvonta a szemöldökét.
– Te tényleg hordasz magadnál csavarhúzót?
– Mások telefontöltőt hordanak.
– Az kicsit normálisabb.
– Amíg el nem romlik valami.
Néhány mozdulat után a lánc visszakerült a helyére.
Balázs megpörgette a kereket.
Ezúttal működött.
– Na. Csak emlékeztetni kellett, mi a dolga.
– A biciklit?
– A láncot.
Eszter a forgó kereket nézte.
– És ha az embereknél is ez van?
Balázs felnézett.
– Mi?
– Hogy néha elfelejtik, mi a dolguk.
Balázs elgondolkodott.
– Azokat nehezebb visszarakni.
Eszter elmosolyodott.
– Majd találkozunk.
– Szia.
Eszter továbbindult.
Balázs még egyszer megpörgette a kereket.
Szépen futott.
•
Később visszaült a garázsban a fűnyíró mellé.
– Ha már itt vagyunk…
A csavar könnyen kijött.
A csavarhúzó még könnyebben csúszott meg.
– A francba!
Balázs a kezéhez kapott.
A mutatóujján szétnyílt a bőr.
Körbenézett.
Sebtapasz nem volt.
Szigetelőszalag igen.
Az mindig volt.
Talált egy régi rongyot, rátekerte az ujjára, majd körbetekerte szigetelőszalaggal.
Megmozgatta.
– Jó lesz.
Éppen ekkor nézett be a szomszéd a nyitott garázsajtón.
– Mi lesz jó?
Balázs felmutatta a kezét.
A férfi néhány másodpercig nézte.
– Ugye tudod, hogy a szigetelőszalag nem kötszer?
– Tudom.
– Akkor?
– Ez volt közelebb.
A szomszéd odalépett.
– Mutasd.
– Nem olyan vészes.
– Balázs.
Kelletlenül odanyújtotta.
A férfi félrehúzta a rongyot.
– Ezt össze kell varrni.
– Ugyan már.
– Lehet, hogy összeforr. Az is lehet, hogy előtte begyullad.
Balázs a kezére nézett.
– Jó.
– Jó?
– Elmegyek.
– Elviszlek.
Balázs felsóhajtott.
– Csak azért, hogy utána mondhasd, hogy megmondtad.
A szomszéd elmosolyodott.
– Természetesen.
•
A sürgősségi váróban mindenki úgy gondolta, hogy az ő baja a legsürgősebb.
Néha igazuk volt.
Kata éppen a kávéjáért nyúlt, amikor az automata ajtó kinyílt.
Egy férfi lépett be.
A jobb kezére olajos rongy volt tekerve.
A rongyot szigetelőszalag tartotta a helyén.
Kata megállt.
Lenézett a kávéra.
Aztán vissza a kézre.
Letette a poharat.
– Ugye ezt nem maga kötözte be?
Balázs ránézett.
– De.
– Gondoltam.
– Ennyire látszik?
Kata közelebb hajolt.
– Inkább ennyire egyedi.
– Működik.
– Attól függ, mi volt a cél.
– Hogy ne vérezzen.
– És a fertőzés?
Balázs elgondolkodott.
– Arra nem gondoltam.
– Látom.
Kata óvatosan leszedte a szigetelőszalagot.
A rongynál megtorpant.
– Ezt mióta használja?
– Hát…
– Inkább ne mondja.
– Az jobb?
– Nekem igen.
Kitisztította a sebet.
Balázs felszisszent.
– Mély – mondta Kata.
– Köszönöm.
Kata felnézett.
– Ez nem dicséret volt.
– Akkor jó.
– Kap pár öltést.
– Muszáj?
– Nem.
Balázs már majdnem megkönnyebbült.
– Viszont szeretném, ha az ujja később is ugyanott maradna.
– Ez végül is jó érv.
Kata gumikesztyűt húzott.
– Mivel foglalkozik?
– Mindenfélét javítok.
Kata rápillantott a szétszedett kötésre.
– Az látszik.
– Az embereket meghagyom a szakembereknek.
– Bölcs döntés.
– Ma már én is így gondolom.
Kata előkészítette a tűt.
– Nézzen inkább arra.
– Miért?
– Mert ezt nem szeretné látni.
– Pedig kíváncsi vagyok.
– Az emberek mindig kíváncsiak. Aztán elájulnak.
Balázs a plafon felé fordította a fejét.
– Jó döntés – mondta Kata.
– Ugye?
Néhány perc múlva Kata elvágta a cérnát.
– Kész.
Balázs megvizsgálta az ujját.
– Egész jól néz ki.
– Most már igen.
– Köszönöm.
– Szívesen.
Balázs felállt.
Az ajtóban még visszafordult.
– Ugye most már nem kell szigetelőszalag?
Kata komolyan nézett rá.
– Csak ha a szája is megsérül.
Balázs felnevetett.
– Azt nehéz lenne bekötni.
– Attól tartok.
– Viszont csendesebb lenne a világ.
– Ebben nem vagyok biztos.
Balázs biccentett.
– Viszlát.
– Remélem, nem túl hamar.
– Rajtam nem fog múlni.
Kilépett.
Kata egy pillanatig utána nézett.
Aztán visszafordult az asztalhoz.
A kávé még mindig ott állt.
Belekortyolt.
Hideg volt.
– Egyszer megiszlak melegen.
Az ajtó mögül megszólalt egy kolléganő.
– Kata!
– Igen?
– Van egy néni. Elesett.
Kata már tette is le a poharat.
– Súlyos?
– Inkább ijedt.
– Az néha rosszabb.
És már indult is.
A kávé ott maradt.
Megint.