Teljes mű

5. fejezet

Pirkadat – I. kötet Z. Pete 6 perc olvasási idő Nyilvános
Betűméret

Az eső hajnalra elállt.

Az utcákon letört ágak hevertek. Egy-két kerítés megdőlt, a patak zavarosan hömpölygött.

Nem történt katasztrófa.

Csak éppen elég baj ahhoz, hogy mindenkinek legyen dolga.

Tamás már a második hibajegynél járt.

Egy leszakadt távközlési kábel lógott az út fölött. A szolgálati autó villogója csendesen jelezte, hogy itt most valaki dolgozni próbál.

Tamás éppen a létrát állította fel, amikor megszólalt mögötte egy ismerős hang.

– Segítsek megtartani?

Megfordult.

Balázs állt mögötte.

– Te mit keresel erre?

– A nagybátyámhoz indultam. Láttam, hogy itt vagy.

Tamás végignézett a kábelen.

Aztán Balázson.

– Ha már megálltál…

Átnyújtotta neki a létrát.

– Ezt fogd.

Balázs szó nélkül megfogta.

– Jó így?

Tamás fellépett.

– Tökéletes.

Néhány perc múlva már a kábellel dolgozott.

Balázs közben körbenézett.

– Az a fa rá fog dőlni a kerítésre.

Tamás lenézett.

A vihar félig kifordította a gyökerét.

– Igazad van.

– Szóljunk nekik?

– Előbb ezt befejezem.

– Jó.

Balázs tovább tartotta a létrát.

Nem kérdezte, mit kell csinálnia.

Tamásnak pedig nem kellett elmagyaráznia.

•

Józsi a kertben állt a letört almafaág előtt.

Nézte.

Megvakarta a tarkóját.

– Na.

Az ág ettől nem lett kisebb.

A fűrész a műhelyben volt.

A kedve valahol máshol.

Már éppen elindult volna érte, amikor motorzúgást hallott.

Tamás furgonja állt meg a kapu előtt.

Mögötte Balázs.

Józsi összehúzta a szemét.

– Ti?

Tamás kiszállt.

– Hallottuk, hogy baj van.

– Ki mondta?

Tamás körbenézett.

– Ebben a városban?

Józsi elgondolkodott.

– Jogos.

Balázs már az ágat vizsgálta.

– Ezt ketten gyorsan levesszük.

– Hárman – mondta Józsi.

– Akkor még gyorsabban.

Ekkor egy másik autó állt meg a ház előtt.

Ági szállt ki.

A kezében nagy termosz.

– Mielőtt nekiálltok…

Felemelte.

– Kávé.

Tamás elmosolyodott.

– Na. Így már hivatalos munkának számít.

Ági a csomagtartóhoz ment.

– Szendvics is van.

Balázs letette a fűrészt.

– Akkor előbb munkavédelmi szünet.

– Még el sem kezdtük – mondta Józsi.

– Pont ezért nem vagyunk még elfáradva.

Józsi csak nézte őket.

Nem hívott senkit.

Mégis itt voltak.

Ági töltött neki is kávét.

– Mi van?

Józsi megrázta a fejét.

– Semmi.

Átvette a bögrét.

– Csak nem vagyok hozzászokva.

– Mihez?

Józsi az udvarban álló emberekre nézett.

– Hogy hamarabb ideér a segítség, mint ahogy kérem.

Tamás belekortyolt a kávéba.

– Ne szokj hozzá. Rontja a hírnevünket.

Józsi elmosolyodott.

– Jó. Akkor nem mondom el senkinek.

•

A nap végére a város lassan összerakta magát.

A kábelek visszakerültek a helyükre.

A letört ágak kupacokban vártak.

A megdőlt kerítéseket megtámasztották.

Nem lett minden tökéletes.

Csak megint működött.

Este Tamás kiült a teraszra.

Kávé volt a kezében.

A rádió nem szólt.

A telefonját is bent hagyta.

A kert felől madarak hangja érkezett.

Tamás egyszer csak rájött, milyen hangosak.

Pedig minden este ott voltak.

Csak ő ritkán figyelt rájuk.

Belekortyolt a kávéba.

– Fura.

Nem gondolta tovább.

•

Néhány nappal később falunapra készült a főtér.

Estére alig lehetett átsétálni rajta.

Gyerekek szaladgáltak lufikkal a színpad előtt. A kürtőskalács illata összekeveredett a sült kolbász füstjével.

Egy régi traktor mellett három férfi magyarázta egymásnak, hogy régen minden gép jobb volt.

Egyikük sem értett egyet abban, hogy pontosan mikor volt az a régen.

Tamás a büfé mellett állt egy ásványvízzel.

Ági a kislányát figyelte az arcfestőnél.

Kata az elsősegély-sátor előtt beszélgetett.

Balázs egy régi stabilmotort vizsgált.

Eszter a barátnőivel járta a standokat.

Józsi és Laci bácsi egy padon ültek.

Józsi belekóstolt a kolbászba.

– Ez jobb, mint tavaly.

Laci bácsi ránézett.

– Tavaly is ezt mondtad.

– Akkor lehet, hogy tavaly is jobb volt.

– Mihez képest?

Józsi elgondolkodott.

– Tavalyelőtthöz.

– És tavalyelőtt?

– Arra már nem emlékszem.

Laci bácsi bólintott.

– Akkor biztos igazad van.

A színpadon a helyi zenekar hangolni kezdett.

Az első dallam lassan indult el.

Egy régi népdal.

A főtéren nem történt semmi.

Az emberek beszélgettek.

A gyerekek futkároztak.

Valaki nevetett.

Csörgött a pénztárgép.

Aztán Tamás keze megállt az ásványvizes palack kupakján.

Ági felnézett.

Kata félbehagyta a mondatot.

Balázs levette a kezét a motorról.

Eszter megtorpant.

Józsi villája megállt félúton.

Laci bácsi lehunyta a szemét.

Két másodperc.

Talán annyi sem.

A zene nem hallgatott el.

A szél tovább mozgatta a zászlókat.

A gyerekek tovább futottak.

Nem villant fel az ég.

Nem mozdult meg a föld.

Mégis valami megváltozott.

Józsi lassan letette a villáját.

Ezt ismerte.

A konyha.

A kapu.

Ugyanaz az érzés.

Csakhogy most nem volt egyedül.

Tamás körbenézett.

A tekintete találkozott Balázséval.

Egyikük sem szólt.

Ági megsimította a kislánya haját.

– Minden rendben, anya?

Ági lenézett rá.

– Persze.

– Akkor miért nézel így?

Ági elmosolyodott.

– Nem tudom.

A kislány vállat vont.

– Jó a zene.

– Igen.

Ági újra a színpad felé nézett.

– Lehet.

Kata mély levegőt vett.

Az előtte álló kolléga kérdőn nézett rá.

– Mi az?

Kata néhány másodpercig kereste a választ.

– Semmi.

Balázs visszafordult a motorhoz.

A mellette álló férfi megszólalt.

– Valami baj van?

– Nincs.

– Akkor?

– Csak elkalandoztam.

Eszter viszont az embereket nézte.

Egy pillanatra az volt az érzése, hogy az egész tér egyszerre vett levegőt.

Nem mondta ki.

A zene folytatódott.

Néhány perc múlva minden ugyanolyan volt.

Majdnem.

Józsi oldalra nézett.

Laci bácsi még mindig a színpadot figyelte.

– Laci bácsi.

– Hm?

– Maga…

Józsi elhallgatott.

– Mit?

– Semmit.

Laci bácsi ránézett.

Nem kérdezett.

Csak annyit mondott:

– Jó zene.

Józsi lassan bólintott.

– Az.

•

Másnap Tamás a piros lámpánál várakozott.

Délután összefutott Balázzsal.

– Na, kipihented a tegnapot? – kérdezte Tamás.

– Melyik részét?

– A falunapot.

– Ja.

Balázs elhallgatott.

Tamás észrevette.

– Mi van?

– Semmi.

– Az emberek általában akkor mondják ezt, amikor valami van.

Balázs elmosolyodott.

– Volt egy furcsa pillanat.

Tamás arcáról eltűnt a mosoly.

– A zenénél?

Most Balázs nézett rá.

– Igen.

Néhány másodpercig egyikük sem szólt.

Tamás végül kifújta a levegőt.

– Jó.

– Mi jó?

– Azt hittem, csak én voltam hülye.

Balázs felnevetett.

– Én is.

Tamás azonban már nem nevetett.

– Mit éreztél?

– Nem tudom.

– Én sem.

Balázs kereste a szót.

– Mintha egy pillanatra minden a helyén lett volna.

Tamás ránézett.

– Igen.

Megint csend lett.

– Lehetett a zene – mondta Balázs.

– Lehetett.

Egyikük sem hangzott meggyőzőnek.

•

Kata a rendelő folyosóján találkozott Ágival.

– Hogy vagytok?

– Jól. A gyerek még mindig a lufit emlegeti.

Kata elmosolyodott.

– Akkor komoly sérülést nem szenvedett.

– Csak amikor el kellett engedni.

Kata már továbbindult volna.

Aztán visszafordult.

– Ági.

– Igen?

– Tegnap…

Ági megállt.

– A zenénél?

Kata arcáról eltűnt a bizonytalanság.

– Te is?

Ági bólintott.

– Valamit.

– Szédültél?

– Nem.

– Fülzúgás?

– Nem.

– Rosszullét?

– Egyáltalán nem.

– Én sem.

Ági gondolkodott.

– Inkább…

Megállt.

– Jó volt.

Kata lassan bólintott.

– Igen.

Ági elmosolyodott.

– Ez most nagyon tudományos volt.

– Szerencsére nem írok róla kórlapot.

Mindketten nevettek.

De amikor Kata továbbindult, már nem tudta egyszerűen a zenére fogni.

•

Eszter este elővette a füzetét.

Sokáig csak nézte az üres lapot.

Aztán írt egyetlen mondatot.

Tegnap volt egy pillanat, amit nem tudok megmagyarázni.

Elolvasta.

Nem egészítette ki.

Nem húzta át.

Becsukta a füzetet.

•

Józsi vacsora után kiült a kertbe.

A névtelen képeslap még mindig a konyhaasztalon feküdt.

A rigó ugyanazon az ágon ült, ahol előző este.

Józsi nézte.

– Na, barátom.

A madár oldalra billentette a fejét.

– Eddig azt hittem, velem van valami.

A rigó nem válaszolt.

– Most már legalább többen vagyunk hülyék.

A madár felröppent.

Józsi elmosolyodott.

– Kösz a támogatást.

A mosoly lassan eltűnt az arcáról.

Kétszer történt meg vele egyedül.

Harmadszor másokkal együtt.

Ezt már nehezebb volt a melegre fogni.

Vagy a dinnyére.

•

Laci bácsi lefekvés előtt kinyitotta az ablakot.

A város csendes volt.

Néhány házban még égett a villany.

Sokáig állt ott.

Aztán halkan megszólalt.

– Hát…

Elmosolyodott.

– Ideje volt.

Becsukta az ablakot.

És nem magyarázta meg senkinek, mire gondolt.

További részek a műből

Összes rész megnyitása

Írnál visszajelzést?

Ennél a résznél a szerző fogad olvasói reakciókat és kérdéseket.