A futó férfit még azelőtt elfogták, hogy elérte volna a hajót.
Nem volt nála bomba.
Fegyver sem.
Egy hátizsák volt rajta, benne festékszóró, két kamera, egy kalapács és annyi kábel, hogy első ránézésre még a katonák sem tudták eldönteni, mire készülhetett.
A férfi ordított.
Először azt, hogy az embereknek joguk van tudni az igazságot.
Aztán azt, hogy a hajó mindenkié.
Utána azt, hogy a kormány el akarja lopni.
Végül azt, hogy csak meg akarta érinteni.
Tamásék mindebből csak foszlányokat hallottak.
A katonai táborban viszont elég volt hozzá, hogy reggelre újabb kordont húzzanak.
A faházhoz vezető ösvénynél őrposzt jelent meg.
A hajó körül pedig annyi műszer állt, hogy Balázs szerint lassan külön biztosítást kell kötni rájuk.
– Ha ezt mind egyszerre bedugják – mondta –, a fél megye elsötétül.
Józsi a kávéját kortyolta.
– Akkor végre látjuk rendesen a hajót.
Kata felnézett.
– Már most is látjuk.
– De akkor romantikusabb lesz.
Ági a telefonját nézte.
– Egyébként a fél ország is.
Tamás ránézett.
– Megint mi van?
Ági felé fordította a kijelzőt.
Újabb videó.
Ez már nem remegő túrázófelvétel volt.
Jó minőségű képsor mutatta a Pirkadat fák fölé magasodó részét és alatta a katonai járműveket.
A cím:
MIT TITKOLNAK AZ ERDŐBEN?
Tamás felsóhajtott.
– Semmit.
Balázs elmosolyodott.
– Mondjuk ez nem teljesen igaz.
– Jó. Semmit, amit értenénk.
– Ez már pontosabb.
•
A hivatalos próbálkozások folytatódtak.
A hajó továbbra sem reagált.
Legalábbis nem úgy, ahogy szerették volna.
A műszerek mértek.
A technikusok újrakalibráltak.
Újramértek.
És rendre más eredményt kaptak.
Varga ezredes délelőtt a műveleti sátor előtt állt egy papírpohár kávéval.
Már hideg volt.
Nem vette észre.
Előtte két mérnök vitatkozott azon, reagál-e a hajó felszíne a rádiófrekvenciákra.
Az egyik szerint igen.
A másik szerint ugyanúgy viselkedik akkor is, ha semmit nem sugároznak rá.
Mindkettőjüknek volt mérési eredménye.
Mindkettő hitelesnek tűnt.
Varga a hajóra nézett.
Aztán a túloldalon álló hat emberre.
Tamásék megint próbálkoztak.
Nem történt semmi.
Az öltönyös férfi odalépett Varga mellé.
– Ez kezd elfogadhatatlan lenni.
Varga nem nézett rá.
– Mi?
– Hogy hat civilhez kötődik a hozzáférés.
– Nem tudjuk, hogy hozzájuk kötődik.
– Ki jutott be?
– Ők.
– Ki más?
Varga hallgatott.
A férfi folytatta:
– Pontosan.
Az ezredes végre felé fordult.
– Mit szeretne?
– Kontrollt.
– Az nem válasz.
– Dehogynem. Egy ismeretlen eredetű, potenciálisan stratégiai jelentőségű objektum áll magyar területen. Nem tudjuk, mit tud. Nem tudjuk, honnan jött. Nem tudjuk, veszélyes-e. És jelenleg hat civilnek több hozzáférése van hozzá, mint az államnak.
Varga nyugodtan nézte.
– Lehet, hogy pont ez a probléma.
– Mi?
– Hogy maga hozzáférést akar.
A férfi arca megfeszült.
– Maga meg mit akar?
Varga visszanézett a hajóra.
– Egyelőre azt szeretném tudni, mi az.
•
Tamásék délre feladták.
Nem végleg.
Csak aznapra.
– Nincs értelme – mondta Tamás.
Balázs még mindig a hajó falát nézte.
– Tegnap este működött.
– Tudom.
– Ma reggel is.
– Tudom.
– Akkor most miért nem?
Ági felelt helyette.
– Mert megint mindenki minket néz.
Balázs elhallgatott.
Tamás bólintott.
– Menjünk.
Az öltönyös férfi azonnal odalépett.
– Hová?
Tamás ránézett.
– Ebédelni.
– Még nem végeztünk.
– Mi igen.
– Ezt nem maguk döntik el.
Varga hangja a háta mögül érkezett.
– De.
A férfi megfordult.
Az ezredes közelebb jött.
– Mára ennyi.
– Ezredes…
– Három órája állnak itt. Semmi eredmény.
– Pont ezért…
– Pont ezért.
A férfi összehúzta a szemét.
– Ezt még megbeszéljük.
Varga bólintott.
– Biztosan.
Tamásék elindultak.
Józsi néhány méter után visszanézett.
– Kedves ember.
Kata oldalra pillantott.
– Egy szót se.
– Pedig még semmit nem mondtam.
– Ismerlek.
•
A faháznál végre viszonylagos csend volt.
A katonai tábor zaja még odahallatszott.
Motor.
Rádió.
Néha helikopter.
De legalább senki nem állt mellettük jegyzetfüzettel.
Laci bácsi a ház oldalán dolgozott.
Egy régi ereszcsatornát próbált úgy visszarakni, hogy ne kelljen az egészet lecserélni.
Tamás odaállt mellé.
– Segítsek?
– Most jut eszedbe?
– Dolgom volt.
Laci bácsi a hajó felé nézett.
– Láttam.
Tamás megfogta a létrát.
– Nagy sikerrel.
– Majd ha nem akarjátok ennyire.
Tamás elmosolyodott.
– Kezdem utálni, amikor igazad van.
– Megszokod.
A többiek lassan szétoszlottak.
Balázs valami vezetéket vizsgált.
Ági és Eszter rendet rakott.
Kata eltűnt a konyhában.
Józsi öt perc után előkerítette a bográcsot.
Tamás meglátta.
– Megint?
– Miért? Tegnap rossz volt?
Kata kiszólt bentről:
– Igen.
– Elfogyott.
– Az emberek éhesek voltak.
– Tehát jó volt.
Laci bácsi fel sem nézett.
– Tegyél kevesebb paprikát.
Józsi sértetten nézett rá.
– Már te is?
Délután négyre elkészült az alap.
Hagyma.
Hús.
Krumpli.
Paprika.
Józsi szerint kevés.
Mindenki más szerint veszélyesen sok.
A tűz mellett lassan nyugodtabb lett a levegő.
Kata ekkor vette észre az őrposztnál álló két katonát.
Az egyik ugyanaz a fiatal fiú volt, aki korábban megállította őket.
Most sápadt volt.
A társa valamivel idősebb.
Mindketten úgy álltak, mint akik legalább tizenkét órája talpon vannak.
Kata nézte őket pár másodpercig.
Aztán Józsihoz fordult.
– Mennyi lesz?
– Mi?
– A kaja.
– Nyolc-tíz embernek.
Kata újra a katonákra nézett.
– Akkor csinálj többet.
Józsi követte a tekintetét.
– Á.
Tamás is odanézett.
– Gondolod?
Kata már elindult.
– Igen.
A fiatal katona láthatóan zavarba jött, amikor odaért hozzájuk.
– Minden rendben?
Kata bólintott.
– Maga evett ma?
A fiú pislogott.
– Tessék?
– Evett?
– Igen.
A mellette álló őrmester oldalra nézett rá.
– Nem.
A fiú elvörösödött.
Kata az őrmesterre mutatott.
– Maga legalább őszinte.
– Volt reggeli.
– Mikor?
– Hatkor.
Kata az órájára nézett.
– Öt múlt.
Az őrmester vállat vont.
– Szolgálat.
– Tíz percet csak kapnak.
– Nem hagyhatjuk el a posztot.
Tamás közben odaért.
– Akkor idehozzuk.
A két katona összenézett.
A fiatalabb bizonytalanul megszólalt.
– Nem hiszem, hogy…
Laci bácsi a bogrács mellől rájuk kiáltott:
– Én se hiszem, hogy az a gyerek kibír még három órát.
A fiú még vörösebb lett.
Az őrmester elmosolyodott.
– Jelentem, húszéves.
Laci bácsi legyintett.
– Akkor gyerek.
Tíz perccel később mindketten egy-egy tányérral álltak a posztnál.
Józsi kenyeret is vitt nekik.
A fiatal katona az első falat után Tamásra nézett.
– Ez jó.
Kata felröhögött.
– Ezt ne mondd neki.
Józsi büszkén kihúzta magát.
– Köszönöm.
A katona elbizonytalanodott.
– Nem maga főzte?
– De.
Kata elvette a tányérját.
– Késő.
A következő fél órában valami megváltozott.
Nem hivatalosan.
Nem látványosan.
Az őrposzt következő váltása már tudta, hogy a faháznál van étel.
Az egyik katona megkérdezte, maradt-e.
Maradt.
Utána jött még kettő.
Nem egyszerre.
Nem vendégségbe.
Csak egy-egy tányérért.
Aztán ott maradtak pár percre.
Az egyikük arról beszélt, hogy a lánya most kezdte az óvodát.
Egy másik szerint az anyja már hatszor felhívta, mert azt olvasta valahol, hogy idegen invázió van.
Józsi ránézett.
– És?
– Mondtam neki, hogy ha invázió lenne, valószínűleg én tudnék róla.
– Megnyugodott?
– Nem. Most azt hiszi, titkolom.
Nevettek.
Nem sokáig.
De nevettek.
Tamás nézte őket.
Egyenruha nélkül teljesen hétköznapi emberek lettek volna.
Az egyik álmos.
A másik éhes.
A harmadiknak fájt a háta.
A negyedik folyton a telefonját nézte, hátha írt a felesége.
Nem a katonaság ült a faház mellett.
Emberek.
És ez valamiért fontosnak tűnt.
•
Varga ezredes este hét körül jelent meg.
Egyedül.
Legalábbis közvetlen kíséret nélkül.
A terepjárót lent hagyta az útnál.
Gyalog jött fel.
Tamás látta meg elsőként.
Felállt.
Varga felemelte a kezét.
– Nyugodtan.
Józsi a bogrács mellől odaszólt:
– Ha kihallgatás, előbb eszünk.
Varga elmosolyodott.
– Nem kihallgatás.
– Akkor ehet.
Kata Józsira nézett.
– Te mindenkit megetetsz?
– Diplomácia.
Az ezredes közelebb jött.
A környéken lévő katonák azonnal feszesebben kezdtek állni.
Varga észrevette.
– Pihenőben vannak?
Az őrmester felállt.
– Igen, ezredes úr.
– Akkor üljön vissza.
Az őrmester leült.
Laci bácsi egy székre mutatott.
– Üljön le.
Varga leült.
Józsi elé tett egy tányért.
– Erős?
– Attól függ, kit kérdez – mondta Ági.
Varga belekóstolt.
Bólintott.
– Jó.
Kata Tamásra nézett.
– Már ketten hazudnak.
Józsi megsértődött.
Az ezredes elmosolyodott.
És ettől az egész helyzet nevetségesen normális lett.
Néhány száz méterre egy ismeretlen hajó állt az erdőben.
Kormányzati emberek próbálták kideríteni, hogyan juthatnának be.
Katonák biztosították a területet.
Az internet közben megőrült.
A faháznál pedig egy ezredes ült egy kerti széken, és kenyeret tunkolt a szaftba.
Sokáig senki nem kérdezett semmit.
Varga sem.
Csak evett.
Aztán letette a tányért.
– Ma délután újabb három mérési sorozatot futtattunk.
Balázs felnézett.
– És?
– Ugyanaz. Ha ugyanazt megismételjük, más eredményt kapunk.
Balázs elmosolyodott.
– Kezdik megszokni?
– Nem.
– Kár.
Varga a tűzbe nézett.
– A vezetés szerint agresszívebb módszerek kellenek.
A faház körül elcsendesedtek.
– Milyen módszerek? – kérdezte Balázs.
– Erősebb sugárzás. Mechanikai behatás. Mintavétel.
Balázs arca megfeszült.
– Fúrni akarják?
– Van, aki igen.
– Az eddigi eredmények után?
– Az eddigi eredmények miatt.
Tamás lassan megrázta a fejét.
Varga ránézett.
– Maga szerint rossz ötlet.
– Igen.
– Miért?
Tamás gondolkodott.
– Mert ha valaki nem nyit ajtót, attól még nem biztos, hogy kalapácsot kell hozni.
Az ezredes szája sarka megrándult.
– Körülbelül ezt mondtam én is.
Ági felnézett.
– És?
– Nem arattam osztatlan sikert.
Józsi a bográcshoz fordult.
– Kér még?
Varga megnézte.
– Igen.
Józsi töltött neki.
Tamás figyelte az ezredest.
– Miért jött ide?
Varga átvette a tányért.
Sokáig nem válaszolt.
– Kíváncsi voltam.
– Mire?
Az ezredes körbenézett.
A katonákra.
A faházra.
A tűzre.
A hat emberre.
Laci bácsira.
– Magukra.
Józsi felvonta a szemöldökét.
– Csalódás?
– Még nem döntöttem el.
Nevetés futott végig a társaságon.
Varga is elmosolyodott.
Aztán ismét komoly lett.
– Odakint mindenki azt próbálja kideríteni, hogyan működik az a hajó.
Balázs bólintott.
– Mi is.
– Nem.
Balázs ránézett.
– Nem?
Varga lassan megrázta a fejét.
– Maguk nem ugyanazt csinálják.
Tamás figyelte.
– Hanem?
Az ezredes a faház ajtajára nézett.
– Maguk várják, hogy válaszoljon.
Csend lett.
Nem azért, mert különösebben bölcsnek hangzott.
Hanem mert pontos volt.
Varga maga is mintha meglepődött volna rajta.
– Lehet, hogy hülyeség – tette hozzá.
Laci bácsi megszólalt.
– Nem az.
Az ezredes odanézett.
– Maga szerint?
– Szerintem maguk rossz kérdést tesznek fel.
Varga elmosolyodott.
– És mi lenne a jó?
Laci bácsi vállat vont.
– Ezt én honnan tudnám?
Józsi felröhögött.
A feszültség újra feloldódott.
És akkor a Pirkadat megérintette őket.
•
Nem volt hang.
Nem villant fel az ajtó.
Nem jelent meg fény.
Egyszerűen ott lett.
Tamás kezéből majdnem kiesett a pohár.
Egy pillanattal korábban a tüzet látta.
A következőben egyszerre az erdőt felülről.
Nem kameraképként.
Nem képernyőn.
A katonai tábort.
Járműveket.
Sátrakat.
Őröket.
A kordonnál álló embereket.
És közben ugyanúgy ott ült a faháznál.
Két valóság fedte egymást.
– Azta… – hallotta Józsi hangját.
Ági felállt.
– Ti is?
Tamás ránézett.
Nem kellett válaszolni.
Mind a hatan mozdulatlanul álltak.
Varga lassan felállt.
– Mi történt?
Tamás hallotta.
De a figyelme már máshol volt.
Valami végigfutott rajta.
A hajó teste.
Nem térkép.
Nem alaprajz.
Érzés.
Tudta, hol van a külső burkolat.
Hol érintkezik a talajjal.
Hol vannak lezárt terek.
Érzékelte a működő rendszereket úgy, ahogy az ember a saját karját érzi anélkül, hogy ránézne.
Balázs hangja remegett.
– Látom az egészet.
Eszter megrázta a fejét.
– Nem.
– Mi nem?
Kata értette meg.
– Nem látjuk.
Szünet.
– Érezzük.
A hajó figyelme megmozdult.
Nem egy különálló lényé.
Inkább egy érzékelőrendszer fókusza.
A katonai tábor fölé.
A műszerekhez.
Az emberekhez.
Aztán tovább.
Az erdő széléhez.
Tamás hirtelen észrevett valakit.
Egy férfit.
Messze.
Egy fa mögött.
Onnan saját szemével nem láthatta volna.
A Pirkadat igen.
A férfi hosszú tárgyat tartott.
Tamás ösztönösen rá akart fókuszálni.
Több részlet jelent meg.
– Ott van valaki.
Varga azonnal odafordult.
– Hol?
Tamás az erdő felé mutatott.
Az irány értelmetlennek tűnt.
– Körülbelül hatszáz méterre. Északkelet.
Az egyik katona rádióért nyúlt.
– Honnan látja?
Tamás nem válaszolt.
A férfi megmozdult.
Nagy teleobjektíves fényképezőgép volt nála.
Józsi kifújta a levegőt.
– Fotós.
Varga megmerevedett.
– Maga ezt hogy…
A kép eltűnt.
Nem teljesen.
Az érzékelés visszahúzódott.
De valami más maradt.
Tamás csak egyetlen szóval tudta volna leírni.
Védelem.
Nem szóként kapta.
Lehetőségként.
A hajó körül rendszerek vártak.
Tér.
Energia.
Eltérítés.
Árnyékolás.
Zárás.
Valami, ami meg tudta akadályozni, hogy bizonyos dolgok elérjék.
Balázs is megérezte.
– Van védelme.
A katonák körülöttük megmerevedtek.
Varga nem szólt.
Tamás becsukta a szemét.
A rendszer ott volt.
Aktiválható.
Csak nem általa.
Megpróbált kapcsolódni.
Semmi.
Balázs is.
Semmi.
Ági közelebb lépett.
Eszter.
Kata.
Józsi.
Hat ember.
A rendszer megmozdult.
De még mindig nem nyílt meg teljesen.
Tamás megértette.
Nem elég, hogy ott vannak.
Ugyanazt kell akarniuk.
– Ne próbáljátok irányítani – mondta.
Balázs ránézett.
– Akkor mit?
Tamás a hajóra gondolt.
A katonákra.
A táborra.
Az emberekre.
– Csak azt, hogy ne történjen baj.
Ági bólintott.
Kata is.
Eszter lehunyta a szemét.
Józsi kivételesen nem mondott semmit.
Balázs Tamásra nézett.
Aztán bólintott.
Hat külön szándék egyetlen pillanatra ugyanoda mutatott.
A Pirkadat válaszolt.
•
A hajónál a műszerek egyszerre jeleztek.
A rádiók recsegni kezdtek.
A Pirkadat felszínén alig látható hullám futott végig.
Aztán eltűnt.
A drón, amely húsz méterrel a hajó fölött lebegett, lassan oldalra sodródott.
Nem zuhant le.
Nem romlott el.
Egyszerűen finoman távolodni kezdett.
Mintha valami félretolta volna.
A kezelő döbbenten nézte.
Nem adott parancsot.
A drón száz méterrel arrébb stabilizálódott.
A faháznál Tamás elengedte az érzést.
A látás megszűnt.
Majdnem megtántorodott.
Ági megfogta a karját.
Kata nagy levegőt vett.
Józsi leült.
– Na jó.
Balázs még mindig maga elé nézett.
– Mi csináltuk ezt?
Eszter halkan válaszolt.
– Együtt.
Varga ezredes arcáról eltűnt minden korábbi nyugalom.
– Mit csináltak?
Tamás ránézett.
– Nem tudom pontosan.
Varga rádiója megszólalt.
– Ezredes úr, valami történt az objektummal. A hármas drón irányítás nélkül…
Varga lehalkította.
Tamást nézte.
– Maguk voltak?
Tamás sokáig hallgatott.
– Szerintem a hajó.
– Ez nem ugyanaz?
Tamás a többiekre nézett.
– Nem.
Varga ezt láthatóan megjegyezte.
A katonák lassan visszaindultak a posztjukra.
Az egyik fiatal még visszafordult.
– Köszönjük a vacsorát.
Józsi felemelte a kezét.
– Holnap is lesz.
Kata ránézett.
– Lesz?
– Most már muszáj.
A katona elmosolyodott és elment.
Varga még maradt.
Nem kérdezett többet.
Ez volt benne a legfurcsább.
Végül felállt.
– Ezt jelenteni kell.
Tamás bólintott.
– Gondoltam.
Az ezredes a hajó irányába nézett.
– Nem fogják jól érteni.
– Maga érti?
Varga halványan elmosolyodott.
– Nem.
Elindult.
Néhány lépés után megállt.
Hátrafordult.
– De kezdem azt hinni, hogy nem attól fogjuk megérteni, ha nagyobb fúrót hozunk.
Tamás nem válaszolt.
Nem kellett.
Varga továbbment.
Laci bácsi nézte, amíg eltűnt a fák között.
Józsi mellé állt.
– Szerinted visszajön?
– Igen.
– Miért?
Laci bácsi vállat vont.
– Mert kérdése van.
•
Aznap éjjel Balázs nem tudott aludni.
Tamás sem.
A faház teraszán ültek.
A többiek már bent voltak.
A katonai tábor fényei átszűrődtek a fák között.
Balázs sokáig hallgatott.
– Ha ez védelem volt…
Tamás tudta, mire gondol.
– Akkor lehet támadás is.
– Valószínűleg.
– És azt is hatan?
Tamás hátradőlt.
– Remélem.
Balázs ránézett.
– Miért?
– Mert ha egy ember eldönthetné…
Nem fejezte be.
Balázs értette.
– Akkor veszélyes lenne.
– Igen.
Hosszú csend.
– És ha nem vagyunk együtt?
Tamás a hajó irányába nézett.
Eszébe jutott az érzés.
A külső burkolat.
A rendszerek.
A védelem.
És az is, hogy nem minden tűnt sérthetetlennek.
– Akkor szerintem a hajó magára marad.
Balázs összeráncolta a homlokát.
– De tudja javítani magát.
– Igen.
– Akkor nincs baj.
Tamás lassan megrázta a fejét.
– Attól, hogy valaki tud gyógyulni, még meg lehet sebesíteni.
Balázs nem válaszolt.
A távolban a Pirkadat sötét tömege mozdulatlanul állt az erdő fölött.
Kívülről ugyanolyannak látszott, mint előző nap.
De ők már tudták, hogy nem az.
Volt szeme.
Volt teste.
Volt védelme.
És ha hat ember ugyanabban a pillanatban valóban ugyanazt akarta, válaszolt.
Tamás sokáig nézte.
Aztán halkan megszólalt:
– Remélem, ezt nem akkor kell megtanulnunk rendesen, amikor már késő.
A katonai táborban ugyanebben a pillanatban új jelentés érkezett.
A tárgymezőben egyetlen szó állt:
VÉDELMI REAKCIÓ