A reggel újra esővel érkezett. Elza vad küzdelembe bonyolódott a viharos szélben kiforduló esernyővel. A csatát elvesztette, de a küzdelem miatt nem volt lehetősége elmerengeni, így végül elsőként érkezett.
Ő nyithatta a könyvtárat. Elővette a nagy, régimódi kulcsot, kinyitotta a zárat, és ahogy belépett, jutalomként várta a könyvek embermentes illata.
Kihelyezte az újságokat a folyóiratolvasóban, és a zárás előtt visszahozott könyveket a helyükre rakta.
A régi kartotékfiókok még mementóként ott álltak. Kihúzgálta őket, és a megsárgult papírok írógép-ütötte szavai között úgy bóklászott, mint fiatal lányok a plázák fénylő labirintusában.
A könyvtárban sebesen járt az idő, és munkatársai is hamarosan megérkeztek.
Emma, egy harmincas, egyedülálló nő az eső ellenére magassarkú cipőben és szűk szoknyában érkezett – ritka példány volt a könyvtárosok között. Fekete haját erős hullámcsattokkal feszítette hátra.
Ágnessel együtt érkezett Mária is, a szokott formátlan kék farmerjában. Rövid hajába egyre több ősz hajszál vegyült már, nyakában bőrszíjon apró fakereszt lógott.
Bori a gyerekkönyvtárban volt aznap. Ő is Elzával együtt kezdett dolgozni a könyvtárban néhány hónapja.
– Helló, Elza! – Emma akkurátusan verte le esernyőjéről a vízcseppeket. – Hát a lovagod? Lesz ma? – És rákacsintott.
– Én… – Elza fehér arcára hamar felszaladt a pír.
– Láttam, amit láttam – nevetett fel Ágnes is.
Elza megkapaszkodott a kartotékszekrényben.
– Ugyan, hagyjátok már! Hiszen azt sem tudja, miről beszéltek – kelt védelmére Mária.
– Sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak titeket. Máté tegnap végzett is – zárta rövidre a témát Ágnes.
Elza ekkor értette meg, és arcába még több vér szökött.
– Ez a te bajod, Elza! Vak vagy. Bezzeg, ha olvastad volna! – nevetett fel Emma hangosan, majd odalépett hozzá, és mindentudóan megveregette a vállát.
A nap hátralévő részében Elza csak vakon bolyongott. Próbált visszaemlékezni a tegnapi nap részleteire, és kutatni a jelek után, amiket a többiek láttak, de ő nem. Nem talált semmit. Pedig jó lett volna. Visszagondolt a fiúra, igyekezett felfedezni benne valamit, de a fiú valódisága inkább taszította. Az azonban, hogy a fiú őt vonzónak találta, olyan volt számára, mint a fagylaltban felbukkanó eperdarab. Különös ajándéka a sorsnak, amit ritkán ízlelhetett meg.
Kevés olvasójuk volt ma. Miklós, az öreg nyugdíjas tért be hozzájuk. Napi látogatójuk volt, aki rendre átböngészte az újságokat. Az eső azonban a legtöbb embert elriasztotta. Elza nem bánta. Az olvasók olykor nem elég figyelmesek, és az ilyenkor behozott könyvek néha megáznak, vagy lapjaik felhullámosodnak a párás levegőben.
– Azt írják, egy hétig eshet még – szólt bele a könyvtár csendjébe Miklós.
Elza az ablakon keresztül kinézett a könyvtár mellett folyó Kis-Dunára, felszínén szokatlan hullámokat vetett az erős szél.
