A megszokottnál később ért haza. Így van ez, ha az ember Borival megy vásárolni. Anyja otthon várta.
– Szia édesem! Hazaértél? – Anyja épp csak kikukkantott a konyhából, és egy gyors mosolyt küldött felé, aztán már vissza is húzódott. – Gyere be, kavarnom kell ezt a vackot.
Elza téblábolt az esernyővel, majd a fürdőkádba rakta, aztán fordult is be a konyhába. Hajszálai megpöndörödtek a kinti párásságban.
– Hiszen te teljesen eláztál! – csapta össze kezeit anyja. – Menj, legalább törölközz meg!
Elza szót fogadott. Mikor visszatért, anyukája már terített.
– Milyen jól áll neked a göndör haj! – Anyja odalépett hozzá, és megigazított egy kósza tincset, ami arca elé kunkorodott.
– Jaj, Anya! Szerinted nekem minden jól áll! – vetette le magát Elza a székre, és hirtelen felbukkant előtte Máté arca, amit aztán gyorsan elhessegetett.
– Mert így is van! – Anyja szeme játékosan villant felé. – Most pedig egyél! Megmelegítettem a levest, hátha attól felmelegszel.
– Köszönöm. – Elza éhesen kanalazta be a húslevest. A zsírfoltok aranygyűrűként keringtek a tányérban, és lassan feloldották Elza feszültségét. Amikor anyja jól volt, minden rendben volt.
Evés közben elmesélte a napját. Bori vicces sztorijait, hogy Emmának új pasija van, meg hogy Ágnes miként teremtette le az egyik képviselőt a Kulturális Bizottságban. Magáról alig szólt.
– Jól van, menj, fürödj meg, jó forró vízben! – szólt anyja. – A mosogatást most intézem.
– De anya… – próbált tiltakozni Elza, de anyja csak elhessegette.
– Menj, nem hiányzik, hogy megfázz nekem! – és már engedte is a vizet a mosogatótálba.
Elza hálás mosolyát hátrahagyva vonult be a fürdőszobába. Ritkán nézte meg magát a tükörben, most mégis elé lépett. Az üvegfelületen látható lány különös volt számára. Olyan volt, mint az árnyéka, ami örökké kíséri, lerázhatatlanul, mégis idegenként. Most belenézett a lány tekintetébe. Talán összebarátkozhatnánk. Lágy vonások néztek vissza rá és egy őzbarna szempár. Ahogy összekapcsolódott tekintetük, Elza összerezzent, mint erdőben a vad, és pillantása eliramodott a tükörtől.
Vetkőzni kezdett. A kád forró levegőjének párája szégyenlős homályba vetette Elza tükörben mozgó alakját. Belépett a kádba, és testének körvonalai elvesztek a habokban. Hálásan sóhajtott, fejét hátrabillentette, és behunyta szemét.
Anyukája még egy darabig csörömpölt az edényekkel, aztán bekukkantott hozzá, és egy égő teamécsest rakott a kád szélére.
– Fürödj sokáig! – mondta rákacsintva, aztán kiment.
Lánya vasalt ruháit szedte össze a nappaliból, majd benyitott a szobájába. Az ajtóval szemben méretes könyvespolc roskadozott. Rajta a könyvek titkos csoportokba rendeződve féltékenyen lesték egymást. A polcokon néhol megült a por, de a legtöbb könyv előtt pormentes csíkok jelezték, hogy nemrég valaki kézbe vette őket.
Az íróasztalon kézzel írt papírok és könyvek kusza halmaza bontakozott ki. A szék karfájára dobott ruha már kissé meggyűrődött. Elza anyja odament, kisimította a ráncokat, és összehajtotta a ruhát, majd a vasalt ruhák tornya mellé tette az ágyra.
Az ágy mellett kis éjjeliszekrény állt. Rajta egy verseskötet, könyvjelzővel. Kinyitotta, és beleolvasott:
„Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.”
Anyja sóhajtva tette le a kötetet. Mellette egy fénykép, régi, kopott fakeretben. A férje. A kép üveglapján apró ujjlenyomatok sokasága tülekedett. Elidőzött a képen. Majd csobbanást hallott a fürdőszobából, és mint akit rajtakaptak, gyorsan felegyenesedett.
Kifelé menet Babits szigorú arcvonásai követték egy kinagyított fényképről, amely az ajtó hátoldalára volt ragasztva.
