Elza óvatosan becsúsztatta Brontë Shirley-jét az őzmintás, horgolt könyvtokjába, vetett egy futó pillantást a tükörre, és kilépett.
Már bezárta maga mögött az ajtót, amikor eszébe jutott, hogy a táskáját az asztalon felejtette. Homlokára csapott, aztán ügyetlen mozdulatokkal dugta a kulcsot a zárba, majd beviharzott a táskájáért.
Visszanézett. Cipőjének sáros lábnyomai kutyahűséggel fogják várni, ahogy este betoppan, de már így is késésben volt. Csak remélni tudta, hogy még anyja előtt hazaér.
Kapkodva szedte lépteit, és az olvadó hókupacok között egyensúlyozott sima talpú cipőjével. Néha csak egy néma sikkantás mentette meg a hanyatt eséstől.
Eltűnődött rajta, hogy talán valami különös varázserő lehet a hangjában, ami támaszt nyújthat neki ilyen esetekben. Nem egyszer bizonyult már életmentőnek. Elmerengett azon, hogy micsoda klassz szuperhőserőt fedezett fel, amiből aztán remek könyvet lehetne írni.
Ahogy ezen ábrándozott, léptei meglassultak a Kis-Duna partján, és mire észbe kapott, alig negyedórája maradt nyitásig.
– Már megint! – korholta magát, és eleganciája maradékát is felszámolva vad ügetésre váltott. Kifulladva esett be, nyitás előtt öt perccel.
A többiek már készen álltak, hogy fogadják az olvasókat a látogatói térben. Elza tartott tőle, hogy minden szem rászegeződik majd, de igazából észre sem vették. A többiek vagy egymással beszéltek, vagy telefonjukat simogatták gyengéden.
Egy halk „sziasztok!”-ot rebegett, aztán szemét lesütve iszkolt be a könyvtárosok szobájába. Kimelegedett a rohanásban, és megszédült. Egy darabokra morzsálódott müzliszeletet vett ki a táskájából, és aprókat harapott belőle.
Perceken belül nyitottak, így visszagyömöszölte a müzli romjait a táskájába, és kilépett a fogadótérbe.
Szerencsére az olvasók még nem ostromolták a bejáratot. Megfogadta magának, hogy ezentúl legalább fél órával nyitás előtt érkezik. Nem először tette ezt a fogadalmat.
– Elza, hadd mutassam be neked Mátét! Az önkormányzattól küldték, a számítógépek telepítésénél segít majd. – Ágnes, a könyvtár vezetője egy mosolyt villantott a fiú felé, aki azt egy leheletnyi szájmozdulattal viszonozta.
Máténak meglehetősen hosszú, vékonyszálú, szőkésbarna haja volt. Mintha kissé zsíros lett volna. Legalábbis Elza szerint, aki a hétfőt mindig frissen mosott hajjal igyekezett kezdeni. Elzának egy olyan karakter jutott róla eszébe, akit elfelejtenek meghívni az egyéves osztálytalálkozóra. Aztán a többire is.
Ebben Elzának nagy tapasztalata volt, mert az egyetem óta valahogy ő is mindig lemaradt arról a fránya meghívóról. De azzal nyugtatta magát, hogy az első komoly osztálytalálkozó úgyis az ötéves lesz. Szóval még nincs semmi vész. Különben is a régi osztálya…
– Elza! – Ágnes hangjára eszmélt rá, hogy ismét elkalandozott a figyelme.
– Mi… ja, persze! Elnézést. – Idegesen nevetett fel. – Akarom mondani, szia! Elza vagyok! – A fiúhoz lépett, és törékeny kezét nyújtotta felé.
Máté keze puhán simult az övébe, és kezet fogtak. A döglött hal a veréblábbal.
Ezt a hasonlatot az apukájától hallotta, amikor egyszer egy férfi csak tessék-lássék szorította meg a kezét. Elza akkor megkérdezte tőle, hogy az ő kézfogása milyen? Az apja elgondolkodva nézett rá, majd azt válaszolta: – Mintha egy törékeny kismadár lábát fognám. Félek, hogy eltöröm! Szóval ilyen volt a kézfogásuk. A döglött hal és a verébláb találkozása. Micsoda frigy bontakozik ki itt a szemünk előtt! – mélázott el Elza, és magában kuncogott, ahogy maga elé képzelte a szituációt.
A fiú kezének moccanása térítette észhez. Gyorsan elkapta a kezét. Vajon meddig szorongathattam? A gondolatra enyhe pír szaladt át az arcán, amit Ágnes asszony éles szeme azonnal kiszúrt.
Szerencsére hideg huzat szaladt be a helyiségbe: megérkezett az első olvasó.
Erre a napra Máté mellé osztották be. A könyvtárban – frissen végzettként – az ő feladata volt a számítógépek gondozása. A zöldes asztalokon pihenő fehér képernyők Elza számára olyanok voltak, mint a réten legelő bárányok. Amikor frissítette a gépeket, vagy fölös alkalmazásokat törölt, amiket az olvasók telepítettek gondatlanul, nemegyszer eljátszott a gondolattal, hogy ő a pásztor, aki terelgeti őket. De most néhány báránya lebetegedett, így Mátéra, az állatorvosra kellett támaszkodnia.
A fiúnak igazából nem volt rá szüksége, értette a dolgát. Olykor Elza sóvárgó pillantásokat vetett a könyvespolcok felé, de nem merte otthagyni a fiút. Még új volt a könyvtárban, és a kirótt feladat úgy kötötte meg, mint csónakot a kivetett horgony. Így hát csak keringett a fiú körül, apró örvényeket kavarva a napsütésben hullámzó porszemek közé.
Máté nemigen szólt. Gondolatainak folyamán csak ritkán futott partra a beszéd.
– Ezt törölhetem? – mutatott a kurzorral egy ikonra.
– Megnézhetem? – Elza közelebb hajolt hozzá, és egy félszeg mosollyal kérte az egeret.
Pár gyors kattintás, majd egy bólintás, és máris elhúzódott tőle. Máté visszavette az egeret, és még érezte rajta a lány kezének melegét. Elza mozdulatának finom dinamikája feltöltötte a teret és Máté érezte bőre fakó szőrszálain mint szalad át a villamos feszültség.
Így telt a napjuk. Az idő múlását a nyíló ajtón behúzódó huzat ütemes lüktetése mérte csupán.
Amikor Elza hazafelé indult, Máté feltekintett a Bazilika zöld kupolájára, és eszébe jutott, hogy rég járt arrafelé. Mivel a lány is abba az irányba tartott, Máté hagyta, hogy a léptei utána vigyék, és egy darabig követte őt. Végül Elza betért egy emeletes házba a Béke téren. Máté lehajtotta fejét, és észrevette, hogy nagy kövér esőcseppek színezik el a szürke aszfaltot. Hazaindult. A Bazilikában szemrehányóan szólalt meg a tárogató.
