A hirtelen kinyíló ajtó vonta magára figyelmét.
— Azta mindenit, a Fényhozó lakosztályában nincs ilyen hideg! — kiáltott fel Corvina
— Oh, elnézést — szabadkozott Hanna, kezeivel oldalát dörzsölve, próbálta felmelegíteni magát. — Már ennyi az idő? — keresett tekintetével egy órát a szobában, de nem talált egyik falon sem.
— Az Uram szeretné, ha ma este ismét olyan gyönyörű lennél, Hanna, mint a nyitóbálon voltál. Igazán megtetszettél neki, azt meséli az összes szolgáló és cseléd.
— Remek — húzta el a száját.
— Ne haragudj, hogy ennyire faragatlan vagyok, de kérlek tusolj le, olyan szagod van, mint aki épp egy most futott egy maratont.
Hanna egy pillanatig várt, mit szól a szolgáló a jégveremre, amiben találta magát. De mintha észre sem vette volna.
— Ne haragudj, ha fázok mindig elkezd verni a víz, biztos valami hormonális probléma, vagy csak szimplán a vérnyomásom ment fel – mondta, leginkább csak azért, hogy megtörje a beálló kellemetlen csendet.
— A fejed nem fáj, ugye? — tudakolta Corvina, ahogy odafigyelt a pipereholmikhoz a fésülködőasztalon, hogy kiválasztja, mivel fogja Hannát ma este kisminkelni. Mintha teljesen süket lenne füle az olvadozó jég ütemes csöpögésére.
— Nem dehogyis, köszönöm a kérdést — szaladt Hanna a mosdóba, majd visszalépett — A tüzet esetleg nem tudja meggyújtani? — kérdezte kérő pillantással – Nagyon fázok.
— Sajnos nem — ingatta a fejét a szolgáló — tudtommal soha nem égnek ki. Mágia ég bennük, nem fa, vagy más tüzelőanyag. Lucifer biztosan tud segíteni. — Hanna szeme tágra nyílt, hogy a szolgáló kimondta a nevét.
Majd a Pokol ura nyitotta ki Hanna szobájának ajtaját.
Hanna pedig inkább magára zárta a fürdőszoba ajtaját.
Remélte, hogy a fürdőszoba ajtaja lesz annyira hangszigetelő, hogy nem hallja be a kinti beszélgetést, maximum csak foszlányokat, amik elindítják benne a túlgondolást.
Gyorsan ledobta magáról átizzadt ruháit, amik valóban bűzlöttek a jéghideg verejtékéből.
A kádba lépett, majd megnyitotta a vizet zuhanyzáshoz.
A víz csobogása ellenére hallott egy-két foszlányt a kinti beszélgetésből.
— Tényleg ilyen rossz a helyzet? — szűrődött ki az ajtón keresztül Lucifer visszafojtott hangja.
— Miért lenne rossz? — kérdezte Corvina.
Még mindig az az előbbi, közömbös hang. Lehet, hogy Lucifer reagál valamit túl?
— Kialudt! – kiáltott. Hannát a forró víz alatt is kirázta a hideg, ahogy meghallotta hangjában az élet. — Hogyan alszik ki a tűz? – halkította le magát — Minden tiszta jég! Ne mondd, hogy te nem látod!
— Szerinted boszorkány? — Mintha azt kérdezte volna. nő nemű-e. — Nem éreztem rajta, hogy az lenne.
— Nem mindegyiknek van szaga.
— Utánanézek majd. Eddig nem láttál rajta jegyet?
— Nem. De lehet olyan helyen van, amit nem láttam.
— Akkor nézd meg alaposabban! — fojtott hangon tette hozzá, mikor Hanna elzárta a vizet, hogy beszappanozza magát: — Nem olyan személyiség, akit könnyű betörni. Derítsd ki!
Nyílt, majd csukódott az ajtó.
Hanna kiszállt a zuhany alól, alaposan áttörölte magát, majd kinyújtotta kezeit. Tenyerébe nézett, majd tekintete végigszaladt vékony karjain, megforgatva, alaposan átviszgálta mindkét végtagot, majd a vállait, nyakát, mellkasát is megnézte a mosdókagyló feletti tükörben. Mindenhol anyajegyek pöttyözték. Ha jól emlékezett a mítoszok és legendákból, a boszorkányjegy egy fura kinézetű anyajegy. Vajon ezek közül valamelyik?
De mégis, hogy lenne boszorkány? Őrültség ez az egész. Azt se tudta, hogyan lesz valaki boszorkány, hogyan születik valaki boszorkánynak. Vagy talán kicserélik a boszorkák is az embergyerekeket a sajátjaikra, mint a tündérek?
Hanna fejében kavarogtak a gondolatok, ahogy kilépett a fürdőszobából, köntösében.
— Gyere, felöltöztetlek — szólt Corvina, s csőrével maga elé bökött.
Hát persze, gondolta Hanna, most fogja átvizsgálni.
Mi van, ha talál tényleg valamit?
— Egy pillanat, fel szeretném venni először a fehérneműimet — kezdett kotorászni a komódban Hanna, ami a gardróbszekrény mellett állt.
— Nem — felelte Corvina egyszerűen. — Állj ide, és vetkőzz le. Majd én rád adom a ruhákat.
Hanna száját elhúzva kilépett köntöséből. Karjait összefonta mellei előtt. Már nem csak a hidegtől, hanem a szégyentől is remegett.
Égette libabőrösödő bőrét Corvina tekintete, ahogy végignézte hátát, derekát, mellei körül.
A már olvadozó jégvirágok újra megfagytak, elfolyt a csipke gyönyörű formája, megszilárdult. Néhány csepp a levegőben fagyott meg, s mint üveggolyó, ezer szilánkra tört, ahogy földet ért.
— Boszorkány vagyok?
Semmi válasz.
— Találtál rajtam boszorkányjegyet? Megnézted?
— Nyújtsd ki a kezeid! — utasította kurtán a szolgáló, hogy ráadja a fűzőt a lányra. — Az úr bátorkodott a mai estére is kiválasztani a ruhád. Gondolta, tetszeni fog neked.
— Ne hívja így! — szólt rá Corvinára Hanna. — Nekem nem az uram. Nem ő az Úr, akit én tisztelek, és akinek engedelmeskedem.
— Hát hogyne. De az én uram akkor is ő, sőt, mindennek, ahol most vagy.
— Maga milyen lény? — szaladt ki Hanna száján a kérdés. — Maga is démon?
Corvina keze hirtelen megszaladt, erősebbre húzva Hanna fűzőjét, mint az a lánynak kényelmesebb lett volna.
— Árnyékholló vagyok, egy lélekvezető.
— A többi szolgáló is az?
— Minden lánynak van egy lélekvezetője, igen. Sőt, valójában nagyon sokan vagyunk itt a Túlvilágon. A feladatunk, hogy eligazítsuk a lelkeket, felkészítsük őket, ami rájuk vár.
— Ami ránk vár? — kérdezett vissza Hanna. — Tudja, mi vár rám? Tudja ennek az egésznek a kimenetelét már most?
Hirtelen eszébe jutott a tükörben látott kép.
— Azért ennyire ne szaladjunk előre. Egyrészt. ha elmondanám, kivágnák a nyelvem. Ne légy kíváncsi. Másrészt, ez nem egy könyv, amiből ki lehetne olvasni bármit. Mindenkinek megvan a végzete, de az út, amin elér hozzá, millió ösvényre ágazik.
— Előre meg van írva a sorsunk? — kérdezte Hanna maga elé, ahogy lehunyta a szemét, hogy Corvina kisminkelje. Melle rohamosan emelkedett és süllyedt a hallottak miatt. Nem tudta volna letagadni, hogy mennyire tetszik neki azonban, hogy ebben a szoros fűzöven mennyire szép alakja van a mellének, és milyen karcsú a dereka.
— Nem. A döntés a te kezedben van. Te választod ki, mi lesz a végzeted, és milyen úton jutsz el hozzá. Hát emiatt szakította le Éva az almát. A szabad akaratért, nemde?
— Én minden nap imádkozom, hogy az Úr akarata uralkodjon a sorsom felett. — rázta a fejét Hanna.
— Az eleve Elrendelés akkor nem igaz?
— A Teremtőd tudja, mit fogsz dönteni, látja a jövőd. Ő nem az időben él, nem köti az idő sehová. Jobban mondva, számára nincs sem jelen, sem jövő, sem múlt. Mindenható s örökkévaló. A jövendölők, próféták sem látják a jövőt, nem tudnak előre jelezni döntést, mindössze a jövőben felkínálkozó lehetőségeket látják. De a saját sorsod mindig a te kezedben van, hogy meghozol-e egy döntést.
— Miért mondod el ezeket nekem? — szaladtak össze Hanna szemöldökei.
Corvina megvonta tollas vállait
— Ez a dolgom. Tanítsalak.
— Azt is tudod, ki fog nyerni? — kérdezte hirtelen Hanna.
Corvina jóízűen nevetett fel.
— Azért minden kérdésre én sem válaszolhatok. Mindenesetre felkeltetted az urunk érdeklődését.
— Azt mondta Rebeka, a palota választja ki, kit akar, nem ő.
— Ez így van. Mindenesetre arról is tudomást szereztem, a legtöbb lány nem örül ennek ellenére, hogy kiemelt figyelemben részesít téged a Fényhozó.
— Mit tudnék tenni ellene?
— Ellene?! Inkàbb vele, kislány. Ő a legerősebb itt.
— De én nem nyerni akarok! És Lucifernek eszében sincs elegednie engem. Mert okkal vagyok itt. — forgatta a szemét Hanna a szóra. — De engem miért nem kérdeztek meg, hogy itt akarok-e lenni.
— Vannak dolgok, kislány, amiket nem te irányítasz.
— De akkor miért az Ördög irányítja?
— Aelia, a nővéred szolgálója arról fecsegett, Még a testvéred sárgul az irigységből.
— Felőlem aztán! Megmondtam neki, hogy se én, se ő nem lesz ennek az egész… pokolnak a királynője! — tört ki Hannából. Kezeit már alig érezte, olyan erősen szorította marokba.
— Kérlek nyugodj meg! — sóhajtott Corvina — Ha ismét minden csupa jég lesz, állni fog a víz a szobában.
— Ha ennyire tudsz mindent, mi ez az egész dolog a jéggel? Hallottam, hogy arról beszéltetek, boszorkány vagyok.
Corvina nem válaszolt.
— Lehetne benned annyi illem, hogy nem hallgatózol.
— De rólam beszéltetek!
— Akkor sem tartozott rád.
— Válaszolj a kérdéseimre!
— Mondtam már. Minden kérdésre én sem tudok válaszolni. Most pedig emeld fel a karod, hogy rád adjam a ruhát a vacsorához!
— Valaki más el tudja nekem mondani? Egy másik Árnyékholló?
— Miattad kerüljön bajba? Gondolom a felelősséget nem vállalnád a kérdéseidért.
Hanna egy pillanatra elgondolkodott, mit jelenthettek a szavak,
— Talán te sem vagy annyival jobb a többieknél, mint gondolod.
Corvina gardróbból ekkor egy gyönyörű, sötétkék bársonyruhát húzott elő. Kék ékkövekkel díszített, ejtett válla volt, kézellője fekete csipke volt, mely csuklójáig ért, a felkapja közepétől.
— Gyönyörű — kerekedett el Hanna szeme, mikor meglátta a ruhát.
— Gondoltuk, hogy tetszeni fog. Persze mondtam az uramnak, hogy a következő este már más színt is felpróbálhatnál, de egyelőre azt mondta, a sötétkék tetszik neki rajtad a legjobban.
— A szín nekem is tetszik. — erőltetett arcára mosolyt Hanna.
Corvina segítségével belebújt a ruhába, majd az ajtón kopogást hallott.
— Szabad! — kiáltott ki a szolgáló.
Lucifer lépett be. Feketébe hajló színű, sötét zakó volt rajta, pár árnyalattal sötétebb, mint Hanna ruhája. Kezében fekete csipkekesztyűt szorongatott,
— Hölgyem — hajolt meg Hanna előtt.
Hanna nem viszonozta a meghajlást. Egyenesen előre nézett, mikor a démonok hercegének gyémántkoronája került szemének magasságába, nagyot nyelt. Mintha jeges hóba nyúlt volna ujjaival, nem érezte ujjbegyeit.
A következő pillanatban, mintha néhány csepp vizet hallott volna a padlóra csöpögni.
Lucifer felé nyújtotta a fekete gyipkekesztyűt — Csak ilyet találtam. Remélem segít.
— Köszönöm — préselte ki összeszorult állkapcsán Hanna a szavakat.
A kesztyű csurom víz volt, ahogy elvette.
Hanna szemöldökei összeszaladtaj homlokán, akármennyire is igyekezett visszafogni az arckifejezést.
— Majd a vacsora után szeretnék beszélni veled. Négyszemközt, Hanna.
Hanna egyenesen a szemébe nézett. A vérvörös szemek most tompán néztek végig Hanna kifogástalanul kisminkelt arcán, bársonyruháján. Hanna összefonta mellei előtt karjait. Fázott. Rázta a hideg.
Lucifer kezét nyújtotta felé.
— Szeretnél inkább most? Szólhatok a többieknek, hogy várjanak pár percet ránk.
— Nem akarok veled beszélni — rázta meg Hanna a fejét.
Lucifer megvonta a vállát, kenyét a lány felé nyújtva hagyta. — Akkor gyere, menjünk.
— Nem vagyok sem kutya, sem gyerek, hogy pórázon kelljen vinni.
— Erre magam is rájöttem. — forgatta a szemeit Lucifer — De a kísérőm attól még lehetsz. De ha szeretnéd, elengedhetem a kezed, hogy a lábaid arr a helyre vezessenek, ahol a Pokolban ki van írva számodra a hely.
– Tessék?
— Itt te csak egy eltévedt lélek vagy — felelte Corvina Lucifer helyett — Mivel földi életed nem ért véget, nincs még jogos, kijelölt helyed a Pokolban. A lelked eltévedne, addig keringene, míg meg nem találná a maga helyét
— De hisz semmi helyem a Pokolban!
— Most még. De egy elveszett lélek mindig a Pokolban találja meg a maga helyét. Addig kering a bugyrok közt, míg meg nem találja mi vonzza a legjobban. Mi az, amit egy örökkévalóságon át akar.
— Nekem Isten országában van helyem. A lelkem az övé.
— Elég sok hasonló álszent van a nyolcadik körben. Ha jól emlekeztem a Teremtő az alázatot jobban szerette, mint a büszkeséget.
— Élő példa vagyok rá — mormogta Lucifer az orra alatt — De mostmár menjünk. Éhesek a vendégek.
