babaház

A hall, ahol a vacsorát rendezték, egy szinttel lejjebb kapott helyet a Pandemonium épületében. A középen álló, faragott kecskelábú tölgyfaasztal roskadozott az ételtől. A magas teret betöltötte a sült húsok illata. A húsok mellett nagy edényekben köretek, gyümölcstálak is fel voltak szolgálva.

Felsorakoztak a kristálypoharak is, melyeknek talpát kerekre kunkorodott kígyófarkak adták. Az ezüstkígyók nyitott szájjal, kivont méregfoggal haraptak a pohárba, megtartva azt.

Rebeka gyomra összeszorult, ahogy ujjait a kígyó köré zárta. As lakosztályában is hasonló poharak voltak.

Elkapta róla tekintetét, a mennyezetről lógó indákon futtatta végig szemeit, melyeken aranyalmák termettek. Nagy, göcsörtös törzsű fákból lógtak alá, és fáklyák voltak rájuk erősítve, de a lángjuk nem terjedt át a fára, csak nyaldosta azokat.

Rebeka gyomra hangos korgással jelezte, hogy már igazán megkóstolná a rengeteg ételt, amivel az asztal tele volt pakolva.

De két szék még üres volt. Az asztalfő, és a Rebeka melletti.

— Mire várunk? – mormolta orra alatt bosszúsan Fanni, aki mellette ült.

— Hannáékra – fordult felé Rebeka.

— Úgy néz ki a Pokol Ura nem tudja a nadrágjában tartani a farkát és kellett egy gyors menet? – csatlakozott Karolina, szemeit forgatva.

Fanni kuncogott.

— Egy kicsit több tiszteletet – illette őket szúrós pillantással a Fanni mellett jobbra ülő démon.

— Minek? – dőlt hátra Emese a székén, karjait összefonva melle előtt. Fejét megrázta, hogy gondosan egyenesre vasalt, szőke haját átdobja válla felett. – Nincs itt egyik se, hogy hallja.

— A palota viszont hallja – nézett rá Virág, kerek szemeivel. A vele szemben ülő Azazelre nézett – Igaz?

Azazel aprót bólintott.

— Látod? — fordult újra Emese felé.

— Nem hiszek ebben a mesében – fújtatott a lány, szorosabbra fonva mellkasa előtt karjait, megvonva vállait. Bicepszén, vállán megfeszültek az izmok. Rebeka szeme kicsit tágabbra nyílt, ahogy elcsodálkozott, éles nyelvén kívül kinézetre is mennyire masszív alkat Emese.

— Hát, én sem – bólogatott Karolina, aki pont a lánnyal szemben ült. Fekete szemeivel szaporán pislogott. – Hogy lehetne egy palotának hallása, meg látása? – megvonta vállát – teljesen bullshit.

Virág Azazel felé pillantott kérdően, mint aki arra vár, hogy a démon elkezdje magyarázni a palota mágiájának működését, de ő csak összeszorított állkapcsával meredt maga elé, az üres tányérjába.

Rebekát mintha valami megcsípte volna, fészkelődni kezdett a székben. De csak egy gondolat volt az. Talán ennyire hasonlít húgára, hogy ő is naivan elhitte Asnak, mikor mondta, hogy a Pandemoniumnak öntudata van?

— De akkor mi alapján választják ki szerintetek a királynőt? – kérdezte, megpróbált egyszerre nézni az összes lányra.

Karolina és Emese egyszerre kapta felé tekintetét, de Karolina szemei üresek maradtak. Emese összehúzta szemöldökeit, végignézett Rebekán, miközben válaszolt:

— Talán kérd meg a kedves húgod, hogy egyszer szex után kérdezze meg a partnerét . Tudtommal orgazmus után kimondottan őszintébbek a férfiak. Magukhoz képest. — tette hozzá.

Azazel felmordult az asztal végén. Karolina felkiáltott:

— Szerinted majd pont igazat mondana? — arcán annak a nyoma látszódott, hogy igencsak vissza kell tartania nevetését — Mindegyik hazudik – ingatta a fejét.

— Igy van. Soha nem hinnék hátralévő életemben senkinek sem, akinek valami lóg a lába között — kontrázott rá Emese.

— Akkor kérdezzünk valakit, aki nem férfi – vágta rá Rebeka — Mit szólnátok?

Karolina és Emese összenézett. Rebeka látta, hogy Emese fekete frufruja alatt szemeit összehúzza értetlenkedése.

— Majd megbeszéljük meg a vacsora után – hadarta Rebeka, realizálva, hogy nem az összes démon előtt kéne terveket szövögetnie. A legjobb döntésnek az tetszett, ha elhesegeti a témát.

Épp időben.

A parketta felsikított, ahogy a démonok és kísérőik kitolták székeiket maguk alól, mikor felálltak. A lányok hamar követték példáikat.

A démonok ura, Lucifer vonult végig az asztalok között. Halk, hosszú léptekkel haladt végig az előtte meghajló démonok közt. Hannát kézen fogva vezette. Rebeka érezte, hogy körmei az asztalba vájnának, mikor meglátta Hanna magabiztosságtól felhúzott állát, méltósággal telt kihúzott hátát.

Lucifer az asztalfőn állt meg, Hannát baljára vezette, Rebekával szembe.

— Üdvözlöm a kedves vendégeket ma este — nézett végig a sorokon Lucifer. Mintha elpárolgott volna a tekintetéből a magabiztosság és büszkeség, ami eddig csillogott — Belial – fordult jobbján ülő démon felé –, kérlek, szervezőként, köszöntsd vendégeinket!

A démon bólintott. Hosszú, göndör haja és szakálla Rebekát Dionüszoszra, a szőlő és bor görög istenére emlékeztette.

A démonok és a lányok helyet foglaltak, csak Belial maradt állva.

Lucifer zakója gombját babrálta kezeivel, ahogy leült Hanna mellé. Állkapcsát összeszorítva cikázott szemével a jelenlévők közt. Hanna folyamatosan fürkészte arcát, kereste tekintetét.

Belial felemelkedett, borospoharát kezében tartva, mellkasa vonalában.

— Kedves vendégeink – nézett végig aranyszín, ragyogó szemeivel a lányokon — nagy örömmel köszöntelek benneteket a ma esti ünnepélyes vacsoránkon, melynek célja az élvezetek megismerése és kiélése — hangsúlyozta, majd egy apró hatásszünet után hozzátette: — Minden vendéget óva intek attól, hogy vágyainak megálljt parancsoljon. Érezzétek jól magatokat, s legyen egy felejthetetlen, felszabadult esténk — kacsintott, majd megemelte poharát.

Mindenki követte példáját. Kígyók sora harapott a levegőbe.

— Az élvezetekre! — kiáltotta

— Az élvezetekre! — válaszolt a többi démon és lány, belekortyoltak a boraikba.

Rebeka is így tett.

Mint amit a görög istenek isznak, nektár, olyan édesen gyümölcsös, de mégis visszafogottan kesernyés zamata volt. Íze egész száját kitöltötte torkáig. Kellemesen égette torkát s nyelőcsövét, nem marta. Tetszett neki a bizsergő érzés.

— Jó étvágyat! — ült vissza helyére Belial.

Asmodeus, aki épp elvette Rebeka felsliccelt ruhájából szabadon maradt, csupasz combjáról kezét, hogy az ételekért nyúljon. Olyan természetes volt érintése a lány bőrének, hogy észre sem vette addig, amíg már nem érezte a meleg tenyerét. .

Elvett egy kevés húst, majd krumplipürét. És párolt zöldséget.

Mellette Rebeka is így tett. Ahogy mindketten letették tányérjukat, mindkettejüknek elkerekedett a tekintete, de nem csak nekik, az összes másik lánynak is, s egymásra kapkodták elkerekedő szemeiket.

A tálak ismét megteltek ugyanannyi étellel, amennyit elvettek belőle.

A lányok szeme felcsillant, a démonok arcára, főként Belialéra, elégedett vigyor ült ki.

— Ez bizony valódi korlátlan fogyasztás — nevetett Emese.

Rebeka Hanna tekintetét kereste, de nem tudta elkapni. Hanna a tányérjára meredt, kezében a villáját szorongatta, ujjai szinte elfehéredtek, de nem emelte fel az asztalról.

— Minden rendben? — kérdezte Rebeka, lábával megbökve Hannáét.

Hanna felkapta szemét. Tekintete homályos volt, talán vöröses is, mint aki akkor ébredt fel álmából.

— Aha, persze — dörzsölte halántékát, majd szemeit. — Minden oké. Tényleg. — Rebeka tudta, hogy hazudik. Mindig akkor próbálja bizonygatni ennyire az igazát.

— Ha szeretnél beszélni róla, ha amiatt van, amit ma láttál… — kezdte Rebeka, de húga felcsattant.

— Egy szót se arról ami ma történt! — szaladt ki száján a kelleténél hangosabban. Hirtelen szája elé kapta a kezét.

Asmodeus Rebekára nézett, kérdő tekintettel — Miben rosszalkodtatok ma a húgoddal?

— Csak összevesztünk… — kereste a szavakat, majd megpillantotta a borospoharat maga előtt — hogy ma fogunk-e inni bort, és Hanna szerint… vagyis hogy azon veszekedtünk, biztonságos-e itt a bor, mert mindkettőnket nagyon megütött a nyitó estén, és reggel nagyon fájt tőle a fejünk.

— Szóval csak azon veszekedtünk, hogy a mai estén igyunk-e — tette hozzá Hanna — Szerintem nem kéne — tette hozzá egy pillanatnyi szünet után.

Rebeka csak remélni tudta, hogy nem bűzlik a hazugságtól amit mondott. Akkora hazugság végülis nem lehetett. Húga soha nem iszik alkoholt. Bár, ha egy tyúknál valamivel több esze van egy bukott angyalnak, meg tudta állapítani, hogy füllentés volt.

— Hát jó, akkor tartsátok meg a kis titkotokat — vonta meg a vállát Asmodeus — De ha az volt a vita témája, melyikünk a jobb szerető, én, vagy Lucifer, akkor biztosan én vagyok a jobb választás — kacsintott Rebekára.

Rebekának hatalmas kő esett le a szívéről a megkönnyebbüléstől. Hannáéval találkozott tekintetük, húga arcára is megkönnyebbülés ült ki.

Asmodeus kaján vigyorral az arcán kotolt bele borába — egyébként meg, ha a borról akartok beszélni, nyugodtan igyátok. Felszabadítja a lelketeket.

— Olyan, mintha bedrogoznátok? — nézett rá Rebeka szúrós szemekkel.

Asmodeus felnevetett. — Annál sokkal jobb, ettől nem felejtitek el másnapra, mit mondtatok vagy tettetek. Emlkékezni fogtok, mennyire felszabadultak voltatok előző nap — hangjában mámor csengett, szinte dorombolt.

— De ettől csak még többre fogunk vágyni — rázta a fejét Rebeka — akkor ez még rosszabb

— Miért, olyan kívánatosan jó dolgokat visz véghez a halandó ember, mikor megrészegül?

Közel sem — félt Rebeka beismerni.

A borospohárért nyúlt, amit az előbb eltolt az asztal közepére.

Magához húzta, üstökösként szaladt végig a kristályon az egyik fáklya fénye, ahogy visszaverte a pohár. Megforgatta a vérvörös bort benne, majd újra belekortyolt.

Mikor letette, tekintete elidőzött a kavargó boron, ujjaival köröket rajzolva a kígyós talpára.

— Min gondolkozol? — fordult felé Asmodeus, igéző tekintettel.

— Semmin — mosolyodott el Rebeka, ahogy ránézett.

Megrázta fejét. Tekintete előtt elhomályosodott a világ, pislognia kellett, hogy kitisztuljon a kép.

— Te? – kérdezett vissza inkább.

— Csak tetszik amit látok — billentette oldalra a fejét As.

Rebeka végigfuttatta tekintetét a démon izmos nyakán, fekete ingjének gallérján. széles vállán megfeszült az anyag. Éles arccsontján táncolt a fáklyák fénye az árnyékkal, ahogy evett. Egy pillanatra újra érezte As nyelvének érintéseit, kellemes bizsergés áradt szét testében középpontjából. A férfi ismét combjára tette kezét, végigsimított rajta, ujjai a ruha szegélyét cirógatták, tenyere a bőrét, amit már nem fedett az anyag.

— Mit látsz? — kérdezte Rebeka, ahogy egy falatot emelt a szájába.

— Nem igazán gondolom magam a szavak emberének, és egyébként is, nehezen lehetne szavakban kifejezni azt a szépséget amit látok. Véremben felpezsdül a vágy, akárhányszor csak rád nézek, s attól tartok, soha nem fog csillapodni — dorombolta, megrázva a fejét, majd újra belekortyolt borába.

— Azért nem vagy olyan rossz benne. — Rebeka érezte, hogy elvörösödik.

— Sokkal inkább beszélek a tettek nyelvén, mint a szavakén, mint azt már tapasztaltad.

Rebeka csettintett nyelvével, s ahogy egy falatot szúrt villájára a húsból, ennyit mondott:

— Ezt egyszerű orvosolni. Mondd el, mit tennél most velem. — széles mosolyra húzta száját, miután egy harapással bekapta villájáról a falatot.

Asmodeus fészkelődni kezdett székében.

— Azt hiszem akkor Luc megint azzal fenyegetne, hogy szappannal fogja kimosni a számat. — nevetett.

Rebeka szája elé kapta a kezét, mögötte kuncogott.

— Legalább levendulaillatú lenne a szád egy pár napig — kapcsolódott be Lucifer is a beszélgetésbe csipkelődve. — Vagy ki tudja, megtanulnád, hogy ne csorgasd a nyálad hölgyekre, mint egy csaholó kutya.

— Ne aggódj, tudom kezelni a kutyákat — kontrázott rá Rebeka.

Lucifer visszafordult Hanna felé, akinek a borospohara már félig volt. De nem kellett sokat várni, ismét telitöltődött borral.

— Honnan tudjam, mennyit iszok, ha mindig telitöltődik a pohár annyival, amennyi hiányzik? — hallotta Rebeka Emese kérdését.

A lány összefont szemöldökkel nézett a pohárra, melyből, ha csak egy korttyal is ivott, újra a képzeletbeli szintig telt meg, ahol előtte is volt.

— Idd ki egyszerre az egészet — nevetett Belial — akkor tudsz egész kupányi borokkal számolni.

— Köszönöm, de nem szeretnék egyszerre lehúzni egy egész pohár bort — ingatta fejét Rebeka, borába nézve. — Asmodeus… — suttogta maga elé a nevét, mintha egy bűjbáj lenne — Hova hoztál engem? — kuncognia kellett. – Már megint? Vagy, még mindig?

— A palotába, amit szolgálok — válaszolt egyszerűen egy vállrándítás kíséretében.

— Szolgálod? Mivel? — Rebeka válla rászkódott a nevetéstől. – Nem is emlékszem már, milyen válasszal tértél ki a randinkon, valami olyasmit mondtál, hogy manager vagy. Na de most komolyan, mi ez az egész és hol tanultatok meg ilyen profin bűvészkedni?

A színek, a hangok összefolytak érzékszervei közt. A zene mintha egyre hangosabbá vált volna, a lányok hangjai körülötte mintha egyre halkult volna. Mintha csak Asmodeus és a zene, az étel és a bor maradt volna, ami körülvenné.

De nem csak körülvette. Vonzotta. Azt akarta, hogy fogyassza el, hogy igya meg, hogy ajkához érintse, hogy lenyelje.

— Ne kérdezz ilyeneket, nem akarod hallani a választ. – hallotta As válaszát a férfi hangja kellemesen simogatta fülét — Túl hosszú és unalmas lenne.

— Akkor találj ki valamit — vágta rá Rebeka — amitől rövidebb és izgalmasabb lesz. Kíváncsi vagyok, milyen a humorod.

— A jó humorhoz nem kell tudni hazudni — előredőlt a székében — Meséljek egy viccet?

— Hajrá — bólintott Rebeka.

Őszintén kíváncsi volt.

— Mi történik, ha a jó kislány találkozik egy démonnal?

— Mi? Megrontod? — forgatta a szemét Rebeka

— …attól függ, mennyire akar jó maradni — mosolyodott el Asmodeus.

— Ez nem vicces — fonta össze karjait melle előtt Rebeka

— Mi a különbség köztem és egy rossz döntés között? Én legalább szórakoztató vagyok.

— Inkább fejezd be — nevetett keservesen Rebeka.

— Nevetsz!

— Kínomban — ismerte be Rebeka vonyítva.

— Az is valami — vonta meg Asmodeus a vállát

— Na de tényleg, mit dolgozol? Hogyan telik egy napod? — tudakolta Rebeka.

Korábban soha nem találkozott még démonnal, elképesztően kíváncsi volt.

— Miért, te mit dolgozol?

—Én kérdeztem előbb! — fortyant fel Rebeka. — Egyébként, jogász vagyok.

Mármint, végzettségileg. Egy tanácsadó cégnél dolgozom, ha valami jogi nyűgjük, problémájuk vagy kérdésük van, akkor én nézek után, hogy arra mi a megoldás. Vagy mi lenne a legjobb lehetőség.

— Szereted?

— Nem igazán — húzta el a száját Rebeka. — Na jó, igazából semmi élvezhető nincs benne. Nem is értem, minek mentem jogra. — belekortyolt borába, majd bólintott. Mintha most jutott volna csak eszébe a valódi indok — A pénz miatt. — ismerte be — Mert mindenhonnét azt hallottam, hogy a jogi az orvosi vagy a mérnöki pálya fizet a legjobban. Az orvosit… undorítónak találtam volna, a mérnökihez meg nem lettem volna elég pontos. Így jogász lettem.

— Az is valami — bólintott Asmodeus. — A pénz elég fontos dolog a ti halandó világotokban.

— A legfontosabb — értett egyet Rebeka — Most te jössz! — húzta fel a szemöldökeit.

Asmodeus fejét ingatta, borára meredt.

Rebeka nem értette, miért nem mondhatná el Asmodeus az igazat. Hiszen a Bibliában is benne lenne, ha elolvasná. Akkor miért pont előle titkolná.

— Na gyerünk! Nem olvastam rólad soha semmit, nem vagyok vallásos, nem fogok rájönni, ha hazudsz.

Asmodeus megrázta a fejét. Tiltakozott.

— Honnan tudnám, hogy hazudsz? — szaladtak fel Rebeka szemöldökei homlokán — Tündér vagy, hogy nem tudsz hazudni?

— Bukott angyal vagyok — felelte. Hangjában Rebeka érzelmek kavalkádját hallotta.

— Baj, hogy rákérdeztem? — bukott ki Rebekából a kérdés.

Asmodeusnak szeme sem rebbent, mintha nem is kérdezett volna tőle Rebeka semmit.

— A tündérek is megtanultak hazudni — mondta — a maguk módján. Féligazságokkal, vagy szimplán hallgatással. Na meg persze, minden hazugságban van igazság, soha nem teljesen kitaláció.

— Léteztek? — kerekedett el Rebeka szeme. — Tündérek?

— Persze, hogy léteztek. Okosak voltak, kiválóak a mesterségeikben. Kívánatosak voltak, ízlésesen öltözködtek, és odafigyeltek a tisztaságra is. Egy kiválóan működő társadalmat építettek fel, ahol olyan harmónia volt a társadalomban, mint a természetben. Csak ti emberek levadásztátok mindet.

— Mert halhatatlanok voltak?

— Nem. Mármint azok voltal, de nem azért vadásztátok le őket. Akarom mondani, nem pusztán.

— Féltékenyek voltatok rájuk — szólt bele Azazel, aki épp akkor állt fel helyéről, hogy az Asmodeus előtt heverő sajttálról vegyen pár szem szőlőt.

— Mire? Az erejükre? A szépségükre? – tudakolta Rebeka.

— Mindenükre. Tökéletesek voltak. Ti pedig nem. A legtöbb ember trófeaként tartotta otthon a levágott szárnyaikat. Amelyiknek nem volt szárnya, annak pedig a hegyes fülét.

— Fúj — grimaszolt Rebeka – De ha olyan tökéletesek voltak, hogyhogy mégis kihaltak? Akkor nem inkább nekik kellett volna minket legyőznie?

— Egy háborúban ritkán dönt az, hogy ki az okosabb, vagy ki a jobb hadvezér – felelte Azazel. – Sokkal inkább az, aki jobban tudja átverni a másik felet. S a tündéreknek az pont nem ment – elhúzta száját, ahogy hozzátette. — Az embereknek annál inkább.

— És a vámpírok meg a vérfarkasok? – fordult oda Virág is, akivel szembe ült le Azazel.

— Ritkák – kapcsolódott be a Virág mellett ülő Samael is. — Nagyon ritkák, és klánokban élnek. Van néhány híres vámpír, a legelső még a Bibliában is benne van. Persze, közel sem olyan feltűnőek, vagy túldramatizáltak, mint a filmekben vagy könyvekben ti halandók előadjátok. A legtöbb meghúzza magát, kitalál egy fedősztorit, mint, hogy több ételre is érzékeny, ezért nem eszik nyilvánosan, vagy, hogy nagyon rossz alvó, nem tud teliholdkor aludni. Biztos hallottál már ilyenekről.

— Persze hogy hallottam.

— És boszorkányok? — fordult vissza hirtelen Hanna, aki eddig Luciferrel nevetgélt. Így, hogy Rebeka mellett ült, valószínű mindent hallott.

— Még itt is van egy köztünk — szólalt meg hirtelen Lucifer, szemét le sem véve Hannáról.

A démonherceg hirtelen mintha meglepődött volna, hogy ez a mondat kiszaladt a száján, de egy pillanat alatt letörölte arcáról a meglepettséget.

Asmodeus szemei is elkerekedtek, de az ő arcáról nem tűnt el olyan hamar a megdöbbenés. Őt valóban meglepetésként érhette, gondolta Rebeka.

— Ki az? — tudakolta hirtelen Hanna.

— Még ő sem tudja magáról — rázta a fejét Lucifer, kitérve a válasz elől.

— Egyébként az inkvizíció sajnos túl jó munkát végzett — folytatta Azazel. — Sokkal több boszorkányra lenne szüksége a világotoknak.

Rebeka egyre csak kortyolt a borából, körülnézett. Szeme előtt a kép egyre gyorsabb táncot járt. Hanna visszafordult, ismét Luciferrel elegyedett beszélgetésbe, arca ragyogott, a démonok hercegének figyelmét élvezte. Lucifer másra sem figyelt, csak a húgára. Vállát átkarolta, ahogy Hanna székének támláján nyugtatta kezét. Ha nem egy versenyen lennének, Rebekának talán még tetszett is volna a párosuk, jól néztek ki együtt. S húga ritkán mosolyog ilyen csillogó szemekkel. Talán utoljára gyerekként látta így. Az biztos, hogy Lucifer pokolian jól csábít, ha ennyire magába bolondította Hannát.

Talán már ők is ott tartanak, mint ők Aszal? A gondolatra halvány mosolyra húzódott a szája. Megrázta fejét némát, hogy nem, Hanna annál sokkal prűdebb.

Asmodeus keze feljebb csúszott combján, ahogy felé fordult.

Hirtelen, magának sem tudta volna elmagyarázni, úgy érezte, ki kell adnia magából gondolatait.

— Tudod, szerintem pont ide való vagyok — buktak ki Rebekából a szavak. — Nem gondolom magamról, hogy jó ember lennék.

— Ezt miből gondolod? — kapta oda a fejét Hanna, akinek szintén ködös volt már tekintete a bortól.

— Szerinted sem vagyok az — fordult oda hozzá. — Csak saját magammal törődök.

Hanna tekintete elsötétedett. Kinyitotta a száját, de amíg kereste a szavakat, nővére félbeszakította

— Nem vagyok jó ember — sütötte le szemeit a pohár szárára tekeredő kígyóra. Fátyolos volt szeme előtt a kép az alkohol bódításától. A gondolatai is össze-összegubancolódtak fejében. Ki kellett mondania őket, hogy ki tudja gobozni a nagy csomót. — Soha nem voltam jó ember. Már gyerekként is csak a saját érdekeimet néztem. Emlékszel arra az apró, rövid hajú kislányra, aki az óvodai csoportunkba járt? Nem akartam hármas barátságot vele, meg Szofival, én akartam Szofi legjobb és egyetlen barátnője lenni. Így Szofival eljátszottuk, hogy bezárjuk őt, Lilit, a babaházba, és meggyújtjuk. Ő pedig bent fog égni. Sírt, üvöltött, bömbölt, hogy ne tegyük. De mi nevettünk rajta. Talán még élveztük is.

Hanna Rebeka keze felé nyúlt, ami addig az asztalon nyugodott, de elkapta onnét, mielőtt elérte volna, szinte reflexszerű hirtelenséggel. Ruhájába markolt ujjaival.

— Persze, utána átvitték másik óvodába Lilit, mi pedig Szofival legjobb barátnők lettünk, még ma is jóba vagyunk, gyakran beszélgetünk. De azóta sem került szóba, hogy mit tettünk azzal a kislánnyal. Borzalmas. S nem éreztem bűntudatot miatta. Mintha csak játszottunk volna. Lehet életre szóló sebeket ejtettünk rajta.

— Csak gyerek voltál. Fogalmad sem volt, mit teszel.

— Ne próbálj meg menteni! Felnőttként sem vagyok sokkal jobb. Még mindig ki akarok sajátítatni mindenkit. Féltékeny vagyok, ha a barátaim más barátnőikkel programoznak és engem nem hívnak. Féltékeny vagyok, ha mással mélyebb barátságuk van, mint velem. Ha kimaradok valamiből az életükből, ha nem mondanak el valamit.

— Hát, aki babaházakat éget rá gyerekekre, hogy lenne megbízható? – kérdezett vissza Hanna — Ki akarna egy ilyen emberrel barátkozni?

— Épp ez az. Babaházakat égetek, hogy ne tudjanak mással barátkozni, mert csak így tudom magamhoz kötni őket. Mikor együtt vagyok valakivel, akkor is, elkezdem bezárni őket a babaházamba. Mindig velem legyenek. Mindenhova velem menjenek, semmiből ne maradjak ki az életükből. Ablaktalan, ajtó nélküli falakat vonok kettőnk köré.

— Aki veled akar lenni, veled lesz. Babaház ide vagy oda. Nyugodtan verd ki az ablaknak helyet.

— Csak ahhoz értek, hogyan kell falakat húzni, azt nem, hogyan kell ablakot vágni rajta, amin ki lehetne nézni a külvilágba. – felhorkant – Ajtót meg végképp, amin ki és be lehetne járni. Ezzel nem csak másokat ejtek rabul, magamat is. Mert én is ott ragadok a sötét szobában. Nekem sem marad sem ajtóm, sem ablakom a világra, csak az az egy ember létezik számomra. Minden, amit mond, ítélet, minden, amit nem mondd, fenyegetés, félelem. S ebben a sötétben mindkettőnk megfullad, elsorvad. Az embernek is szüksége van fényre, és oxigénre az élethez.

Kezét Asmodeus kézfejére emelte. A démon megfordította kezét, tenyérével felfelé, ujjait Rebekáéi köré fonta.

— Te félsz.

Rebeka kérdően nézett Asmodeusra. Ujjai erősebben szorították a démon kezét. Körmei a démon kézfejébe vájtak.

— Nem. — szája keserű mosolyra húzódott — Bűnhődni akarsz. – szeme felragyogott — A lehető legjobb helyen vagy ehhez.

Hanna szemében együttérzés csillant fel. Rebeka gyűlölte ezt a tekintetét. A szánakozó, sajnáló, szende szűz tekintetét. Őt nem kell sajnálni. Magának köszönhet mindent, amit kapott, akivé vált, akár jó, akár rossz.

Már pont rá akart szólni, mikor Hanna megszólalt:

— Tudod, én néha magamról pont ezt érzem. –Mély levegőt vett. Szemöldökeit ráncolta, majd folytatta: — Vannak napok, mikor semmit nem érzek, csak gyűlöletet. Minden és mindenki iránt. Legfőképp magam iránt. Meg, hogy haragszom mindenre. Emiatt vagyok ilyen mélyen vallásos. Segít, hogymi a helyes és mi nem. Irányt ad, hogy milyennek kell lennem.

Lucifer szemében felcsillant valami, ahogy Hannára nézett. Rebeka szeme sarkából látta, hogy kezével Hannáé után nyúlt. Hanna észre sem vette, így Lucifer keze az asztalon maradt, majd ujjait összezárta, ökölbe szorítva kezét. Rebekának uralkodnia kellett magán, hogy ne üljön ki semmilyen arckifejezés sem az arcára.

— De a vallás… Tanít. Megmondja mit kell, hogyan kell. Hogy ne a gyűlölet irányítson. Hogy elfojtsam a gyűlöletet, helyette szeretetből cselekedjek.

Lucifer megdermedt. Elkapta kezét, mint aki most eszmélt rá, mit tett.

— Én voltam az – sóhajtott Hanna, poharában a borát meglötyögtetve – aki az ötletet adta neked, hogy gyújtsátok fel azt a lányt. Mint a boszorkányokat a mesékben. Elvégre az volt, nem?

Rebeka ledermedt. Erre nem is emlékezett már. Vagy lehet Hanna csak kitalálta? Csak ebben is jobb akart lenni nála? Mintha egy hang suttogta volna ezeket a gondolatokat a fülébe.

Mintha egy hang azt akarta volna neki mondania, hogy ne hagyja, hogy Hanna még ebben is lekörözze.

— Jaj, Hanna, ne kelljen már folyton rólad beszélni! – grimaszolt — Csak azért, mert anyánknak te vagy a kedvence, nem kell folyton mindennek körülötted forognia!

Hanna állkapcsa megfeszült

— Csak én vagyok a fiatalabb – sziszegte, — ezért kaptam több figyelmet!

Rebeka fújtatott. Szeme felakadt, ahogy fejét rázta. Szíve megremegett mellkasában, elnehezedett, kérte, hogy fogja be a száját, hogy maradjon inkább csendben. De a fülében még mindig hangos volt a szívdobogása, ami, mintha azt suttogta volna, kérte volna, beszéljen még.

Nem tudta volna magának sem megmagyarázni, miért. Forrott benne a düh, a ki nem mondott sérelmek, gondolatok. Mintha az igazságtalanság égetné a szívét, és szüntelen ki akarna törni, mint a vulkán, hogy elpusztítson mindent, ami körülötte van. Mert megérdemelné a bosszút.

Ahogy összemosódtak a színek, a zajok az asztal körül. Valaki sírt. Valaki nevetett. Valaki kiabált, és valaki felsikított. Semmi sem volt tiszta, semmi sem volt egyértelmű.

A hegedű, a cselló hangja egyre hangosabbá vált, mint a szívdobogás dübörgése a fülében. Mint a démonok vihogása. Mint Virág szipogása. Mint Karolina visszafojtott sikolya, amit akkor hallott, mikor meglátta Emmát, ahogy a halottat felemésztik a lángok

Kitört a vulkán, még azelőtt, hogy felrobbant volna agya a rengeteg gondolattól.

— Néha azt kívánom bár soha nem vállaltak volna szüleink második gyereket! – eláraztott mindent a láva, nem lehetett visszafogni — Szerinted véletlen, hogy a születésed után pár évvel váltak el? Te voltál anya apró kis hercegnője, csak veled akart foglalkozni! A válóper alatt még kértem is anyánkat, hogy had maradjak Apával, mert vele szeretnék lenni, inkább, mint veletek! De Anya azt mondta, hogy egy felnőtt férfi egyedül nem tudna bánni egy kamaszlánnyal. Nem tudná felnevelni. Ezért maradtam veletek!

— Semmi olyat nem tettem ami miatt elváltak volna — vicsorogta Hanna. — Soha. Semmit.

— Mindig te voltál a kedvenc! A kis hercegnő, a törékeny madárcsontú! — Rebeka hangja károgássá kezdett változni

— Fejezd be! — torkolta le Hanna. — Egyébként is, honnan jött ez most neked?

— A szívemből — tette mellére kezét. — Az összes mocsok a szívemből.

Hangjában egyszerre csengett a kétségbeesés és a düh, az igazságtalanság elleni felháborodás. Szemei megteltek könnyel. Torka belefájdult, olyan erősen próbálta lenyelni könnyeit. Bocsánatot kellett volna kérnie.

Gyűlölte magát. Ismét, és még mindig. Egyre jobban. És sokkal jobban, mint azelőtt bármikor.

Be kéne fognia a száját. Szavaival csak megbántja őt. Húga soha nem tenne ilyet.

De miért kéne olyannak lennie, mint Hanna? Miért kellene olyan képmutató, tökéletesen megjátszott álszentnek lennie? Az ő nyakában soha nem lógna kereszt. Ő soha nem akart azzal kitűnni, hogy jobb, mint az átlagember, különlegesebb. Hogy mások felett áll.

— Rebeka — fogta Asmodeus kezébe a lány arcát, és felé fordította — Itt mind bűnösök vagyunk. Ez a legemberibb tulajdonságod, ami lehet. Ettől leszel az, aki vagy.

— De én nem akarok senkit sem bántani! Én nem – rázta a fejét, vérvörös, égő szemei megteltek könnyel.

— Egyél — mordult rá As. — Vagy igyál még egy kicsit, jót tesz.

— Inkább nem kéne neki — szállt vitába Hanna.

— Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak — förmedt rá nővére.

Jó erősen meghúzta a poharát, erősen megmarkolva a kígyó nyakát.

— Jó kislány — mosolyodott el a látványra Asmodeus.

— Én nem akartam így kiakadni — rázta a fejét, ahogy letörölte ajkáról a bort

— Csak a bor hatása, semmi egyéb — vonta meg a vállát. — Én már hozzászoktam, azért bírom így. — tette hozzá egy kacsintás kíséretében — Minél több estét töltünk majd kettesben, annál jobban fogod te is.

Szívében diadalhoz hasonló érzések keveredtek. Ha Lucifer Évája nem is lehet, talán nem is ezt a sorsot szánták neki itt a Pokolban. Elvégre, biztosan okkal hívta őt As eleve randira, nem pedig Lucifer.

— Remek — mosolyodott el As. — Mindent megteszek, hogy ne okozzak csalódást, s bitosíthassalak arról, a lehető legjobb döntést hoztad meg.

Rebeka elmosolyodott.

— Most jön az a rész hogy elviszel az ágyadig a karjaidban? — húzta fel fél szemöldökét.

— Teljesítsem a legmélyebb vágyad?

— Mi a legmélyebb vágyam? — kérdezett vissza. As hüvelykujját a vörösborba mártottta, ahogy poharát szája körül fogta ujjai közt. Rebeka lélegzete elakadt, ahogy a démon másik kezébe átfogta a poharat, vörösboros ujjával megsimította a lány dús, vörösre rúzsozott ajkát. óvatosan utat tört magának ajkai közé. Rebeka egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy érezte a bor ízét a nyelvén, ahogy összezárta ajkait a betolakodó ujj körül, és nyelvével kacérkodva lenyalta róla a vörösbort.

Hazudott volna, ha azt állítja, nem gondolt már millió alkalommal, milyen érzés lehet, ahogy a démon kitölti őt, ahogy magáévá teszi, ahogy egyesül testük.

As kihúzta szájábol ujját, és csak ennyit suttogott a lány olívazöld, fátyolos tekintetébe — Vonuljunk félre — kacsintott