Miután lejárt munkaideje, Rebeka hosszú, sötétkék szövetkabátjában igyekezett a kávézóba, ahová a randit beszélték meg előző este az egyik legújabb társkeresős match-ével.
A tegnap esti meglepetés után azonban már kételkedett benne, jó döntés volt-e Hannát otthon hagyni egyedül. Biztos volt benne, hogy emberrablás ötlete állhat a levél hátterében, és el akarják csalni a gyanútlan, naiv húgát, aki húszéves korában is hitt még a tündérmesékben, meg az emberi jóindulatban.
De hamar eszébe jutott, hogy ma estig dolgozik húga egyetem után, szóval nem lesz otthon a meghívóban említett időpontban. Vagyis nem rabolhatja el senki.
Mire megnyugtatta gondolatait, oda is ért a megbeszélt kávézóba, benyitott. Az ajtó felett kedves csilingelés fogadta belépését.
Rebeka mindig is kedvelte a netes társkeresős randikat. Talán titokban emiatt is volt még mindig szingli, évekkel az első kapcsolata után. Az egyébként elég monoton, munkával töltött életébe hoztak egy kis változatosságot. Tetszett neki mindig az újdonság, a kaland, amit egy ismerkedés hozott magával. Szerette az embereket, megismerni őket meg inkább. Mint élő memoár történetek, olyanok voltak számára ezek az első randik, ezek az idegenek, akik meséltek neki a múltjukról, és most a jelenükről.
Felpillantott telefonján egyik felső sarkába, hogy megnézze az időt. 5 perc múlva három óra. Pont időben volt, mint mindig.
Itt vagyok — gépelte telefonjába a férfinek, akivel a matchelt pár napja. Egyből egymásra hangolódtak, és pár napon belül meg is beszélték meg első személyes találkozásukat.
Ahogy felnézett telefonjából, a férfi már ott állt előtte, udvarias mosollyal köszöntve Rebekát.
— Szia! As vagyok — nyújtott kezet bemutatkozva.
— Rebeka — fogadta el a kézfogást a lány, viszonozva a kedves mosolyt. — Szia
A férfi mosolya szélesebbre húzódott, szeme felcsillant, s kezénél fogva közelebb húzta magához a lányt. Közelebb hajolt és két üdvözlő puszit nyomott a lány arcának két oldalára.
Illata megtöltötte a lány orrát, mélyen beszívta a szantálfa és a tengerre emlékeztető sós illat kellemes keverékét.
— Ez a magyar szokás, nem? — nézett Rebeka megszeppent szemébe.
— De, igen — simította füle mögé Rebeka haját.
Orcái kellemesen bizseregni kezdtek As ajkának érintései alatt, miközben ő kézen fogva a kis asztalkához vezette, s leült a távolabb eső székre. Sötétkék inge és elegáns fekete nadrágja illett a kávézó fa bútoraihoz, sötétzöldre tapétázott falaihoz.
— Neked is kértem egy kávét — mondta, mivel a lány nem igazán tudott megszólalni még mindig. — Cappuccino, cukor nélkül. Ha kérsz bele cukrot, a pultnál van, szívesen hozok neked — tette hozzá. Hangja kedvesen csengett, nyugodtan.
Pokolian nyugodtan. Már majdnem zavarta Rebekát, akinek szinte lángra gyúlt az arca a zavarában. Igazságtalan — gondolta Rebeka, majd a következő gondolat jelent meg benne — Vajon hányadik randija lehetek a héten, ha ilyen profi?
— Minden rendben? Nem tetszik? — szaladtak össze As kócos hajához illő fekete szemöldökei homloka tetején.
— Nem, mármint… — megrázta fejét. — Igen.
Mély levegőt vett. Össze kellett szednie magát — Tökéletes, köszönöm. Kedvencem a cappuccino.
As némám fürkészte koromfekete szemeivel. Mint két széndarab, ültek éles, csontos arcán. Fekete, borzas hajába túrt, hátra simítva.
— Milyen napot volt eddig? — kérdezte.
— Jó volt — kavargatta meg a kávéját Rebeka. — Egy nagyon izgalmas projekten dolgozom most a munkahelyemen. — belekortyolt — Neked milyen napod volt?
A kávé a szokottnál kissé keserűbb volt, de nem tett bele cukrot, biztos csak túl édes maradt a szájíze az indulás előtt bekapott tejkaramella után.
— Kiváló. Bár kissé fárasztó.
— Te mivel is foglalkozol? — kérdezte Rebeka.
Remélte, hogy még nem beszélték meg ezt a korábbi netes beszélgetésükben.
— Ez kissé összetett — kortyolt bele a férfi is a kávéjába. Ír kávéjának alkohol illata megcsapta Rebeka orrát. Még csak délután volt. — Emberek örömeiért és inspirációjáért felelek.
— Szóval bulikat szervezel? — kérdezte Rebeka.
— Olyasmi. Inkább a szervezők mögött és felett álló manager, mint szervező. De igen. Leginkább arról szól a munkám, hogy segítek az embereknek megélni a vágyaikat, örömeiket.
— Ez nagyon inspiráló és… felszabadító lehet — bólintott Rebeka. — Szereted csinálni? Nem könnyű kiégni benne?
— Régóta csinálom már, de még nem unom — felelte As. — Persze vannak események, amiket jobban élveznék egy kísérővel — előredőlt székében, az asztalra könyökölve. Összekulcsolt kezein támasztotta meg állát.
Rebeka egyből megértette a célzást, de erővel kellett tartania a szemkontaktust az igéző tekintettel.
— Lehet róla szó — vonta meg a vállát — Mi lesz a következő esemény, ahol dolgozni fogsz?
As szeme felragyogott egy macskaszerű mosolya felett pillanatra, de a következő percben el is sötétült.
— Sokat nem mondhatok el róla — vallotta be — De egy régi jó barátom minden téli napfordulót megünnepel. Szereti a puccos ünnepélyeket, mondtam neki, hogy ez manapság már nem divat, és vehetné lazábbra. De ragaszkodik az eleganciához.
Rebeka kezében hirtelen elnehezedett a kávéscsésze, le kellett tennie alátétére. Nem lehet igaz. A csészére meredt, hogy ne lássa meglepettségét As.
— A kedvenc napja az évben, hiszen ekkor van a leghosszabb éjszaka — folytatta As. Egy pillanatra elhallgatott. Rebekának remegni kezdett kinkét keze, combjai alá rejtette őket. — Persze — tette hozzá — én is nagyon kedvelem. Szerintem is az éjszaka az a napszak, amikor az ember elengedi magát. A nap lemegy, a vágyak, a szenvedély pedig életre kelnek. A nappal csak a munkára, a feladatokra való. Ami igazán lényeges az emberben, azt éjszaka teszi. Nappal dolgozik, éjszaka álmodik. Az álmai határoznak meg valakit, a vágyai, a motivációi, nem a nappali teendői. Nem a munkája, öt órakor lecsukja a laptopot. Nem a gyereke, akit este nyolckor lefektet. Hanem az, amit azután tesz, mikor a munkaidő lejárt, a gyerek pedig frissen megfürdetve alszik.
Rebeka mintha egy vastag üvegen keresztül hallotta volna csak As szavait.
— Mikor van ez a bál? — kérdezte. Nem is zavartatta magát, hogy a válaszoljon arra, amit az előbb kifejtett a férfi.
— Természetesen a téli napforduló napján. — felelte As, mintha teljesen egyértelmű lenne.
— Kik a meghívottak? — tudakolta Rebeka.
As homlokán összeszaladtak a szemöldökei. egy pillanatnyi gondolkodás után válaszolt.
— Csak a barátom és a barátai. Mármint, a jó barátai, akikkel együtt dolgozunk, meg úgy általánosságban együtt szoktunk bulizni, beszélgetni. Meg persze a plusz egy fő, a kísérőjük.
A Fényhozó — bólintott aprót Rebeka, ahogy a fejében összeállt a kirakós. Szóval erre a bálra hívták meg Hannát.
Rengeteg kérdés kavargott benne, nem tudta, hol kezdje. Lehetett online jelentkezni? Mi alapján választották ki a meghívottakat? De nem akart feltűnést kelteni.
Hannát fogja majd inkább kifaggatni, mikor hazaért. Ami lehet csak holnap reggel lesz, ha húga valóban elmegy erreb a puccos eseményre, amiről As beszélt. De akkor miért viselkedett úgy előző este, mint aki meglepődött a meghívón?
— Hogyan előzöd meg, hogy kiégj a munkádban? — tette fel hirtelen a kérdést, visszakanyarodva az előző témához. Vissza akarta nyerni a fókuszt gondolatai örvényében. Nem fogja tönkretenni a randit a húga bolond kis agymenése miatt.
As a kávéjára meredt.
— Nem tudom — felelte egyszerűen, majd egy várt egy pár lélegzetvételnyit, aztán folytatta. — Nagy szerencse, hogy azt csinálom, amit szeretek. Amit élvezek. De néha szoktam szüneteket tartani, ha érzem, hogy szükségem van rá.
— Ezt örömmel hallom — mosolyodott el Rebeka. Ki kell űznie Hannát és a bálját a fejéből. Most Asra kell figyelnie. — Hogyan szoktál szüneteket tartani? Hova jársz szabadságokra?
— Sok szervezéssel és utazással jár a munkám, így már az is nagyon kikapcsolódás számomra, ha csak pár napra otthon tudok maradni. Annyit alszok, amennyit én szeretnék, olyan későn kelek, amilyen későn nem szégyellem. Annyit ehetek, amennyi csak belefér.
— Mindenesetre nem látszik meg rajtad, hogy sokat ennél — dicsérte meg Rebeka, ahogy felvillantak emlékezetében a férfi félmeztelen képei a profiljából.
Nem tudta volna letagadni, de nem is akarta volna, hogy azok a képek láttán döntötte el, hogy jobbra fogja húzni a férfit. Erős, férfias. Kidolgozott hasizmai felett széles vállán most is megfeszült a póló, ahogy az asztalon könyökölt, kissé előre dőlve, hogy Rebeka lássa, neki szenteli minden figyelmét.
Rebekának ismét harcot kellett vívnia testével, hogy ne remegjen meg a lába, ne szökjön ismét tűz az arcába. Gondolatai szokatlanul zabolatlanná váltak.
— Köszönöm — mosolyodott el ismét As, fekete szemei felragyogtak, mint a fekete tenger éjszaka a hold fényében. — Épp most tértem vissza egy kisebb vakációról pedig. A téli napforduló bálja mindig különleges, így nagy munkát igényel, hogy minden tökéletesen sikerüljön, ahogy megérdemli a barátom is.
– Ez igazán kedves tőled. – bólintott Rebeka.
– Olyan ez a családom és a barátaim számára, mint a tündéreknek a tavaszi napforduló. — mondta As válaszul.
— Szentiván-éjre gondolsz?
— Igen. — helyeselt a férfi
— Meghívóval lehet csak elmenni? — szaladt ki Rebeka ajkán a kérdés.
— Igen. Csak meghívóval lehet részt venni a bálon, előre egyeztetett dresscode alapján. A vendégek listája is külön ellenőrzés mellett összeállítva.
— Szeretnék veled menni — jelentette ki Rebeka, határozottságot erőltetve hangjába.
As majdnem kiköpte a szájában lévő kávét.
— Elnézést — szabadkozott, szája elé kapta kezét, hogy eltakarja – De be kell ismernem, épp partnert kerestem. Tudom, utolsó pillanatban, sőt, már az utolsó utániban, mert ma este lesz az ünnepély. Biztos vagy benne?
— Perse, nem baj — vonta meg a vállát Rebeka. — Mit vegyek fel? — kérdezte. Izgatottság és elszántság perült táncra szívében.
— Ezen a bálon nem csak szervező, de résztvevő is leszek — magyarázta — szóval mindenképp az én párom leszel.
— Egyértelmű — bólintott Rebeka.
– Melyik színt viselve érzed magad a legszebbnek? — ajkán ismét felvillant a kacér, kandúrra emlékeztető mosoly — Vagy inkább, a legszabadabbnak?
Egy pillanatra a lány elgondolkodott. Szőke haja, világos bőre mindennel jól mutatott, csak a feketével nem. Nagy kérés lenne ezt kérnie? Egy bálon, ami a sötétséget ünnepli, mást színt viselni, mint fekete?
— Lehet sötétkék — mondta hirtelen. Ez volt a legközelebb számára a feketéhez. — Bármi, csak ne fekete — tette hozzá hirtelen — Nem áll jól a fekete.
Legbelül átkozta magát, hogy már megint zavarba jött a férfi előtt. Ilyen hatással nem volt még rá soha senki.
— Mit szólnál a vöröshöz? — csillant fel As szeme mosolya felett. Mint a macska, aki épp zsákmányával játszik.
— Burgundi — bólintott Rebeka, szintén elmosolyodva.
— Tökéletes — kacsintott As.
Rebeka egy pillanatra tétovázott, bevallja-e, hogy a húgát is meghívták, vagy ezzel elárulná magát Asnak, hogy innen származik a hirtelen mehetnéke.
Nem mintha szégyellené húgát, meg persze, ha ott lesznek, úgyis ki fog derülni.
A titkolózás amúgy sem volt sose a kedvence. Inkább őszintén kimondta mindig, amit gondol, minthogy kitalált történetekkel akarjon bárkit is rávezetni.
— Vértesi Hannát ismered? — tette fel a kérdést végül.
As hirtelen a szájához emelte a poharát, kortya hosszúra nyúlt, mintha át kellene gondolnia, mit válaszoljon. Rebeka gondolta, kisegíti egy magyarázattal.
— A húgom — mondta — Ha jól emlékszem, tegnap pont valami hasonló eseményre kapott meghívást. De nagyon különös volt, a feladó is érdekes volt, a borítékra rá se írták, ki az, csak az aláírásban volt valami fura fantázianév.
Megrázta a fejét. Folytatta.
— Szokták hamisítani a meghívókat? Arra gondoltunk, őszintén szólva, hogy a szomszéd gyerekek viccelődnek.
A fejében mantrázta, csak ne tűnjön illetlennek, vagy tudatlannak.
— Nem, ha a hugod meghívást kapott, a bál hivatalos résztvevője. — ingatta a fejét As
Elég béna szervezés lehetett – gondolta Rebeka magában — ha a bál előtti napon kapott meghívót ő is, Asnak meg még párja is csak most lett. De végül hallgatással várta, hogy As mit mond még.
— Mehetünk? — kérdezte As, felpattanva a székéről, nyaka köré tekerve sálát.
— Hová is? — kérdezte Rebeka.
— Hát a bálba, hölgyem — felelte As, kezét nyújtva a lánynak.
Rebeka elfogadta a segédkezet és felállt. A férfi felemlte kezét, megforgatta tengelye körül. Rebeka zavarában felkacagott, As szemében látta széles mosolyát, vöröslő orcái alatt. Már a hátát is verte a hideg verejték, érezte, hogy hátán nedvessé válik az ingje.
Soha, senki nem tudta még annyira zavarba hozni.
— Mehetünk, As — válaszolta, hangja megremegett.
As Rebeka hátára terítette a kabátot, és a kávézó kijárata felé kísérte. A léptei azonban bizonytalanokká váltak.
— Ne haragudj – kapaszkodott hirtelen As erős karjába — mintha játszana a vércukrom. Mi volt abban a kávéban? — gyanakodott, felnézve a férfira, hogyan reagál erre a kérdésre.
— Ne aggódj — suttogta selymes hangon fülébe.
Rebeka lábait teljesen elhagyta az erejük, összecsuklott. As karait érezte, ahogy megfogja térde alatt a lábát, dereka felett a törzsét, és magához szorította. Érezte a mellkasának keménységét, ahogy nekinyomódott az arca. Csillagok tarkította feketeség szőtte be szemei előtt a kávézó képét, szemhéjai elnehezedtek.
Ahogy lehunyta szemeit, As még egy utolsó mondatot súgott neki, magához szorítva a lányt:
— Könnyű leszállni a mélybe1
1: Vergilius: Aeneis
