Corvina az ajtóhoz sietett, kitárta a duplaajtó egyik szárnyát, Rebeka magassarkú cipői szapora topogásainak kíséretében rontott be Hanna szobájába.
— Hugi, veled meg mit műveltek? — nyíltak tágra kék szemei, ahogy megpillantotta éjkék ruháját.
— Gyönyörű vagy te is — mondta arcán szétterülő mosollyal Hanna, végignézve nővérén. Őszintén.
Rebeka vörös ruhájának pántjai körbefonták vállait, és a mellén értek össze, kiemelve nőies, törékeny alakját. A vékony nyakát ragyogó, obszidiánszín ékkövekkel kirakott lánc emelte ki. Ajka vörös rúzzsal volt kihúzva, kihangsúlyozva hegyes állát, melyet mindig kicsit felhúzott. Hátát kihúzta, szemében magabiztosság villant.
Korona nélkül is királynőként ragyogott.
— Miért nem mondtad el, hogy valódi ez a bál? — háborodott fel Rebeka hangja, de arcán mosoly táncolt — Nehogy el akarjak veled jönni? — tette csípőre a kezét.
Hanna kezével takarta el száján a mosolyát. Nem tudta visszafogni kuncogását nővére színjátékán.
— Tényleg nem tudtam róla! — védekezett– Valójában egy… — egy pillanatra elakadt a szava, hangja megremegett – egy baleset ért, s most pedig itt vagyok. Fogalmam sincs, hogyan történt, vagy hogy miért.
Tekintetével hátrafodult, Corvinát kereste, hátha ő ki tudja segíteni magyarázattal, de nem találta a szolgálót.
Rebeka arca a választ hallva eltorzult. Korábbi magabiztos csillogása eltűnt szeméből, mintha felhők borították volna el a nap fényét, elsötétült.
— Én is összeestem egy kávézóban Hanna, szerintem…
Arca felfehérre váltott. Meghaltunk – olvasta le ajkáról.
Hanna megrázta a fejét.
— Nem, a szolgáló… — kezdte, de Rebeka egyből félbeszakította
— Hát persze — kiáltott fel.
Az ágyra ült, szemeivel a parkettára meredt — Fényhozó… Hiszen a Fényhozó a Sá…
— Kislány, itt nem használjuk ezt a nevét — tette a szájára a kezét a szolgáló, hogy elhallgattassa. Hanna nem értette, hogyan vagy honnét került elő a tollas szolgáló — Most nem a templomban vagy – tette hozzá bosszúsan
Hanna mellkasa elnehezedett, gondolatai örvényre kaptak fejében. Nővérére meredt, majd a szolgálóra, hátha valamelyikük megszólal, mond valamit, amivel megválaszolja, helyére teszi a kavargó kérdéseit, gondolatait.
De végül ő szólalt meg.
— Hát persze hogy nem — bólintott, Corvinára nézve. Kezei ismét ökölbe szorultak, érezte, ahogy körmei tenyerébe vájnak, állkapcsa összeszorult — Hanem a Pokolban. — préselte ki fogai közt.
Egy pillanat szünetet tartott. Egyikük sem reagált.
Fel-alá kezdett járkálni a szobában, nem tudott többé egy helyben megmaradni.
— Hogy kerültünk ide?! — kiáltotta. — De hisz akkor meghaltunk!
Nővére felé fordult. Mondjon már valamit!
— Mind a ketten meghaltunk, Rebeka – folytatta fennhangon — és ez a Pokol! De hát hogyan… én hiszek Ist…
— Ezt a nevet sem mondjuk ki! — förmedt rá Corvina — Ilyen buta vagy, hogy ilyen dolgokat hangosan kimondasz?! — károgta — Fogd be a szád, mielőtt még valaki olyan hallja meg, aki gondoskodik arról is, hogy ne csak az ő nevét, de soha egy szót se tudj többé kimondani azon a kedves kis ajkadon!
— De miért ne beszélhetnénk ezekről? — kérdezett vissza Hanna összehúzott szemöldökkel.
— Nálatok nem szokták mondani azt, hogy Ne fesd az ördögöt a falra? — csóválta a fejét a szolgáló, majd nekiállt rendbetenni a fésülködőasztalt.
Corvina csapkodva, duzzogva pakolászott, néhány mozdulata olyan hangot adott, hogy Hanna összerezzent.
— Azt vonzod be, amit mondogatsz — csillant fel Rebeka szeme. — Ha sokat emlegeted a neveiket, megjelennek — magyarázta. — Mert meghallják, megérzik, hogy valaki szólítja őket. Megidézi a jelenlétüket.
Húga szemeit forgatta.
— Pontosan – adott igazat neki Corvina. — És senki nem akarja, hogy felbőszítsük egyik felet sem – tette hozzá, most már dalolva.
Hanna nem akarta elhinni, de nem volt más választása. A Pokolban volt. A Pokol palotájában, s épp egy bálra készült.
— Mit keresünk mi itt — fürkészte testvérét és a szolgálót
— A Fényhozó kiválasztott benneteket. – felelte kurtán egy mély sóhaj kíséretében Corvina. – De attól még, hogy tudod, mit keresel itt, nem változik semmi.
— Lucifer?
Ebben a pillanatban az ajtó mögül egy férfi hangjának mély morgás hangzott fel. A lányok egyszerre rezzentek össze.
Hanna Corvina felé nézett, aki inkább csak fújtatott, bosszúsan letette a kezében tartott fésűt, amit már tisztára pucolt Hanna szőke hajától.
— Miért kell engem ennyit emlegetni? — hallatszott be a férfi hangja, akár a mennydörgés, mely a nyári éjszakában végigmorajlik.
A szobában megfagyott a levegő a két testvér között.
— Bocsánat, uram. — szólt ki Corvina fennhangon, gyilkos pillantásokat vetve mindkét lány felé
— Még egyszer megérzem — szólt a kinti haragos hang — hogy szólítanak, akkor bemegyek.
— Végtelenül sajnálom. – fordult újra az ajtó felé, majd vissza Hannáék felé — Lányok, beszélgessetek másról! — utasította őket. Rebeka szemei elkerekedtek, Hannára nézett.
Hanna csak megvonta vállát, megrázta fejét.
— Jöhetnek is most már hamarosan – hallatszott odakintről, de már egyre távolabbról, lépések hangjának kíséretében a válasz. — Asmodeus éppen olyan türelmetlenül vár az idősebbik lányra, mint én a fiatalabbikra.
Egy apró nevetés visszhangja is behallatszott ezután odakintről.
— Egy pillanat, uram és megyünk is. — szólt még ki válaszul a tollas szolgáló.
— Csak a lányok. Te nem — hangzott a kurta válasz, majd elhaltak a lépések hangjai is
Corvina csípőre tette a kezét. A testvérpár felé fordult. Mindketten remegtek, mint a nyárfalevél.
— Úgy érzem, nem igazán kaptátok meg a jó első benyomásokat — ingatta fejét — Menjetek, nehogy elkéssetek. A szoknyátokra figyeljetek tánc közben, nem akarom holnap reggel stoppolással kezdeni a napot, mert elszakítottátok! – karolt bele egyszerre mindkét lányba, hogy az az ajtóhoz vezesse őket.
— Nem is tudunk táncolni – tiltakozott Hanna, próbálta kitépni magát Corvina karjából, de a madárlény nem hagyta.
— A magad nevében beszélj — szólt rá nővére, állát felhúzva.
— Ez most nem az Ötkert lesz — kontrázott rá Hanna, egy apró nevetéssel kísérve, nehogy nővére magára vegye.
— Hagyjátok, hogy vezessenek titeket — szólt közbe Corvina. – Akkor nem lesz baj. Az uraknak volt elég idejük már gyakorolni, ne aggódjatok emiatt. Adjátok át magatokat a zenének, a párotoknak, és tudni fogjátok. — Mellkasára emelte kezét — Innen. Szívből mozogjatok, engedjetek szabadjára mindent.
Hanna és Rebeka csak pislogott válaszul.
— Jó szórakozást!
A szolgáló szinte kilökte a lányokat az ajtón, a folyosóra.
Mikor Hanna visszanyerte egyensúlyát, végigfuttatta tekintetét a folyosó falain. Elakadt a lélegzete a gótikus, gyönyörű képtől.
Az égbe nyúló magas oszlopok, elyeketkőbe faragott csipkeminták és kiálló, felmagasodó vagy maguk alá kunkorodó, lándzsavégű kiszögellések díszítettek, különleges érzéseket kelltettek benne. Megremegett a lába, szinte nem is látta a mennyezetet, olyan magasakra nyúltak a falak.
Sorban kristálycsillárok lógtak alá, melyet fáklyák és kandallók lángjainak fénye egészített ki, de fekete falak minden fényt elnyeltek, így is csak félhomály volt odabent.
A jéghideg csendet hirtelen egy férfi léptei törték meg.
Hanna odakapta a fejét, és meglátta a könnyed léptekkel közeledő alakot. Magas volt, háta széles.
A férfi Rebeka felé fordult, s megszólalt. A mennydörgésszerű él eltűnt hangjából, udvariasan szólt felé.
— Asmodeus már vár. A bálteremben lesz, a folyosó végén, a bejáratnál — kacsintással adott engedélyt, hogy mehet is.
Rebeka egy pillanatra megtorpant, de végül elindult.
A férfi pontosan Hanna előtt állt meg. Egy fejjel magasabb volt a lánynál. Szemét lesütötte, zavarában pukedlizett volna, mikor a férfi kinyújtotta a kezét felé, tenyerével felfelé.
Rebeka cipői sarkának egyre gyorsabb ütemű, és távolabbnak hallatszó kopogásai adták Hanna tudtára, hogy kettesben maradt a Pokol Urával.
A lány nagy tenyerébe tette apró kezét, szemeivel követte a mozdulatot. A nagy, aranybarna tenyérben szinte eltűnt az ő apró, hófehér bőre.
A férfi kezet csókolt neki. — Üdvözlöm a kastélyomban, Vértesi Hanna
Még mindig nem mert felnézni. Kézfején mintha égett volna a bőr, ahol a démonherceg ajka megérintette
— Köszönöm a meghívást — rebegte Hanna.
Szokatlanul nehezen jöttek a torkán a szavak, meg is köszörülte torkát.
Összeszedte bátorságát, s remegő tekintettel felnézett, egyenesen a férfi szemeibe. Íriszei vörösen izzottak, mint a zabolátlan tűz, mely felemészt mindent, ami útjába áll. Fekete hajával éles kontrasztot adott ezüst koronája, melyből mintha kardok álltak volna ki, meredeztek az égbe csiszolatlan, éles gyémántok. Az ezüst tövisként tekeredett rá a kristályokra, mintha annak a töviskoszorúnak a párja lenne, amit annyiszor látott a feszületen.
— Ne haragudj, hogy ilyen udvariatlan voltam, igazán nem akartalak bántani. Remélem, megbocsátod. — Szólalt meg.
Hanna nem válaszolt semmit. Mit mondhatott volna erre?
Lucifer nem mutatkozott be, nem is kellett neki. Egyértelmű volt Hanna számára.
— Gyere, menjünk. Már várnak.
A férfi felkínálta karját, Hanna átkarolta. Elegáns léptekkel indultak a folyosó vége felé.
Ahogy egyre közeledtek a kétszárnyú, faragott tölgyfaajtóhoz, hegedű és cselló erőtlen, kiszűrődő dallamait hallotta. Majd minden lépéssel tisztábbá vált a hangszerek játéka.
A padlót jéghidegnek érezték a lábuk alatt, de a folyosón a kandallókban lobogó tűz kellemes időt varázsolt. A kandallók felett a falat díszes, arannyal keretezett tükrök díszítették.
Az egyik tükörbe Hanna, lopva belenézve, megállapította, hogy igazán jól néztek ki egymás mellett a Pokol Urával. A férfi öltözete egy kifogástalanul rászabott, fekete zakó volt. Mellette Hanna sötétkék ruhájában lépdelt mellette, hátát kihúzta, tekintetét magasba emelte.
Testében bátorság és magabiztosság áradt szét, még soha nem érzett hasonlót.
Már tisztán hallotta a zeneszót. Vonósnégyes.
Majd a Pokol hercege oldalán lépett be a Pandemonium báltermébe. A zene táncra hívó, kellemes dallamokkal töltötte meg a fekete termet.
A padló obszidiánszín volt, ezüst erezet futott végig rajta, mint a márványon. A falak feketék voltak, akár a a folyosón, a kandallókban itt is vérvörös tűz égett. A terem közepén egy fénytől ragyogó, ezüsttel futtatott kristály csillár lógott a terem közepébe. Megannyi gyertya fénye táncolt a díszes csilláron.
Hirtelen minden szem rájuk szegeződött. A párok folyosóként sorakoztak fel, ahogy elhaladtak közöttük, mind feketében, csillogó gyémánt és ezüst ékszerekkel nyakukban, csuklóikon. Hanna lába megremegett, ahogy elhaladt Lucifer oldalán köztük, de nem engedte, hogy arcára is kiüljenek érzései.
Nem illett volna ehhez az öltözethez, az alkalomhoz, hogy megfutamodjon. Ő az éjszaka királynője volt azmap este.
Hallotta, ahogy összesúgnak hátuk mögött, s hátán érezte, néhány kelletlen pillantást is kapott.
— Ne aggódj — suttogta a fülébe Lucifer, közelebb hajolva füléhez — csak irigyek rád — elmosolyodott, szemében felizzodt a tűz, ahogy lenézett Hanna karjára, mely szorosabban fonódott az övére, majd fel, egyenesen a lány szemébe. — Meg is tudom érteni. — tette hozzá.
