De persze Hanna másnap egyszerűen képtelen volt bármi másra gondolni a tegnap esti meghívón kívül.
Álmában aranyszőke, zöld szemű angyalarcú férfivel keringőzött. Homlokát aranykorona fogta körbe, mindenki tudtára adva, hogy egy herceg. Legszívesebben lerajzolta volna, egyből ahogy felkelt, mielőtt teljesen ködössé fakul az álomkép.
Mert abban a pillanatban, ahogy felébredt reggel az ébresztő hangjára, már el is felejtette a komisz kis csipkelődést, amit lefolytattak egymással tánc közben, egymás fülébe suttogva, csak arra emlékezett, hogy milyen boldog volt, és milyen kellemes volt fülének a herceg csengő nevetése.
Talán még egy könnycseppet is letörölt az arcáról, ahogy felkelt, s nekiállt készülődni.
S ahogy újra és újra fellobbant a vágyakozás tűzként szívében, az előadás alatt is, a pad alá rejtve telefonját folyamatosan a keresőt bújta. Szüntelen próbált bizonyítékot találni a bál létezésére.
Rákeresett magyarul, angolul, még németül is, hogy „Hajnalcsillag bál”, csupán, hogy „Hajnalcsillag”, de még olyanokkal is próbálkozott, hogy „bálok decemberben” és „téli napforduló bál”.
Sikertelenségétől nehéz szívvel hagyta ott a pénzügy előadást, mikor az véget ért. A vágy tüze kezdett kialudni szívében. Kezdte feladni, elfogadni, hogy valóban csak egy játék akart lenni az egész.
Iskola után a munkahelyén, a könyvelőirodában, ahol diákmunkát vállalt a tanulmányai mellett, a szokottnál is unalmasabb volt a nap így a karácsonyi szabadságolások előtt. Pár nappal korábban már feldíszítették az irodát, hogy legalább a szabadság előtti pár napban tudjanak ünnepi hangulatban dolgozni. Nem mintha így kellemesebb lett volna, inkább pont, hogy kellemetlen. A karácsony a pihenésről, a meghittségről, az ígéretek beteljesüléséről szól. A remény megszületéséről. Hanna hátán mindig felállt a szőr, mikor meglátta, egyesek számára mennyire csak és kizárólag a fogyasztásról szól ez az ünnep.
Ebéd után egy kávéra mentek munkatársával a 15 perces szünetükben. Persze leggyakrabban ez a 15 perces szünet fél-egy óra hosszúra nyúlt, de egy ilyen karácsony előtti utolsó munkanapon ez hatotta meg őket a legkevésbé.
— Mik a terveid az ünnepekre? — kérdezte Bettinát, munkatársát. Bettina a húszas évei végén járt, bár pont annyi szerencséje volt a szerelemben, mint Hannának. Talán még kevesebb is, bár legalább mindig volt egy jó története a félresikerült randijairól. Emiatt is kedvelte Hanna ennyire a társaságát, mindig megnevettették egymást.
— Hazamegyek a családomhoz – felelte a barna hajú, zöldesbarna szemű lány, és hosszú szempilláival pislogott párat — mint mindig. Csak hogy ne legyek egyedül. — megrázta a fejét, de Hanna látta, ahogy tekintete elveszti fényét — Te?
— Maradok a családommal — mosolyodott el keserűen — Hasonló okok miatt – tette hozzá, hátha ez egy kis vigasztalásként tud hatni barátnője számára — De igen, nekem sincs semmi különös terv. Olvasok majd, meg persze elmegyek a templomba a karácsonyi misére. Gondoltam, elmegyek önkénteskedni majd 25-én, vagy 26-án, ha találok valami kezdeményezést.
Hannának újra eszébe jutott a tegnap esti meghívó. Tölthetné a karácsonyt egy herceg kastélyában is, akit a bálon csábítana el.
— Ez nagyon szép — válaszolta Bettina, halványan elmosolyodva.
Hanna visszatért a jelenbe, felébredt az álmodozásból.
— De még nem találtam meg a megfelelőt — mondta. — Nem hallottál ilyesmiről?
— Nem, sajnos — ingatta a fejét — túl önző vagyok, hogy ahelyett, hogy önmagam sajnáltatására pocsékoljam az energiáimat, másoknak segítsek — nevetett keserűen — de most hogy mondod…
— Ha találok valamit, elküldöm neked is — ígérte neki Hanna. — Hátha meggyőz. Jobb, mint sajnáltatni magad – vonta meg a vállát, bíztató mosolyt varázsolva arcára.
— Meglátom — mondta, miután letette kávéspoharát. — De nem hiszem, hogy ez nem az én világom.
— Dehogynem, ez mindenkinek a világa. De ne aggódj, nem foglak belerángatni, ha nem akarod. Csak nézd meg, azért. Hátha tetszene. — De azért még hozzátette — Ha amiatt nem mernél esetleg jönni, mert félsz, hogy kívülállónak tűnnél, ne aggódj. Én is akkor leszek ott először, ahogy te is. Ha ketten vagyunk elveszve, onnantól már egyikünk sincs.
— Hogy te miért jöttél a könyvelési csapatba, marketingesként sokkal jobb helyed lenne — nevette el magát — Most kedvet kaptam hozzá.
Felnevetett Hanna is, de nevetése keserű volt, mert eszébe jutott, hogy az előző munkahelye keresésekor épp egy marketingügynökség pozícióját kellett, hogy elutasítsa, mert egy ügyfélszolgálati pozíció több pénzt ajánlott, és neki akkor a pénz volt az egyetlen szempont. Az ügyfélszolgálatos helyről menekült ide, akkor pedig az egyetlen szempont az volt, hogy csak találjon egy másik munkahelyet. Talán ha akkor jól választ, akkor most nem lenne itt.
— De akkor nem lennék a munkatársad — mondta ki hangosan a gondolatát. Mert valóban így volt. Hanna mindig úgy gondolkodott, — Minden úgy lett, ahogy annak lennie kell. De ki tudja, még talán egyszer ezt a helyet fogom itthagyni egy marketingügynökségért.
— Nem hinném, hogy a 3 hónapos felmondási időt kivárnák, ekkora verseny mellett a munkaerőpiacon. A második jelentkező biztos tud már másnap kezdeni — nevette ki barátnőjét ismét.
— Hát valóban. — válaszolta Hanna — De álmodozni attól még szabad, nem? Elvégre a karácsony erről is szól
— Nem tudom a bejglibe hol rejtették az álmokat
— Rejtsenek bármit, csak ne keveredjen a darált dióval dióhéj bele.
— Milyen süteményeket fogtok sütni? — kapott a témán.
— Csak a szokásosat. Zserbó…
De nem tudta befejezni a felsorolást, mert abban a pillanatban egy vékony, panaszos hang szakította félbe őt.
— Elvesztettem az anyukámat, segítenél megtalálni? — szólalt meg valaki mellettük. Hanna és Bettina egyszerre kapta oda a fejét. Szinte a semmiből jelent meg egy kisfiú. Sötét szemében könnyek csillogtak, olyan feketék voltak íriszei, hogy összeolvadtak a pupillájával. Alig tízéves lehetett, szinte reszketett keze, ahogy az asztalra támaszkodott, hogy lábujjhegyre állva a székeken ülő lányok szemmagasságába kerüljön.
— Hanna, mennünk kéne — suttogta fojtott hangon Bettina — dolgozni — tette hozzá nyomatékosan, Hanna tágra nyílt szemeinek tekintetére válaszul.
Hanna nem is nézett rá, a kisfiút fürkészte szemeivel — Tudod az Anyukád nevét? Vagy az Apukádét? — kérdezte tőle vékony, kedves hangon.
Meg sem fordult a fejében, hogy ne segítsen neki, szeme sarkából gyilkos pillantást vetett Bettinára, aki elkezdte teljesen kiini kávésbögréjét.
— Nem.
— És a saját neved?
— Igen — hallatszott a halk válasz.
— Hol láttad őket utoljára? — kérdezte, figyelve arra, hogy hangja kedves maradjon. Valójában az ő tenyere is izzadni kezdett az asztal alatt, nadrágjába dörgölte.
— Igen, ott a boltbam – mutatott a kisfiú a pláza nagy üvegablakaira, aminek a földszintjén volt a kávézó.
Hanna reményteli arccal bólinott.
— Gyere, menjünk le az információs pulthoz. Ott van egy hangos bemondó, és az egész plázában hallani fogják a szüleid — Hanna kezét nyújtott a kisfiúnak. Vonakodva, félénken fogadta el, majd együtt elindultak. Hátrafordult barátnőjéhez, aki megilletődve maradt még mindig a helyén — Betti, fel tudnál menni, és ha keresnek, tudnád mondani, hogy mindjárt megyek?
— Persze – pattant fel helyéről. — Sok sikert. — tette hozzá, bátorító mosollyal az arcán.
— Köszönöm — viszonozta a mosolyt Hanna.
Ha félórás kávészünet belefér, tíz perc segítség egy arra szoruló kisfiúnak se sok idő. Nincs semmi sürgős teendője, minden munka megvárja.
A kávézón keresztül pár lépéssel eljutottak a pláza benti folyosójára. Hanna egyenesen a bejárat melletti információs pulthoz vezette a fiút. Egyik fohászt a másik után mondta magában, hogy megtalálják a kisfiú szüleit.
— Itt lesz egy bácsi, neki kell majd elmondanod a szüleid nevét. Ő bemondja egy nagy mikrofonba, és itt kell várnunk addig, amíg el nem jönnek érted a szüleid. Hogy néznek ki? Biztosnak kell lennünk abban, hogy a megfelelő embereket találjuk meg, nehogy bajod essen, rossz emberekhez kerülj. Jó? — magyarázta Hanna a fúnak, akinek apró ujjai erősebben szorultak keze köré.
Félénken bóluntott, és körülnézett.
— Hogy hívnak? — kérdezte Hanna, mielőtt odalépett a biztonságiőr pultjához.
De a kisfiú ekkor elkapta fejét, és torka szakadtából felkiáltott, a bejárat forgóajtaja felé mutatva:
— Ott vannak! Gyere!
Hanna csuklójába éles fájdalom hasítot. Még majdnem el is esett, mert a fiú szaladni kezdett, maga után húzva, kifelé, a forgóajtón keresztül. Ahogy kijutottak a tűző napra, a szemei megteltek könnyel, erősen hunyorogva pislogta ki a nap égetését.
Felkiáltott, hogy álljanak meg, vagy legalább lassítsanak le, de a kisfiú nem állt meg, futott tovább, a zebráig, mintha meg sem hallotta volna Hanna jajveszékelését.
Hanna ismét hangosan tiltakozott, próbálta a fiút visszarántani, de mintha minden erő elhagyta volna karjaát, nem tudta megállítani. Csuklójában lüktetett a fájdalom, minden bizonnyal kificamodott az ízületet.
De a fiú nem törődött vele, az útra szaladt, maga után húzva a tehetetlen Hannát.
Hanna szemeiben a kép teljesen elmosódott, a járókelők, az autók mind hatalmas mozgó pacákká és csíkokká váltak. A hangos féknyomok és dudaszavak elnyomták saját fájdalmas, kétségbeesett kiáltásait. Utoljára egy sárga taxit érzékelt, az autó hangosan feldudált és fékezett.
Egy pillanattal később már a hideg aszfaltot érezte a feje, nyaka alatt, ahogy összeesett, haja eltakarta a szeme elől a világot. Hirtelen minden elcsendesedett.
Nem látott semmit. Nem hallott semmi külső hangot, csak a szíve dobogását. A lélegzetvételét, ahogy kifújja a levegőt.
Az orrában a vér fémes illatát érezte. Elütötték. Csak pár pillanat, és elvérzik.
A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve – visszhangzott gondolataiban, nem tudta, a saját gondolatai, vagy valaki más hangját hallja. Ahogy kavarogtak a szeme előtt a csillagok, majd teljesen sötét lett minden.
