Álmából egy halk, erőtlen kopogás ébresztette fel.
— Ki az? — kiáltott fel Rebeka, megremegett a hangja.
— Emese — hallatszott túloldalról a lány hangja — Bejöhetek?
— És Hanna — hallatszott húgának is, aggodalmasságtól telt hangja.
— Pillanat — ugrott fel az ágyáról.
Az ajtóhoz sietett, beengedte a két lányt.
— Mi történt? – kerekedtek el szemei mikor meglátta Emese könnyektől áztatott szemeit.
— Mutatni akarok valamit – szipogta, Rebeka szemeit fürkészve. – Nem tudtam, kiben bízhatok, ezért jöttem hozzátok. Hannától csak annyit kértem, jöjjön el velem, mert annyira… hát nem ismerlek téged. Meg persze lehet, mindketten tudnátok segíteni. – hadarta.
Hannával Rebeka bevetetlen ágyára ültek.
— Miben? – kérdezte — Találtál valamit?
Emese nagyot nyelt, bólintott.
— Reggeli után, a szobám felé vettem az irányt, de egy ajtó, ami a Trónteremből nyílt, résnyire nyitva maradt. Ahogy elhaladtam mellette, zavarta a szememet valami nagyon erős fény, ezért oda mentem megnézni, mi van a teremben. Tudom, ez elég furán hangzik — szaladtak össze homlokán szemöldökei — De mintha vonzott volna, mintha… valami vágyat éreztem volna, hogy nézzem meg.
— Bementél? — kérdezte Rebeka.
Emese ismét bólintott
— Egy hatalmas, díszes keretű tükröt láttam. Bele is néztem, de nem igazán értem, mit láttam benne — maga elé bámult, szemöldökét összehúzta, mintha nagyon erősen próbálna visszaidézni egy halovány emlékképet. — Magamat láttam, de… máshogy. A szemem alatt vastag karikák voltak, a hajam kócos volt, a kezem tollpacákkal volt összefestve. — nézett fel a két lányra felváltva, kérdő tekintettel.
— Mennyi idősnek tűntél? — kérdezte halkan Hanna.
— Nem sokkal idősebbnek, mint most. De ezt annyira nem figyeltem meg, annyira megijedtem – tördelte kezeit.
Hanna kezeit összekulcsolta Emese kezén, hogy elválassza őket egymástól. Megszorította a lány kezét.
— Szerinted ez vár rám? — nézett Hannára.
Hanna nem válaszolt azonnal, de mikor válaszra nyitotta volna ajkát, Rebeka vágott közbe.
— Nem hiszem, hogy ez a jövőt jelentené.
Rebeka nem tudta eldönteni, ez vajon egy újabb kegyes hazugság-e Hanna szájából, akár az, hogy nem haltak meg. Szemeiben semmi érzelmet nem tudott felfedezni. Azokkal a szemekkel nézett most Emesére, amivel Lucifer tekintét is állta.
De valami most is parázslott bennük. Képtelen lett volna megmondani, mi. Düh, harag, elszántság?
— Egyébként is, nincs megírva előre a sorsunk — szólt, igyekezett vigasztaló hangon. — Az is lehet, ez a tükör a félelmeinket mutatja. Félsz a kiégéstől – magyarázta — A félelemeinket pedig meg tudjuk előzni – tette hozzá.
Emese mélyen Rebeka szemébe nézett, tekintete még mindig fátyolos volt. De legalább már nem folyt patakokban a könnye.
— Megnéznétek velem, nektek mit mutat? – kérdezte, remegő hangon.
— Persze — vágta rá Rebeka. Gondolkodás nélkül.
Pontosan tudta, mi a legnagyobb félelme. Pontosan tudta azt is, mit kell ellene tennie. S minden nap azon dolgozott, hogy megelőzze.
Abba már bele se mert gondolni, mi lehet, ha valóban a jövőt mutatja? Akkor mit fog neki mutatni a tükör?
Az állásinterjúkon is rettegett a kérdéstől, mikor megkérdezték tőle, hol látja magát 5 év múlva. Arra is mindig azt válaszolta: dolgozik a karrierjén, igyekszik fenntartani jelenlegi életszínvonalát, vagy magasabb szintre emelni.
Hanna nem válaszolt ilyen hamar. Szemeit lesütötte, Emeséére kulcsolt kezeit nézte.
— Hanna? — nézett rá kérdőn nővére.
Felnézett.
— Nem tudom… — motyogta, fejét csóválva. — Biztos, hogy jó ötlet?
— Szerintem jobb időben tudomást szerezni róla és megelőzni, mint átélni akkor, amikor már benne vagy — felelte — s talán akkor már változtatni sem fogsz tudni rajta.
— Persze, csak… nem tudom, mi a legnagyobb félelmem. Sok minden van, amitől félek, de egy kimondott félelem, ami a legnagyobb — most ő tördelte kezét, mint korábban Emese. — Nem vagyok benne biztos, hogy szeretném látni.
— Akkor csak kísérj el. — noszogatta Emese.
— Jó, legyen. — adta be a derekát — de menjünk, addig amíg meg nem gondolom magam.
✲
A trónterem felé vezető hosszú folyosón sorra gyulladtak fel a kristálycsillárok, ahogy a három lány végig haladt rajtuk.
— Ne szóljunk másoknak is? – kérdezte Emese.
— Még azt se tudjuk, tilosban járunk-e – felelte Rebeka. – Lehet valamelyik próbával lesz kapcsolatos a tükör.
— Hogy szembenézünk-e a félelmeinkkel? – nézett rá Hanna. – Az előző próba után igazán kellemes lenne – fogatta a szemét. – Talán túl kellemes is, ha abból indulunk ki, hol vagyunk.
Emese lenézett bekötözött bokáira, sebes lábaira.
— Legalább hagynak időt, hogy begyógyuljanak a sebeink – vonta meg a vállát – A mentális kihívások is nyomot hagynak, de legalább nem láthatót.
Hanna arcán ráncok jelentek meg. Egy pillanatra kereste a szavakat, de végül nem szólt semmit.
— Szerencséd van, Hanna – nézett rá Emese – hogy nem esett komolyabb bajod. Nagyon csúnya volt a hátad. El se bírom képzelni, mennyire fájhatott.
Hanna nem tudta eldönteni, gúnyolódik-e lány, esetleg sejt valamit, hogy ki segített neki, és ezt akarja kiszedni belőle.
— Órákig szenvedtem, mire szemöldökcsipesszel kiszedegettem egyesével a darabokat – húzta el a száját Hanna.
Nem merte elárulni, hogy Lucifer segített neki. Már így is féltékeny a többi lány rá, hogy ennyi figyelmet kap a démonok urától. mi lenne elárulná, hogy még a hátát is kitisztította?
— Szólhattál volna – fordult felé Rebeka – Segítettem volna.
Hanna egy pillanatra elgondolkodott. Rebeka egyből elviharzott, ahogy az ösvény túloldalára ért. Talán még a lány halálát se látta. Talán az kavarta fel annyira, hogy képtelen volt maradni.
Odaforult hozzá, hogy megkérdezte, de ekkor majdnem nekiment az ajtónak. Visszatántorodott. Egy pillanatra végignézett rajta, majd lélegzetvisszafojtva kinyitotta a Trónterem hatalmas, tölgyfa ajtajának egyik szárnyát egy akkora résre, hogy bekukkantson Rebeka, szétnézni, tiszta-e a levegő. Bólintott, majd a két lány szélesebbre nyitotta a nehéz ajtót.
Beléptek a Trónterembe. A tűz most is égett, Lucifer trónja most is ott meredezett a pódiumon.
Hanna nagyot nyelt, ahogy a fal mellé kúsztak, és halk léptekkel a Tükörterem ajtajához igyekeztek.
Az ajtó még mindig nyitva volt. Két oldalán két fáklya, melyet egy-egy denevérszárnyú vízköpő tartott a falból kinyúlva. Hanna benézett a résen.
Egy pillanatra megremegett a lába, de belépett a terembe.
Észre se vette, hogy ő lépett be hármuk közül először. Magának sem tudta volna megmagyarázni, miért. Valami hirtelen fellobbant az ereiben, kérte, hogy lépjen be, nézzen a tükörbe. Had fedje fel neki a titkát az ezüst holdakkal, csillagokkal font keretében a tükörképe.
Keze ökölbe szorult törzse mellett két oldalt.
Elsőre csak maga átlagos tükörképét látta, ahogy belépett az ajtón. Lépett pár hosszú lépést, míg a tükörképe a tükör közepén megtalálta helyét. A kép kavarogni kezdett, elmosódott, mintha folyóba nézett volna, s az verte volna vissza képét és egy követ dobott volna bele, felkavarta a sodrást.
A földre szegezte tekintetét, ahogy tudatosult benne, épp a félelmével, vagy, ami talán még rosszabb, a jövőjével készül szembenézni. De már késő lenne visszafordulni. Már nem fog visszafordulni.
Vett egy mély levegőt. Pár pillanatig bent tartotta, majd lassan, szaggatottan kifújta összeszorított állkapcsán. Felemelte a fejét.
— Mutasd — suttogta maga elé.
Ha valóban a jövőt látja… mi lehet benne olyan félelmetes? Legfeljebb egy hétköznapi élet. Egy nő melegítőben, két gyerekkel, fáradtan, de boldogan. Nem vár semmi többet.
A félelem hideg hulláma végigfutott a gerincén.
A következő lélegzet bennragadt a mellkasában
Olívaszín szeme nézett vissza rá. Arcán nem látszottak ráncok, egy nappal sem tűnt idősebbnek, mint ma. Szeme sötétbarna szemceruzával és csillogós púderrel volt kiemelve, dús ajka vérvörös volt, mint Lucifer izzó íriszei.
Ruhája a tegnap estihez volt hasonló. Lazúrkék selyem omlott alá derekáról, fekete fűzője alatt. Ezüst cseppek díszítették, mint ezer csillag az éjszakai égbolton. Vékony dereka gyönyörű volt, széles válla szabadon hagyva kiemelte homokóra alakját, haja feltűzve nyakának, kulcscsontjának íveit. S ahogy tekintete feljebb siklott, hajában megpillantott valamit. Aranyszőke tincsei közt egy tiarát látott.
Gyémántok alkotta diadém, ezüst foglalatban, ahogy tövisekként csavarodtak köré.
Elkapta szemét a tiaráról, ismét saját szemeibe nézett, hogy megbizonyosodjon, biztos saját magát látja-e. De az ismerős zöld szemek eltűntek. Íriszei, pupillája összeolvadtak, feketévé, mintha egy feneketlen kútba nézne. Ezüst csillagok pöttyözték tekintetét, arcán pedig magabiztos, céltudatos mosoly terült el.
Szédülni kezdett, kapaszkodót keresett, ahogy egyensúlyát elvesztette, lábai felmondták a szolgálatot. De kezével csak a csupasz falat tapogatta, nekidőlt, hogy ne essen el. Ahogy visszanézett a tükörre, a kép benne eltűnt, mintha nem is lett volna ott.
Megdörzsölte arcát két kezével, majd felegyenesedett. Vett egy újabb mély levegőt, és kilépett az ajtón.
— Egyedül szeretnék lenni — szólt remegve a két lányhoz, s felfordult gyomrával hadakozva kisietett a Trónteremből.
Végigrohant a folyosón, egészen a szobájáig. Fohászt mormogott magában, hogy senki ne lássa meg, senki kíváncsi tekintetét ne vonja magára.
Sikerrel járt, egy lélek sem volt a Pandemonium folyosóin.
Kilökte szobája vastag, nehéz ajtaját, de épp, hogy becsukódott mögötte, az első lépése helyett lábai kicsúsztak alóla. Hanna szemöldökei összerándultak, ahogy megérezte a jéghideg nedvességet nadrágja anyagában, amikor sajgó fenekéhez kapott. Négykézlábra állt, s körülnézett. Jégvirágok szőttek csipkét a fekete padlóra.
A szürke kőfalat teljesen beszőtték a jégvirágok. Félelmetes volt, de mégis szép. Jéghideg volt, fogai vacogni kezdtek. A szobában mindent jég borított, és hópelyhek hullottak alá körülötte.
Leült az ágyára, felhúzta lábait, térdénél magához ölelte őket. Lehunyta szemeit. Nem gördültek le a könnycseppek, de folyamatosan égette szemét az emlékkép.
— Mi történik?! — suttogta maga elé, majd a kandallóra pillantott.
Hanna torkából kiáltás szakadt fel. Elvesztette az irányítást gondolatai felett, érzései felett. Mit látott? Mit tett, hogy kialudt a tűz, hogy befagyott a szoba? Meglátta valaki, és most ezzel bünteti? Lucifer lehetett az, vagy valamelyik másik démon? Talán a háznak is van szeme, öntudata? Mágiája?
Lábát szorosabban ölelte magához, zokogott, utat tört magának minden érzelem, ami addig fojtogatta.
