Az Újév előtti első munkanapon, mikor az orvosa dolgozott, Hannát kiengedték a kórházból.
Minden éjjel imádkozott, minden éjjel Bibliáját olvasva szenderült álomba. Talán imái újra meghallgatásra kerültek, talán csak szerencséje volt, de egy pár éjszakára elkerülték a rémálmok.
Megkönnyebbült mellkassal, halvány mosollyal az arcán dőlt hanyatt saját ágyába. Haján még érezte a kórházi hipózott ágynemű illatát. Magához ölelte plüssnyulát, aki még mindig vele aludt minden éjjel, gyerekkora óta. Mélyen szívta be tüdejébe édesanyja ismerős öblítőjének vanília-és virágillatát, hogy betöltse, elnyomja a rossz emlékek szagát.
Szobája pontosan úgy várta, ahogy ott hagyta. Mintha nem is töltött volna napokat távol.
A bézses-sárgás falak sokkal barátságosabbak voltak szívének, mint a Pokoli szobájában a rideg, szürke kőfalak. Szívét melegség járta át, végig futtatva tekintetét a könyvespolcának kötetein ágyával szemben.
S egy pillanatra kezdett minden újra a helyére kerülni. Úgy érezte, talán tényleg megkapta az esélyt arra, hogy bebizonyíthassa, van helye még a földön, és nem olyan rossz lélek, mint azt Lucifer akarta, hogy elhiggye magáról álmaiban.
Mert ő jó ember.
Vagy persze az is lehet, hogy igaza volt mindenkinek, aki azt mondta, a Pokolban töltött néhány nap mindössze képzelgés volt, amíg ő kómában volt.
De akkor Rebeka… — nyilalt a fájdalom nyílvesszőként oldalába, ahogy bennragadt levegő szúrni kezdett. — Minden bizonnyal csak véletlen egybeesés.
S édesanyja azt mondta, hamarosan felébresztik Rebekát is az orvosok. Mivel nem tudták pontosan megállapítani, milyen szert itatott meg vele az idegen, akivel aznap randizott, addig, amíg nem voltak biztosak abban, hogy teste, emésztőrendszere nem mondta fel teljesen a szolgálatot, eszméletlenül tartották. Hosszas vizsgálatok során azonban sikerült kideríteniük, hogy az állapota, keringése stabil, az infúziós táplálásra jól reagál.
Ennek ellenére, minden bizonnyal először csak szondán keresztül tudják majd táplálni, s további vizsgálatok is várnak majd rá, de lassacskán újra bevezetésre kerülhet minden étel a gyomrába.
Szóval biztos, hogy csak véletlen egybeesés volt.
Hátra ejtette fejét puha matracára, a fehér plafonra nézett. Lehunyta szemét, s ismét köszönetet mondott az Ég felé, amiért újra itthon lehetett.
A gyomra pedig hamarosan azt is tudtára adta egy hangos morgással, hogy édesanyja főztjét is legalább ennyire hiányolta, mint szobáját.
Szóval könnyű léptekkel ment ki a kis konyhába, ahonnan már érezte a ragu illatát, amit édesanyja készített vacsorára.
Torkában gombócot érzett, mikor meglátta a fa ebédlőasztalt. Mintha csak tegnap lett volna, hogy Rebekával a meghívóról vitatkoznak. A meghívó… A bál, ami csak egy vicc volt. Keze ökölbe szorult teste mellett, gondolatait megpróbálta elterelni, de máris érezte ujjbegyei bizsergését.
A francba. — szitkozódott magában.
Mióta András atyánál volt, és imádkozott, és olvasott, most jelentkezett újra először a jég.
Lepillantott kezére, ujjait kifeszítette. Sóhaj szakadt fel a megkönnyebbüléstől mellkasából, ahogy látta, csak túl erősen szorította, annyira, hogy begörcsölt. De jégnek semmi nyoma.
Csak képzelted — biztosította saját magát gondolatban.
— Hanna, minden rendben? — hallotta édesanyja hangját háta mögött. — Úgy elsápadtál. Leesett a vércukrod?
Megrázta fejét.
— Jaj ne haragudj, csak elgondolkodtam. Zsibbadtak az ujjaim, biztos, ahogy az ágyon feküdtem, és a fejemet a karommal támasztottam meg — magyarázta.
De akárhogy feszítette ujjait, a zsibbadás csak nem akart elmúlni. Egyre erősebbé vált.
Kérlek ne — fohászkodott gondolataiban, arcán minden erejével próbálta elrejteni érzelmeit. — Csak képzelgés volt!
Talán ha elég sokáig mondogatja, tényleg így lesz.
De lehet az jobb lenne, ha elterelné a figyelmét. Ha lábát megvetné a földön, s végre stabilan állna a valóságban. Ő nem a Pokol Királynője, akinek jégmágiája van, akkor se, ha egy héten keresztül folyamatosan azt álmodta. Akárki is volt az álomvilágban, most már felébredt.
Az asztalhoz sietett, leült a székre. A belső székre ült le, a meleg radiátor mellé. Édesanyja helye éppen átlósan volt így, mert Rebeka helye vele szemben üresen maradt.
Füle zúgni kezdett, szemei előtt a világ mintha megfordult volna kétszer. Keze pedig már egyenesen a csuklójáig elzsibbadt. A radiátorhoz nyúlt, hogy felmelegítse. Hogy elrejtse, amíg csak lehet.
S amikor lepillantott, észrevette, hogy a zúzmara már kezdi bevonni ujjait, egészen tenyeréig.
Zúzmara. Mint pár nappal ezelőtt, a kórházi szobában. Mint azelőtt, álmában, a Pokolban. Nem, nem álom volt…
Összefolyt az álom a valósággal. A Pokol démonainak emléke a halandó világggal. A jég valós. A mágiája valós.
…Vagy még mindig álmodik?
Nem. Ébred van. Érzi orrában a paradicsomos ragut, hallja a radiátor kattogását maga mellett, érzi a faszék kemény tábláját, ahogy hátát nekinyomja.
Fejét elfordította, az ajtó felé nézett. El kell tűnnie, még mielőtt elveszíti az irányítást.
De nem mehet el, anyját nem hagyhatja itt. Mégis, mivel magyarázná? Rosszul lett? Csak vonulhatna be újra a kórházba. Most egy időre biztosan elég volt a kórházból, az ápolókból, a hipószagból, a semmittevésből és a gyengélkedéssel elrontott napokból…
— Hanna, kérdeztem valamit — hallotta édesanyja hangját a zúgáson átütni.
Kérdő tekintettel nézett rá, mikor odakapta tekintetét.
— Mit is mondtál? — pislogott.
Édesanyja mélyet sóhajtott, majd lassan megismételte, minden szavát külön artikulálva. Hanna legszívesebben szemeit forgatta volna, vagy feleselt volna, hogy nem hülye, hanem éppen az ereiben gerjedő düh megfagyasztja a saját vérét végtagjaiban.
— Holnapután, délelőtt 11-re kértem neked időpontot a mentálklinikára, azt mondtad, az belefér az órarendedre — nézett mélyen szemeibe.
Aggodalommal telt szemei olyan kék színben ragyogtak, mint Rebekáéi.
Hanna bólintott. — De tudod, hogy erre semmi szükség — tette hozzá halkan.
Felemelte egyik kezét a radiátorról. Nadrágjába törölte nedves kezét, hogy leolvadt róla a jég, majd kezébe vette kanalát, hogy egyen a levesből.
— Nem fogok vitát nyitni erről — jelentette ki anyja ellentmondást nem tűrő hangon —Látom a fekete karikákat a szemed alatt, és tudom, hogy még csak most kezdődik majd a vizsgaidőszak igazán az egyetemen. Látom, hogy most is csupa izzadtság a tenyered — bökött szemével kanalat tartó kezére, amin megcsillant a nedvesség. Anyja fejét ingatta. — Nem akarom, hogy emiatt csússz…
— Ha csúszok, Anya, akkor csúszok — vágott szavába Hanna. — Nem érdekel.
Összeszaladtak anyja szemöldökei homlokán. Hanna letette kanalát, mielőtt az is megfagy.
— De hát annyit dolgoztál, hogy bekerülj az egyetemre, hogy elhelyezkedj a munkahelyeden, hogy beilleszkedj. Mi történt? — kérdezte lányától, arcát fürkészve.
— Nem tudom. — Hanna a még mindig teli tányérjára meredt.
— Csak pár napig voltál eszméletlen. — Édesanyja hangja hang maradt, szemeit még nem vette le róla. Hanna arcát szinte égette.
— Nem tudom, Anya. — vonta meg a vállát.
Dehogynem tudta. Csak nem tudta elmondani.
Újabb bizseregés, most már mellkasában, mintha fagyos levegőt lélegezne be s fújna ki.
Már megint. Nem. Történhet. Meg.
Égett a szeme, nem bírt anyjára nézni. Nem láthatta a fájdalmát, a kétségét.
Miért nem mondja el anyja helyette? Miért nem mondja meg neki, hogy mit érez, hogy mit kéne éreznie? Hogy hogyan tudja ennyire kizárni a tényt, hogy Rebeka széke ott van mellette, vele szemben, és egy szót sem szólt arról, hogy hogy van, hogy mit mondtak az orvosok az állapotáról.
Felpattant a székről, s kiviharzott a konyhából, a szobája felé, de megállt az ajtóban egy pillanatra, kezével nyitva tartva az ajtót.
Megmutassa anyjának, mi lett a lányából?
— Hanna! Most meg… — kiáltott utána édesanyja, kirúgva maga alól a székét.
Boszorkány. Szörnyeteg.
Inkább becsapta maga mögött az ajtót.
Nem hinné el. Kár lenne most ezzel húzni az időt, kár lenne erről beszélni. Így is azt hiszi az anyja, hogy beteg a lelke.
Mindig is beteg volt a lelke. Sötét, feneketlen kút.
Hányszor történik meg még ugyanaz? Hogy azt hiszi, jobban lesz, majd… majd minden, amit gondosan felépített, összedől. Egy szempillantás alatt. Csak elveszti az irányítást egy pillanatra és… minden, minden amit maga elé vont, hogy elrejtse rothadástól és rosszindulattól fekete lelkét, összeomlik.
Kezeire nézett. Könyökéig ért a jég. Leült a szőnyegre, az ágya elé. A keretének döntötte hátát, gerincét nyomta a fa, de jól esett a kevés fájdalom. Mellkasához ölelte térdeit, fejét ráhajtotta, összekulcsot kezei felett.
Leszorította szemeit.
Más vagyok. — suttogta maga elé, torkát égették a szavak.
Vett egy mély levegőt. Benntartotta. Érezte tüdejét, ahogy megtelik jéghideg levegővel, érezte bordáit, ahogy felemelkednek. Érezte vadul zakatoló szívét.
Itt kuporogni az ajtóban, reszketve… Lehunyt szemhéjain bevillant egy emlékkép.
Rebeka térdelt előtte, ő ugyanott guggolt ahol most, hátával az ajtónak dőlt. Ugyanennek az ajtónak, csak akkor még frissen volt lakkozva, s az ajtófélfára sem volt még annyi színes vonal húzva, ami a magasságukat jelezte, mennyit nőttek az előző évhez képest.
Hanna csak homályosan látta a tinédzserkori nővérét. Rebeka szemeit könnyek áztatták, vérvörös volt írisze körül. Arca kipirult, homloka pattanásos volt, szemöldöke borzas, haja itt-ott kibújt copfjából.
— Utána megyek — szipogta Hanna, de Rebeka visszafogta, vállainál fogva, körmeit belé mélyeztve tartotta a földön.
— Én megyek utána — rázta a fejét. Kék szemei kidülledtek, annyira vörösek voltak.
— Had menjek veled — kérlelte Hanna. De Rebeka ismét csak fejét rázta.
— Neked itt kell maradnod — tiltakozott ismét. Szaggatottan vette a levegőt– De én elmegyek, és vele együtt jövök haza.
Hanna szívét minden szó egyre szorosabbra húzta. Egyre nehezebb volt mellkasában.
Torkát égették a könnyek, szájában sós ízet érzett könnyeitől.
— Akkor is visszajössz, ha… — kezdte, de nem tudta végig mondani — kérlek, gyere vissza… ne hagyj egyedül…
— Hanna — markolta meg vállait még erősebben — nézz a szemembe — Hanna így tett — Te egy nagyon bátor és erős lány vagy. Ezt soha ne felejtsd el. De most bíznod kell bennem, és nem szabad utánam jönnöd, érted?
— Ígérd meg, hogy visszahozod — mondta.
Rebeka felállt, s kinyitotta az ajtót. Kilépett rajta, mielőtt becsukódott volna mögötte az ajtó, Hanna olyan erősen kiáltott, hogy hangja nem is volt felismerhető. Hörgés volt csupán, vagy valami más hang, amin csak akkor szól az ember, ha már tudja, a szavai nem érnek semmit, mégis megpróbálja, utoljára.
— Ígérd meg! — kiáltotta. — Hozd vissza!
De Rebeka vissza sem nézett, becsukta maga mögött az ajtót, s elfordította benne kívülről a kulcsot. A zár hangosan kattant, Hannát pedig elöntötte a jeges, rémisztő félelem.
— Ne tedd meg, anya! — kiáltotta újból, üvöltötte, minden érzelmével, ami valaha ott kavarodott lelkében. Kaparta az ajtót körmeivel, próbálta lenoymni a zárat, amit Rebeka a túloldalon kulcsra zárt.
Tehetetlen volt.
Édesapjára soha nem is emlékezett, csak képeket látott róla, de abba soha nem gondolt bele, hogy valaha édesanyja… édesanyja is csak egy emlék lesz. Hogy egyszer indulatokkal, dühvel telve, vérben forgó szemekkel ordít majd, hogy ő ezt már nem bírja. Hogy neki ez már sok.
Hogy ő elmegy innét, s ne keressék, mert nem jön vissza.
Így hagyta ott két lányát a vacsoraasztalnál.
Felállt a földről, kis kezével kezdte ütni az ajtót, markával dörömbölt. Vállával, oldalával dőlt neki, hogy nyíljon ki, engedje ki, hadd menjen Rebeka után. Hadd fusson utána, mert tudta, hogy gyorsabban fut, mint nővére, utol tudná érni pár perc alatt.
De azt se tudná, merre induljon.
Éjszaka volt már, Rebekát már éppúgy elnyelte a sötétség valószínűleg, mint anyját. Térdeire rogyott. Lehunyta szemeit, kezeit összekulcsolta.
Kérlek, Isten — suttogta.
Fogalma sem volt, hogyan kell imádkozni, mit kell elmondani, mert soha nem jegyezte meg, mikor nagymamája tanítani akarta rá. Így csak ennyit mondott, újra és újra, Kérlek. Homlokát az ajtónak szorítva.
Kérlek, Isten. Mentsd meg az én anyukámat, mert én nagyon szeretem őt. Mert Rebeka is nagyon szereti őt. A mama szerint meg te is nagyon szereted őt, mert te mindenkit szeretsz, őt is, Rebekát, is meg még engem is.
Próbált gondolkodni, mit mondhatna még. Talán ha valamit ajánl cserébe? Jótett helyében jót várj — jutott eszébe a mondás.
Esküszöm, hogy ha hazahozod Anyát, akkor oda fogok figyelni a misén, amire a mama elvisz vasárnaponta. Tanulni fogok rólad. Hinni fogok benned, és követni fogom az előírásaidat. — ígérte.
Csak hozza vissza édesanyját. Semmi másra nem volt szüksége.
Kinyitotta szemét. Édesanyja visszajött. Nem tudta, Rebeka hatására, vagy fohászát hallotta meg az Úr, de egy óra múlva, melynek minden perce maga volt a kín, a fájdalom, és a kétségbeesés, Rebeka édesanyja kezét fogva jelent meg Hanna ajtajában.
Hanna az ágynál térdelt akkor is, szüntelen kérlelte Istent, gyűlölte magát, amiért egy imát sem tudott megjegyezni a templomból.
Szívét hála és megkönnyebbülés járta át, mikor meglátta anyja kipirosodott arcát. Nem hagyta el őket.
S onnantól fogva Hanna megtartotta ígéretét: templomba járt, minden egyes vasárnap. Megtanulta az imakönyv minden versét. A misén énekelte a zsoltárokat, hallgatta a prédikációkat.
S valahogy megérezte lelkében Isten simogató kezét. S ahogy az apostolok sem akartak elmenni Jézus mellől a hegyen, mikor megjelent nekik, ő sem akart elmenni Isten elől. Mert jó volt neki ott lenni.
S ott kuporgott most is, az ajtó előtt, érezte, ahogy a szőnyegnek nyomódnak térdei, ahogy kezét nekinyomja markának, szemeit leszorítja, homlokán ráncolódnik a rengeteg érzelem.
— Kérlek, Uram, kérlek… — fohászkodott. — Mihály arkangyal, Gábriel arkangyal, mentsetek meg, ha halljátok.
De ők már megmentették. Megmentették, a Pokoltól.
Mintha kést döftek volna szívébe, szökött a gondolat fejébe: A Sátán markából meg tudták menteni. De a saját sötétségével egyedül kell szembenéznie.
Már nincs angyal, aki megmenthetné őt a saját lelkétől. Nincs más választása. Szembe kell vele néznie. Magának kell rájönnie, hogyan tudja lecsendesíteni a saját lelkét.
Az a fekete szín, keserű harag a szívében. Lelke elfáradt, már csak arra vágyott, ne kelljen tovább harcolnia.
Kitárta hát két kezét.
Szembe kell néznie vele. Le kellett győznie. Vagy ha nem tudja, legalább megpróbálja.
Talán tényleg a Pokolból származik a vérében a jég. Talán tényleg több bennük a közös Luciferrel, mint azt valaha gondolta volna. Talán ő sem hajt térdet senki előtt. Talán ő sem engedelmes, jó.
Talán az ő ereiben is ott dübörög a büszkeség.
Jég lőtt ki tenyeréből, mint dobócsillag, egyenesen a plafonba fúrodott.
De lelke könnyebb lett. Mágiától bizsergő ujjait megmozgatta, összezárta öklét, majd újra széttárta. Ezüst fényű, tiszta fehér hópelyhek kaptak felfelé, majd jégvirágokká formálódtak. Úgy csillant meg rajtuk a lámpa fénye, mint a hajnali felkelő nap első sugarai az ablaküveget bevonó zúzmarán.
Gyönyörű — suttogta maga elé Hanna.
Boszorkány — ütötte fel fejét újra a gondolat elméjében, most Rebeka hangján. Rebeka hangján, aki még mindig ott van a Pokolban. A jégvirág elfonnyadt, lekonyult. A következő pillanatban pedig már borotvaéles jégcsap volt helyén, ujjai pedig köré szorultak.
Karját lendítve dobta el kezéből, mintha csak a gondolat is úgy csapódott volna a könyvespolc mellett a meleg színre festett falba, és tört volna ezer apró szilánkra.
Talán így is volt. S kezébe egyre csak nőttek az újabb és újabb, éles jégcsapok, ő pedig csak hajította, neki a falnak, sorban, egyik emlék, érzés a másik után, mint könnycseppek az arcán, mint kések a szívébe.
De mindegyik könnycsepp csak addig égette arcát, míg végiggördült arcán. Mindegyik kés csak addig szúrt, míg ki nem húzta mellkasából. Minden jégcsapba zárt régi kép, régi íz csak addig nehezítette el, míg a falnak nem ütődött, s tört darabokra.
Boszorkány.
Szörnyeteg.
Düh, Harag.
A nagymamája imái.
Az édesanyja próbálkozásai a szakemberekkel, akik semmire nem voltak jók.
A haragos, sötét, feneketlen lelke, amin senki nem tud már segíteni.
Mind egy-egy jégcsap, egy-egy jégből faragott penge voltak, amit ha nem a falnak dob, mellkasával szembe fordít s a szívébe állít.
Megszabadult tőlük. Zihálva támaszkodott térdére, mikor már nem bírta tovább. Torka összeszorult, mikor meglátta a rengeteg olvadzó jégdarabot.
Ezt mind ő tette. Ezt mind vele tették. Fájdalom. Szenvedés és fájdalom volt minden, ami ott hevert szilánkokban. És arra gondolt, ezután, talán, képes lesz mást is érezni. Mást. Valami szépet, valami olyat, ami jó, ami boldog. Mert eddig ez a végtelen harag és tehetetlenség fagyasztotta szívét jéggé. Érzéketlenné.
Lelke most újra olyan könnyeddé vált, mint azalatt a nyitótánc alatt a Pokolban, mikor az Ördög vezette keringőbe.
S elmosolyodott a gondolatra, hogy Lucifer igazán segíthetne most neki, a tűz mágiájával feltakarítani a rengeteg olvadt jeget. Egy pillanatra talán reménykedett is benne, hogy a démonok ura meghallotta gondolatát.
