Mint aki belázasodott. Hanna arra ébredett, hogy egész teste remegett a hidegtől, de verte közben a verejték. Feje alatt kemény forróságot érzett, ami ütemesen emelkedett és süllyedt.
Szempillái nehezek voltak, de nehezen kinyitotta szemeit.
Mint a frissen hullott hó, olyan fehér paplan fedte lábait. Karjaival maga köré csavarva a takarót, felült az ágyon.
Végigfuttatta tekintetét a falakon, s hamar megértette, miért fázott annyira. Mintha az egész hálószoba jégből lett volna kifaragva. Az ablaktalan tér tágas volt, szinte bútorozatlan. Az egyetlen díszítés a falak jegébe faragott csipkeminták, kanyargó borostyánindák voltak.
Gyönyörű, aprólékos munka volt.
Hanna ismerős morgás hangjára rezzent össze. A mozdulattól elengedte karja a maga elé fogott takarót, s csak most realizálta, hogy összesen fehérnemű van rajta.
Újabb mély morgás.
A hang irányába fordult.
Ha nem az ágyon ül, biztosan összeesett volna a látványtól. Így csak fordult vele egyet a szoba, ágyastul, jégfaragványokkal.
Egy meztelen, olajbarna mellkast pillantott meg, a fehér paplan élésen kiemelte színét, mintha napon barnult volna. Fekete, kócos haj nyaka felé kunkorosott, homlokát, szemeit is elatakarta arcának. De Hanna így is megismerte, ki volt az.
Lucifer ágyában ébredt.
Villámgyorsan pattant ki az ágyból, maga elé kapta ruháit, amik a földön hevertek.
— Nem ez nem lehet igaz — suttogta maga elé, hevesen rázva fejét.
A hideg rázta egész testét, a gyomra felfordult.
— Hanna — morogta Lucifer — Hova mentél? Gyere vissza.
Hanna még visszanézett a lepedőre, ahol még teste nyomát megőrizték a ráncai. Fehér maradt, nem látta semmi nyomát vérnek. A megkönnyebbülés hullámkent vonult végig testén, de a félelem és a düh hullámai követték.
Igyekezett minél puhább, halkabb léptekkel az ajtó felé iszkolni, de is meghallotta Lucifer hangját.
— Gyere vissza, aludj még
Lucifer mellkasára hajtotta a paplant, ami talán a testétől még elég meleg volt, hogy elhiggye, visszafeküdt mellé. Legalább addig, amíg a démon visszaalszik, addig.
Remegő lábakkal igyekezett az ajtóhoz, remegő karját emelte az ajtóhoz, hogy verejtéktől nedves kezével nyomja le a kilincset.
Elmormolt magában egy fohászt, hogy az ajtó ne nyikorogjon, ahogy kinyitja.
Épp akkorára nyitotta, amin még kifért.
Ez is egy másik szint volt. Ahogy kilépett az ajtón, jégből faragott lepcsőfokok jelentek meg előtte, melyek csak felfelé vezettek.
Nem látott másik utat, ahogy körülnézett. Elindult.
Nem számolta a lépcsőfokokat, de amikor már lihegni kezdett a légszomjtól, a jégből faragott fokokat felváltották a kőbe vájtak.
És amikor már majdnem feladták remegő lábai, meglátta a lépcső vegét. Egyenesen a trónterembe vezetett.
Az üres, ezüst kardok, tövisek alkotta trónja körül most is lobogott a skarlát tűz. Olyan ütemesen hagytak alá, s csaptak fel ismét a lángok, mint a dobogó szív, mint a lélegző tüdő.
Mint a szuszogó Lucifer.
Annyira védtelen volt, ahogy ott aludt. Mint egy gyermek. Annyira emberi, annyira gyermeki. Kócos hajjal, korona nélkül. Meztelen felsőtesttel, zakó és ing nélkül.
De mit keresett ő ott?
A Pokol mélyén, jégbe fagyva?
Kezében, lábában bizsergést érzett. Mintha megfeszültek volna idegei, mintha a vér, harag, a düh és a csalódottság mellett még valami más is keringett volna testében. Valami, ami ki akart robbanni, ami szét akart törni, ami pusztítani akart.
Becsapódott mögötte az ajtó, ahogy nekidöntötte a fejét. Talán kissé direkt, erősebben ütötte neki, hogy az ereit égető érzelmeken kívül valami mást is érezzen.
A földre csúszott, leült, kezeivel átkulcsolta mellkasához húzott térdeit. Leszorította szemhéjait, sírni akart, ordítani, sikítani. De egy könny sem gördült le szeméből.
Csak saját magát látta, lehunyt szemhélyain. A Pokol Királynőjeként, mint a tükör mondta.
Egyetlen szó tudta elhagyni száját, sajgó torkán
— Kérlek.
Halk fohász a reményhez.
— Kérlek, csak egy esélyt had kapjak. Hadd mutassam meg, hogy nem vagyok gonosz. Hadd mutassam meg a hitem. Hadd mutassam meg, hogy méltó vagyok rá. Hogy nem vagyok olyan mint ő.
Feldoldozásért, mely talán már sosem jön el.
Lelke mélyén tudta, a Pokolból senki nem hallja meg az imáit.
Jégcsapok. Hozzáért ujjával, kövér vércsepp csorgott le hófehér bőrén. Borotvaéles jégcsapokat varázsolt maga köré.
Arcára csíkot húzott a szemfesték, ahogy végiggördült két kövér könnycsepp szemeiből.
Torka elszorult a fájdalomtól.
— Bármit megadnék, csak szabaduljak ki innen! Csak ne legyek többé ennek a helynek a rabja! — szaladt ki a száján, és felnyögött a fájdalomtól. Érezte, ahogy a szíve kettéhasad. Millió szilánkra törik bordái alatt.
A szobában hópelyhek perdültek táncra, zúzmara kezdte beszőni a jéghideg földet.
A tűz nem aludt ki, hanem… Színt váltott. Kék színen ragyogott, jeges lehelete Hanna arcát csókolta. Az arany láng ellentététévé vált, ropogott a fa, ahogy elenyészett a halál jeges lángjaiban. Hanna kinyújtotta kezét, nem értette, miért, de úgy érezte, vonzza ez a tűz.
— Kérlek, szabadíts fel — suttogta — börtönömből — ahogy majdnem elérte a lángokat.
Hóvihar támadt a szobában, a kőfalakat teljesen beszőtte a zúzmara, mint egy gyomnövény.
— Kérlek Uram, ha hallasz engem… — suttogta a tűznek, torkát égette a zokogás — ha eljut imám hozzád a Pokol bugyraiból is, s te azt mondtad mindig meghallgatod gyermekeidet… — hangja elhalt, alig kapott levegőt, úgy érezte, megfojtják könnyei — Ha csak egy segélykiáltásomat meghallod, megérzed, kérlek, segíts gyermekeden — nem csak könnyei, érzelmei is fojtogatták. A dühe, mely kezdett felpislákolni — Nem szabadna hogy itt legyek. Meg kell, hogy ments… kérlek, ments meg… küld el értem az angyalokat, vagy csak mutasd meg merre van a kijárat, vagy csak segíts elviselni a hátralévő napokat.
— Vagy ez lenne hat a sorsom? Lucifer ágyasa lenni? Nem akarom.
Látását teljesen elhonyályosították a könnyek. Hangja már csak suttogás volt a lángokba.
Ekkor ismerős hang ütötte meg a fülét. Gyomra összeszűkült.
— Nem tanultad még meg, hogy soha nem a te akarod dönt?
Lucifer volt az. Meghallotta Hanna könyörgését, még álmában is. A tűz mellett kuporgó lányhoz lépett, letérdelt, hogy szeme egyvonalba kerüljön a lányéval.
Hanna a kandalló tüzének meleg simogatásának ellenére is vacogott. Rázta a hideg, miközben hátát verte a jéghideg verelyték.
— Te aztán annyira tudod – suttogta a tűzbe.
— Talán én nem az ő akaratából vagyok itt?
— Te lázadtál fel ellene — kiáltotta. Méregként áradt szét ereiben a düh.
— Nem ő adta azt a hatalmas akaratot? A vágyat, azt, hogy többet akarjak? Alighanem azért, hogy tényleg fellázadjak ellene. Hogy legyen valaki, aki elvégzi a piszkos munkát helyette.
— Piszkos munkát – ismételte meg Hanna, fújtatva, fejét rázva — Gondolom azért élvezed, hogy kínozhatod a lelkeket.
— Csak behajtom rajtuk az elégtételt. A bűnöket ők követték el. Szabad akarat, nem emlékszel?
— Miattad űzettünk ki a Paradicsomból! Tökéletes életünk lett volna, ha te nem vagy ott!
—Miért tett oda a Teremtő egy fát? Miért teremtette az embert kíváncsivá, miért ültette el benne a magot, hogy lázadjon? Hogy vágyjon a szabadságra?
— Úgy kérdezed mintha tudnom kéne a választ! – fakadt ki Hanna.
Újabb sor jégcsap. Mint földbe szúrt dárdák, álltak ki a földből.
— Csak gondolkodni szoktam ezeken – söpört le Lucifer válláról egy láthatatlan porszemet — Ha már mindenért én vagyok a hibás, legalább megérthetném, miért, nem? Az ember önelköveti a bűnöket, majd azt mondja én kísértem, én vettem rá. Pedig, láttad, jégveremben lakok a Pokol legmélyén. Alig járok fel a földre. A többiek azért gyakrabban, s többet is maradnak.
Hanna fejében egyre hangosabbá vált a dübörgés. Tudta, elég felnéznie Luciferre, a következő sor jégcsap már a szemei közé szúrna.
— Hagyj békén! — förmedt rá. Nem akarta bántani, ennek ellenére sem.
Lábait szorosabban ölelte magához, a hátát a falnak nyomta, mintha, ha elég erősen nyomja magát neki, eggyé válhat a fallal. Eltűnhet benne. Már mindegy volt, hová, csak menekülhessen. Csak szabaduljon Lucifer tekintetétől. Kérdéseitől.
— Egy perccel sem akarok tovább itt maradni! – zokogta.
Lábai jéghidegek voltak. Fogai összekoccantak didergésében.
Lucifer megrázta a fejét. mellkasához vonta a lányt. Kigombolta mellkasán az inget. Forró volt a bőre Hanna jéghideg karjainak, ahogy hozzáértek.
–Engedj el! — kiáltotta, kitépte magát a karjaiból — vigyél visssza! Feladom ezt az egészet, ide se akartam jönni! Vagy szólj az angyaloknak, hogy vigyenek vissza vagy oda ahová tartozom! Én nem kerülök a Pokolra, hiszek Istenben! Az ő szabályai szerint élek!
A kandallóig hátrált. Minden szava egy-egy lépés volt. Meg kellett volna égetnie a forró tégláknak, de sértetlen maradt minden testrésze. Vagy csak nem vette észre, annyira arra koncentrált, hogy visszafogja a torkát összeszorító dühét.
— Oka van, hogy itt vagy — felelte Lucifer nyugodt, egyszerű hangon, még mindig ott guggolva, ahol Hanna az előbb kucorgott.
— Nincs! – lépett egyet előre — Egyedül amiatt vagyok itt, mert te elraboltál! Te vagy az Ördög és elraboltad a lelkem! És átkozott játékbabának nézel, akit kedvedre öltöztethetsz! – mutatott a gardróbra, majd az ajtóra — Kedved szerint küldesz próbákra, mintha a kiskutyád lennék az akadálypályádon! – széttárta karjait — Fogadásokat kötöttek ránk, mint a versenylovakra! Nem vagyunk több a szemedben, mint állatok? Emberek vagyunk! Tudod egyáltalán mi az? Ember, élő, érző, gondolkodó – mutatott a fejére a dühétől remegő kezével, majd végigmutatott magán – lények Emberek. – ismételte.
Lucifer gépiesen kimért mozdulatokkal kiegyenesedett, tekintete felizzott, ahogy végignézett a lányon. Talán ezzel túl messzire ment, kérdezte magától Hanna. Elragadta a hév. De dühös volt, majd szétszakadt a feje, elnehezedett a tüdeje a gondolatoktól, a méregtől. Ki kellett adnia, különben szétfeszítik érzelmei.
— Sokkal több lehetnél – tett felé egy lépést a démonok ura — Sokkal több leszel. Voltál a tükörnél, és tudom, hogy mit láttál. S a tükör pontosan azt mutatta, amivé válhatnál. Azt, ami benned rejlik, ha leveted a gátlásaidat, a félelmeidet. Ha megtanulod irányítani a dühödet—kezével végigmutatott a földből kiálló jégcsapokon, amiket Hanna maga köré vont
— Mi történik? — kérdezte Hanna, közelebb lépve Luciferhez, hogy maga is szemügyre vegye a megcsillanó jégréteget, ami a kőfalakat vonta be. — Ez a te műved?
— Bárcsak — rázta a fejét Lucifer.
— Akkor a szoba van megátkozva, hogy reagáljon az érzéseimre? — faggatta tovább. – Nem ez az első eset.
— Tudtommal nincs semmilyen varázs a Pandemonium falain — felelte Lucifer, még mindig a jeget tanulmányozva. — Minek lenne, semmi szükségünk nincs rá.
— Akkor mi ez? — Hanna nem tudott mást tenni, csak tovább kérdezni.
Gyűlölte, hogy ennyire tudatlannak, tehetetlennek érzi magát Lucifer mellett. Persze ezt ő biztosan élvezte, hogy okosabb lehet valakinél, hogy kioktathatja, hogy fölénye van felette. Nem engedheti, hogy ilyen hatalma legyen az Ördögnek felette.
— Ez is azt támasztja alá, hogy sokkal több rejlik benned Hanna, mint gondolnád.
— Nem fogom a Poklodat szolgálni egy percig sem — csattant fel Hanna — nem érdekel, milyen erőim, meg lehetőségeim lennének. Tudom, hogy csak győzni akarsz felettem. Hatalmadba akarsz keríteni, el akarsz csábítani. Nem tudsz rajtam uralkodni. Mondtam már. Nem kell a segítséged.
— Értem. Ha mégis szeretnéd uralni az erődet, keresd meg Azazelt. De ha ennyire nem kell a segítségem… Megyek, mielőtt befagyasztanád a seggem. Azért a sajátodat próbáld nem. Meg a vért se az ereidben, kellemetlen halál lenne. — kerülte ki Hannát, vállával majdnem meglökve a lányt, olyan közel haladt el mellette.
— Képes lennék? — fordult utána a lány.
— Hallottam már hasonlót — szólt vissza Lucifer. — A helyedben még azelőtt megtanulnám használni, hogy ez megtörténjen.
— Nem fogom! — kiáltott rá Hanna — Nem fogsz győzni felettem! Nem kell a tiltott tudásod, amit Azazel adna nekem.
— Saját dolgodat nehezíted meg — ingatta a fejét Lucifer. — De ahogy akarod — emelte fel két kezét magasba.
Hanna nem válaszolt. Kezét olyan erősen szorította, hogy kiserkent a vére. Meleg vére végig folyt keze oldalán. A jéghideg padlóra csöppent.
Csengettyűt hallott. Halk, kedves csilingelést, mintha csak ebédre hívták volna őket. Lucifer összerezzent, majd megrázta a fejét.
Ingének zsebében kezdett kotorászni. Mintha valamit helyére igazított volna. Rendezte arcának vonásait. Hanna hátán végigfutott a hideg. mikor közeledni kezdett felé. Lépései, mint a sötétben lopódzó macska.
— Pedig ez vagy te, Hanna – dorombolta. – Akár tetszik, akár nem.
— Nem… nem nem nem – suttogta maga elé Hanna. – menj innét! Kifelé!
Lucifer egyre közelebb került hozzá.
— Sajnos nem tehetem. Ne haragudj, de valamit meg kell tennem a következő próbádhoz.
— Mit akarsz?
Lucifer egy apró kis szütyőt vett elő zakójának belső zsebéből, s Hanna homloka felé emelte. A lány abban a pillanatban nézett fel, mikor megdöntötte, a aranyszín homok káprázott szemeihez túlságosan közel, mire elnehezedtek pillái. Szemét lehunyva álomtalan álomba révedt, egy pillanat alatt.
