bosszú

Hanna feje zúgott az alkoholtól. Látása egyre homályosabbá vált minden megivott pohár bortól, érzékszervei egyre tompultak.

De lelkén minden pohár borral egyre könnyebbé vált a súly.

— Mióta itt vagy, nem láttalak mosolyogni – kacsintott Lucifer.

Hanna észre sem vette. Ajka olyan szélesre húzódott, hogy már majdnem fülig ért a szája széle.

— Nem is emlékszem már, mikor mosolyogtam őszintén utoljára – ismerte be Hanna, mutató- és középsőujjával a poharára tekeredő kígyó ezüst- és aranypikkelyein végig simítva. A csipkekesztyűn keresztül durva volt tapintása, de tetszett különös textúrája neki.

Elfehéredtek ujjai a fekete csipke alatt, olyan szorosan nyomta őket a pikkelyeknek, mikor megérezte rajtuk a démonok urának tekintetét.

— Majd beszélek Azazellel, megtanít mindenre, amit tudnod kell – mondta Lucifer, fel sem emelve tekintetét.

Hanna arcáról lefagyott a mosoly. Lucifer hangja jeges volt, mintha a vállánál fogva ragadták volna meg, s rántották volna vissza a valóságba. Már, ha a Poklot a valóságnak lehet nevezni.

— Nem szeretném – mondta poharának.

— Hanna. – nézett fel, a szemét keresve, de Hanna még mindig a poharának kígyójára szegezte tekintetét. — Ne ellenkezz.

Szívében méreg gyűlt, hogy meghallotta a démon szájából a nevét.

— Nem parancsolgathatsz nekem – nézett fel, egyenesen a vörös szemekbe.

Lucifer összevonta szemöldökeit. Kinyitotta a száját, de be is csukta. Végül csak némán bólintott. Arcán ezer érzelem, ezer gondolat kavargott, Hanna képtelen lett volna akár egyet is leolvasni róla.

Hanna állta a tekintetét, várta, mit mond erre a démon. Talán azt, hogy kérlek?

De Rebeka helyére ekkor Emese ült le Hannával szemben.

— Ne haragudjon, hogy félbeszakítom, kedves… Fényhozó úr… – kereste a szavakat. Lehellete tocsogott a borszagban. Hosszú, kiengedve hagyott vörös haja mellkasáig ért, szeme arany színben csillogott az asztalra sorakoztatott gyertyák fényében.

— Lucifer – vágta rá a démonok hercege, elkapva szemét Hannáról. – Látod, Hanna, valaki még úrnak hív, nem disznónak, ahogy te a gondolataidban – fordult újra a lány felé.

— De hát nem is hívlak disznónak! – kiáltott fel Hanna.

— Akkor kutyának, én se tudom pontosan mit szoktál mondogatni.

Hanna döbbenten meredt rá. Az ő gondolataiból biztos nem hallott ilyet. Na jó, talán egyszer. De megérdemelte.

— Szóval, azt szeretném kérdezni – ragadta magához a szót Emese, torkát köszörülve – hogy… – hirtelen lefagyott, mintha megakadt volna a torkán a következő szó – szóval van itt a Palotában egy olyan tükör, amibe, ha az ember belenéz, a jövőjét látja?

Lucifer arca megrándult.

— Azazel? – pillantott át az asztal végéig. – A tükreidre kíváncsiak.

Emese a Virággal szemben ülő démon felé nézett. Hanna követte tekintetét.

— Melyikre? – kapta tekintetét egyik lányról a másikra.

— Arra, amelyik a Trónteremből nyíló teremben van – vágta rá Emese hadarva. Mintha tüsszentett volna, olyan hamar kapta szája elé a kezét.

— Az Alethleia-ra gondolsz?

— Gondolom – vonta meg Emese a vállát – a nevét nem néztem.

— Az nem a jövőt mutatja – rázta a fejét Azazel.

— Akkor mit? – bukott ki Hannából a kérdés.

Lucifer összerezzent mellette.

— Belenéztél? – próbálta elkapni Hanna tekintetét.

A lány nem nézett rá, csak némán, tompán bólintott.

Várta, hogy Lucifer megkérdezze, mit látott. De nem tette.

Emese nagyot nyelt, várva a választ.

— Mit láttál benne? – kérdezte végül Azazel halkan, egyenesen Emese szemeibe nézve. Talán neki se lehet hazudni a szemébe?

— Magamat, kiégett harmincasként, de húszévesen – mondta Emese egyszerűen, gépiesen, hangjába alig vegyült érzelem. – Ez vár rám? – kérdezte.

Hanna hátán végigfutott a hideg. Mintha egy orvosra várna, hogy kimondja a vizsgálat diagnózisát. És ahogy az orvosok arckifejezései, Azazelé is olyan rezzenéstelen maradt abban a kínzó másodpercekben, míg kereste a megfelelő szavakat.

— Nem, ez nem a jövő. – mondta kimérten.

Hanna és Emese egyszerre sóhajtott fel a megkönnyebbüléstől.

— Ez a jelen – tette hozzá Lucifer, elkapva Hanna szemét.

Mintha kővé vált volna a teste. El kellett néznie Lucifer mellett, Emesére siklott tekintete. A lány arcából eltűnt minden szín.

— Hogy tessék? – hebegte.

— A lelked igaz valója – mondta ki Lucifer.

Emese arca fehérről zöldes színre váltott. A következő pillanatban már kirúgta maga alól a széket, kezét a szája elé tartva rohant ki a folyosóra. Léptei bizonytalansága, egyenetlensége arról árulkodott, hogy tele fogja hányni a legelső mosdót, amit talál.

— Mit láttál benne, Hanna? – kérdezte Lucifer, fojtott hangon.

— Magamat – vágta rá a lány – Magamat, a koronád viselve – tette hozzá. Akarata ellenére.

Szája elé kapta a kezét. Lucifer tekintete ködössé vált, felállt. Egy pillanatra megfeszült teste, mint egy felajzott íj. Hajába túrt, megmarkolva fekete tincsei végét.

— Most muszáj mennem Emese után, hogy jól van-e – mondta Hanna felé. — Maradj itt.

Hanna nagyot nyelt. Körülnézett, hogy ellenőrizze, nem hallhatta-e senki. Átlósan Fanni a mellette ülő démon arany pecsétgyűrőjét simogatta, a mellette levő két üres szék Rebeka és As helye volt. Ahogy azonban felnézett a székek támlája felett, Virág elkerekedett szemeit pillantotta meg, aki pont akkor markolta meg Rebeka székének támláját.

A lány megrázta fejét, mintha le akarná rázni az arckifejezést róla.

— Leülhetek? – kérdezte halk, mégis kedvesen csengő hangon.

Hanna bólintott. Állkapcsa megfeszült, ahogy a lány leült. Biztos, hogy hallotta, amit mondott. Holnapra pedig már az összes lány tudni fogja.

— Szóval, csak azt akartam kérdezni – kezdte Virág, de Hanna félbeszakította

— Nem tudom, hol van a tükör és nem segítek eljutni – vágta rá, kezeit tiltakozva emelve.

Virág lefagyott egy pillanatra.

— Nem érdekel semmilyen tükör – rázta a fejét.

Hannában felpislogott a remény lángja, hogy lehet nem hallotta.

— Az érdekel, hogy, szóval… A párod, vagy hogy nevezzem, hogy ő ne hallja…

— Nem a párom – szólt bele Hanna – De, igen?

— Szóval hogy azt akartam csak tudni, hogy… használja-e a tested vagy kényszerít-e ilyesmire a… a hálószobában.

— A hálószobában? – kerekedett el Hanna szeme.

— Hát érted… ahogy egy nőt szokás.

Virág egyre halkabban beszélt, egyre tördelte kezeit. Hanna kezét a lány kezére kulcsolta, remélve, hogy az érintés megnyugtatja a lányt.

— Még ha akarná sem engedném neki. De nem, soha nem kért ilyenre. Saját szobám van, mint nektek is.

— De akkor nem kényszerít rá, hogy megtedd vele?

— Nem – rázta a fejét Hanna – Addig, amíg életben vagyunk, van szabad akaratunk, határokat húzhatunk, amiket nem léphetnek át.

— Hát oké. De ez a valóságban sem így van.

Hanna a lány jégkék szemeibe nézett. Annyi érzelem kavargott bennük, hogy képtelen volt egyetlent is kiolvasni.

— Hogy érted?

— A férfiak a valóságban nem tartják be a határokat, amiket a nők húznak nekik.

Hanna szemöldökei összeszaladtak homlokán. Ajka vékony vonallá préselődött. Nem tudta, erre mit modhatna.

— Szóval – törte meg a csendet Virág ismét. Hangja olyan halk volt, a muzsikaszó, és a démonok nevetése majdnem elnyelte — … csak attól félek, hogy ő is ilyen – bökött az asztalfőre szemével.

Hanna bátorító, halvány mosolyt varázsolt arcára.

— Nem – szorította meg a lány kezét. – Soha nem bántott. Testileg – tette hozzá.

— Testileg? – kerekedtek el Virág remegő szemei.

— Más az értékrendünk, emiatt sokat veszekszünk – magyarázta Hanna, megvonva vállát. – De mindig meghallgat, mindig igyekszik meggyőzni, hogy ez az én érdekem miatt van. – Eszébe jutott a kenőcs, ami segített a sebeivel – Bár, van, hogy igaza is van ezzel. De a döntés mindig az enyém – nyomatékosította.

— Értem – bólintott Virág. – Köszönöm.

Hanna újra megszorította a lány kezét. Egy pillanatra saját magát látta benne. Félelmet, haragot, ami szorítja mellkasát.

— Ha megtalálom a kiutat innen, segítek neked is megszökni.

Virág elrántotta kezeit.

— Nem akarok innen elmenni – kiáltotta. Még a saját arcára is meglepettség ült ki, hangerejét meghallva — Addig nem, amíg meg nem bosszulom, ami velem történt! És még millió másik lánnyal.

— Ezt meg hogy érted?

— Az összes erőszaktevő férfit meg akarom büntetni. Hallani akarom a kiáltásaikat, ahogy fáj nekik. Azt akarom, hogy legalább annyira fájjon nekik a tettük, mint nekem fáj – emelte a szívére a kezét. Ökölbe szorultak ujjai, ruhája anyagába markolt.

Hanna körül mintha fordult volna egyet a terem.

— Bosszút szeretnél?

Virág bólintott. Mindig bágyadt tekintetét most a düh felhői árnyalták.

— A bosszú sosem jó ötlet – rázta a fejét Hanna.

— Ne légy már ilyen álszent! – kiáltott fel Karolina – szerintem megérdemlik! És én leszek az, aki kiteszi majd élő adásban a netre, ahogy sikítoznak, mint egy kislány, akinek meghúzták a haját.

— Szuper, te még híres is akarsz lenni ettől! – fújtatott Hanna. – Azt hiszitek, ettől könnyebb lesz?

Virág és Karolina összenézett. Virág szólalt meg. Hangja jeges karomként mart Hannába.

— Megérdemlik. Mi pedig megadjuk nekik, amit érdemelnek.

— A lelkednek akkor lesz könnyebb, ha megbocsájtod nekik – ingatta fejét a lány.

Kezével a nyakához nyúlt. Ahol mindig lóg a keresztje. Most csak a bőrét tapogatta.

— Ami megtörtént, azt már nem lehet visszavonni – bólintott Hanna. – Nagyon sajnálom, ami történt, és tudom, milyen nehéz a megbocsátás. De ha soha nem bocsátasz meg nekik, a tüske mindig ott marad a szívedben.

— Vannak dolgok, amiket nem lehet megbocsátani – felelte Virág elcsukló hangon.

— Akkor örökké a börtönöd lesz – felelte Hanna. – Te döntesz.

Vállán ismerős kéz érintését érezte. Orrában tömjén, és a téli éjszakára nyitott ablakból beáramló hideg levegőt érezte.

— Pont úgy beszélsz, mint a Pokol Királynője. Csodálatos helyed lesz mellettem a trónon – suttogta Lucifer olyan halkan, mintha csak egy gondolat lett volna, ami átszököttHanna elméjébe