Rebeka hangos csattanással vágta be az ajtót maga mögött. Remegő lábaival igyekezett az ágyához, hanyatt dőlt rá.
Ruhája ernyedten omlott testére, ahol korábban maga köré szorította összefont karjaival, most csak, mint egy takaró, borította mellét.
Tekintetével a kristálycsillárra nézett. Szíve nehézzé vált az érzelmektől.
Erre várt egész életében. Hogy valaki szeresse. Hogy valaki őt válassza. Hogy valaki mindig vele akarjon lenni.
Hogy valakinek ne csupán a második opciója legyen. Hogy egyszer végre, legyen valaki, aki nem úgy tekint rá, mint egy egyéjszakás kalandra, amit másnap megbán.
Volt olyan fiú, akivel úgy bújt ágyba, hogy a nevére sem emlékezett másnap. Olyan is, akiről még azt sem tudta, milyen nemzetiségű.
Volt olyan fiú, akivel úgy bújt ágyba, hogy azt kívánta, bár minden estéjét vele tölthetné. S a fiúnak mégiscsak a szórakozásra kellett.
A csillár összes égő gyertyájának mesélni tudott volna egy fiúról. Annyi próbálkozás, annyi remény, hogy egyszer majd lesz valaki, aki máshogy néz rá.
Aki látja majd őt. S nem csak látja, aki kitart majd mellette.
Aki a szívét akarja majd, nem csak a testét.
Aki elfogadja a hibáit, elfogadja, hogy nem jó ember a szíve mélyén, mert a szíve mélyén talán egyetlen ember sem jó.
De egy démon? Egy démon, aki felfalná a szívét. Aki felfalná a testét. Aki magának akarná az egész lényét.
Miért hagyta ott, azzal a mondattal, hogy őt senki nem birtokolhatja? Nem erre vágyott egész életében, hogy valakié legyen?
Vagy csak arra vágyott, hogy valaki az övé legyen?
Oldalára fordult. A ruhája az ágyra dőlt mellé. Végig simította meztelen melleit, amin még mindig érezte a démon ajkainak tüzes érintéseit. Holnap biztosan olyan felsőt kell majd választania, ami alaposan takarja a dekoltázsát, ne látszódjanak a démon ajkának nyomai, gondolta.
Asmodeus el fogja érni, hogy ő legyen a Pokol Királynője – vettek más irányt a gondolatai. – Soha nem engedné el maga mellől. Ez igazán a hasznára válhatott. Örök élet, egy stabil férfi. Hatalom, és cím.
Asmodeus nem sajátíthatná ki, ha a királynője lenne. Ő döntene, hiszen felette állna. Ha úgy rendelkezne, hogy Asnak egy ponton túl nincs hatalma a szíve felett, el kell fogadnia a démonnak, mint alattvalója.
Lehet meg kéne kérdeznie Lilith-től, hogy ilyen esetben a mocskos, agyafúrt pokoli alkuk hogyan működnek.
Sóhajtott egyet, és felemelkedett az ágyról, majd a fürdőszoba felé vette az irányt. Hosszú napja volt, jól fog esni egy forró zuhany.
Már csak a gyémánt nyakék volt rajta, mikor odaért a fürdőszobába, az összes többi ruháját ledobta magáról. Talán a rendetlenségén is javítania kell majd, ha egyszer királynő lesz. Vagy pont, hogy bármit megtehet majd?
Gondolataiból azonban hamar felébresztette a látvány, ami a fürdőszobatükörben nézett vissza rá. A melle tele volt vöröslő véraláfutásokkal. As csókjainak, harapásainak a nyomai. Felszisszent, ahogy belegondolt, hogy a nyomok holnapra már talán kék és lila foltokká fognak érni. Lefekvés előtt kérnie kell majd a konyháról egy kis jeget, hogy csökkentse a nyomokat.
Alapos mozdulatokkal mosta le az este sminkjét. Szerette, mikor egy hosszú nap után megszabadul az arcára kent maradványoktól. A bőre annyira könnyeddé, és frissé vált, mire végzett arcápolásával, hogy talán már úgy érzi, megszabadult a terhektől is, amik egész nap szívét nyomták.
A gyémánt nyakékhez nyúlt, hogy levegye. Azonban nem találta a kapcsot, akárhogy kereste ujjaival. Közelebb hajolt a tükörhöz, hátha megpillantja szemeivel, de már majdnem kétszer fordította körbe nyakán az ékszert, nem találta, hol tudná kikapcsolni.
Megpróbált kibújni belőle, de olyan szorosan ölelte a nyakát, hogy nem tudta szélesebbre húzni az ezüst foglalatokat anélkül, hogy elszakítaná.
Nem szakíthatja el, ajándékba kapta.
Meg kell lennie a kapcsának, valahogyan fel kellett vennie.
Inkább bemászott a zuhanyzóba, s forró vízzel letusolt. Ha valóban drágakövekkel van kirakva a nyakék, semmi baja nem lesz egy kis szappanos víztől.
Mikor kiszállt a kabinból, újabb sikertelen próbálkozásoknak nézett elébe. Kezdte elveszteni a türelmét.
Mégsem mehetett vissza Ashoz, hogy segítsen már neki levenni a nyakéket, amit tőle kapott, miután olyan csúnyán otthagyta.
Talán Hanna? Húga biztos szívesen segít, s biztos könnyedén megtalálja, lány létére.
S talán még beszélgetni is tud vele, mindenesetre kapnak egy alkalmat, hogy beszélgetni tudjanak, ha Hanna nyitott rá.
Felkapta hálóingjét, s kiterítette vizes törölközőjét, majd az ajtóhoz indult.
Hálát adott a Pandemonium építőinek, a hét szervezőinek, hogy Hanna szobája pontosan az övével szemben volt.
Bekopogott, de természetesen nem jött válasz.
— Hanna! – kiáltott be. – Rebeka vagyok, tudnál nekem segíteni egy kicsit? – próbálta tudtára adni, hogy céllal van itt, nem csak érdeklődő szándékkal.
Semmi válasz.
— Kérlek, csak pár pillanat az egész – dörömbölt újra. – Hanna!
Még mindig semmi. Lehet elment vacsorázni, most, hogy a lányok végeztek? Valamit ennie kellett az utóbbi napokban is.
— Hanna! – kiáltott utolsóként.
Futólépésben haladt el az étkező felé, hátha ott találja a lányt, de csak üres asztalokat talált. Talán a szolgálója, Corvina? Tudnia kell, hol van Hanna. De hol lehettek a szolgálók? A sajátját sem látta a próba óta.
A megérzése azt súgta, hogy valami nagyon nincs rendben. Motoszkált a fejében a gondolat, hogy nyissa rá Hannára az ajtaját.
Gyerekként hányszor megtették. Még rá is ijesztettek a másikra, mikor az a házi feladatába, vagy egy jó könyvbe mélyedve el is feledkezett a körülötte zajló külvilágról.
Elmosolyodott az emlék nosztalgiájára, s lelassultak léptei visszafelé Hanna szobája felé.
— Hanna, még mindig én vagyok – kopogott újra — Ha nem nyitod ki, bemegyek! – tette hozzá, a kulcslyukhoz hajolva, hátha be tud rajta kukkantani, de semmit nem látott. Talán ez is csak a rajzfilmekben működik.
— Háromra bemegyek! – kiáltotta, kezét a kilincsre emelve – Szóval, ha nincs rajtad bugyi, van három másodperced felvenni egyet – nevetett, de leginkább csak saját feszültségét igyekezte csillapítani. – Kettő! – szólt ismét, majd vett egy nagy levegőt – Három! – ért a számolás végére.
Lélegzetét visszafojtva nyomta le a kilincset, s nyitotta először csak résnyire az ajtót.
Végignézett a szobán.
— Mi a… – kereste volna a szavakat, de egyszerűen elfogytak.
Mindent víz borított. Még a plafonról is csepegett. A csilláron mintha csillogott volna valami, mintha bevonta volna valami az ezüstöt.
— Jég? – kérdezte, észre sem vette először, hogy hangosan. – Corvina! – kiáltotta, hátha meghallja szavát.
A kőfalakat majdnem feketére festette a víz, olyan színűek voltak mint a beton, amit nyáron fellocsolnak, hogy hűtsék. A padlón állt a víz. Rebeka kilépett cipőjéből, s zoknijából, mezítláb lépett húga ágyához. Az éjjeliszekrényén ott hevert még a jól ismert kereszt medálja, ráfeszítve Jézus teste. Jég vonta körbe.
— Jég – suttogta maga elé. – Boszorkány vagy, Hanna. – realizálta.
Lábai egyre nehezebben tudták tartani, le kellett ülnie. Az elázott paplanra ült. Jéghideg volt feneke alatt, vékony hálóingje szinte azonnal átázott, de ez érdekelte a legkevésbé. Remegett egész teste.
S akkor hirtelen értelmet nyert, miért volt olyan hideg nála, ahányszor meglátogatta húgát. Miért viselt kesztyűt tegnap este a vacsorához, s miért mondta neki Lucifer, hogy meg kell tanulnia irányítania a dühét. A mágia mindig összefügg az érzésekkel.
— Lucifer – mondta ki a démonok királyának nevét rekedt hangon. – Itt vagyok Hanna szobájában. Mi ez az egész? – tette fel kérdését neki. Tudta, hogy hallja. S tudta, hogy magyarázattal tartozik neki.
Rebeka orrát az az illat csapta meg, amit Hanna kabátján szokott érezni, miután hazaér a templomból. Különösen a húsvéti mise után bűzlött így minden ruhája.
Lucifer jelent meg mögötte. Mint egy árnyék, tetőtől talpig feketébe öltözött. Haja épp olyan színű volt. Sápadt arca, a koronájából az égbe meredő csiszolatlan gyémántok sem adtak színt lényéhez.
— Mindent el fogok mondani – Hangja, mint a hideg éjszaka, vette körbe Rebekát. – De most indulnod kell neked is.
Rebeka valami csillogót látott szemei előtt. A következő pillanatban pedig már minden elsötétült, nem tudta felnyitni szempilláit pislogásából. Majd a világ elsötétült, ő pedig esküdni mert volna rá, hogy kígyókkal és rózsaszirmokkal álmodott.
