Rebeka farkasszemet nézett az ajtóba faragott rózsával. El kellett ismernie, gyönyörű, alaposan kidolgozott munka volt. Még annak ellenére is ízléses maradt, hogy a tüskék nagyobbak voltak, mint a rózsa virágai.
Nagy levegőt vett, s bekopogott.
Nem volt senki, aki válaszokkal tudott volna szolgálni. Hanna eltűnt. Lucifer nem válaszolt. Asmodeushoz pedig nem mehetett. Így az egyetlen, akiben bízhatott, az első nő volt.
— Ki az? – hallatszott ki az ajtó túloldalúról a női hang.
— Vértesi Rebeka vagyok. Beszélni szeretnék veled – válaszolta. Mit mondhatott volna?
Próbálta visszafogni érzelmeit, hogy ne keveredjenek magabiztossá vasalt hangjába.
— Gyere be. – A hang olyan gépies volt, mintha nem is embertől származott volna.
Az ajtó kinyílt, mielőtt Rebeka a kilincsre emelte volna remegő kezét.
Mikor belépett az ajtón, jutott csak eszébe, hogy semmit nem hozott Lilithnek. Az istenségeknek mindig valami ajándékkal kedveskednek, nem?
Rebeka orra rózsaillattal telt meg, ahogy belépett a lakosztályba. De hiszen Lilith ember volt, nem istenség. Ugyanúgy por és hamu, akárcsak ő, akárcsak Hanna, vagy bármelyik másik lány, akivel versenyzett.
Miután rendezte kapkodó légzését, körbenézett a lakosztályban.
— Gyönyörű – suttogta, ahogy végigfuttatta tekintetét a falakon, amiken rózsák futottak körbe. Még néhány gyümölcsfát is látott, gránátalma és piros, ragyogó almák termedtek rajtuk, viaszos héjukon megcsillantak a gyertyák fényei.
— Vigyázz, hová lépsz – hallotta Lilith hangját.
Hirtelen lesütötte szemét, és épp, hogy meg tudta állítani a levegőben a következő lépését, mielőtt egy fekete pikkelyű kígyóra lépett volna. A kígyó mit sem sejtve kuporgott az egyik fügefa tövében, amibe Rebeka megkapaszkodott, hogy visszanyerje egyensúlyát, fél lábon állva.
— Bocsánat – szólt Rebeka, majd a kígyó mellé lépett.
— Gyere, ülj le nyugodtan – mutatott maga elé Lilith.
Most is kifogástalanul gyönyörű volt. Hollófekete, derékig érő haján csillogott a gyertya fénye, mint az éjféli csillagok az égen. Dekoltázsa most is elegánsan virított, gyémánt nyaklánca akkor is ráirányította figyelmét az embernek, ha nem akart oda nézni.
Vörösre festett dús ajkait mosolyra húzta. De nem szórakozásában. Ónixfekete szemei hidegek maradtak, ahogy fel-alá járt tekintete Rebekán.
— Szép nyaklánc – csettintett nyelvével.
— Nem tudom levenni – szakadt ki Rebekából a kétségbeesés. – Nem tudsz valamit, ami segítene?
— Nem a te húgod a boszorkány? – szaladtak fel Lilith ívelt, fekete szemöldökei.
— De igen – sóhajtott Rebeka – De nem volt ott a szobájában, fogalmam sincs, hol lehet. – Rebeka gyomra lesüllyedt hirtelen a felismeréstől – Ugye nem… – nézett Lilith jéghideg tekintetébe
— Nem – rázta fejét – Nem az én művem. Egyelőre – tette hozzá.
Rebrkából a megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel.
— Azért jöttél, hogy felajánlj valamit?
— Azért jöttem, hogy tanácsot kérjek tőled – felelte a lány.
A nő szeme elkerekedett. – Miben? – kérdezte.
Rebeka egy pillanatra kereste a szavakat, hol kezdje mondandóját. Mit titkoljon el belőle. Mindenképp okosan kell fogalmaznia, nem szabad bíznia abban, hogy Lilith bármit is titokban tart majd.
— Asról – mondta végül. Megrázta fejét – Vagyis, Asmodeusról. Egyre jobban… – nagyon makacsak voltak a szavak, alig jöttek szájára – Fura – mondta végül.
Lilith egy pillantása elidőzött rajta. Az asztalra könyögölt.
— Mit tudsz a démonokról? – kérdezte.
— Semmit – rázta a fejét Rebeka.
— Az baj – vágta rá Lilith. – Olvass utána egy kicsit, kicsoda Asmodeus, és pontosabb képet kapsz.
Rebeka lesütötte szemét. Az asztalba égetett díszítésre nézett. Rózsák, ismét.
— Szereted a rózsákat? – kérdezte Rebeka.
— Igen, a kedvenc növényem – válaszolt.
Rebeka végignézett az égetett mintán, ami keretezte az asztal lapját.
— Hogyhogy? – kérdezte. Szívverése egyre csak gyorsult. Egy hang a fejében folyamatosan arra kérte, menjen inkább innét. Addig, amíg Lilithnek el nem fogy a türelme.
— Nem tudom, egyszerűen csak szimpatikusak. Miért? – kérdezett vissza.
Rebeka megvonta vállát.
— Csak érdekelt. Én is nagyon szeretem a rózsákat. Volt egy barátom, aki minden nap egy szál vörös rózsát hozott nekem ajándékba – ujjaival a rózsa szárán simított végig. – Megszárítottam a szirmait, hogy örökké vigyázni tudjak rájuk, hogy örök emlék maradjon.
— És, megvan még? – húzódott előre a székén Lilith.
— A fiú, vagy a rózsa? – kérdezett vissza Rebeka, arcán halvány mosollyal.
— Mindkettő.
— Egyik sem – húzta szélesebbre a mosolyát Rebeka. – A pasit kidobtam, a rózsáit meg elégettem.
Lilith elismerően bólintott.
— Hogy hívják a kígyódat? – kérdezte Rebeka, az állat felé bökve szemeivel.
— Nahara – felelte Lilith.
— Mióta van veled?
— A kezdetek óta. A lábamnál volt végig, amíg elhagytam az Édent.
— Milyen volt az Édenben?
— Miért kérdezel ennyit?
— Érdekel – vonta meg Rebeka a vállát ismét. – Őszintén érdekel.
Lilith összehúzta szemeit.
Rebeka védekezően emelte fel kezeit maga mellé – Komolyan.
— Milyen Asmodeusszal? – kérdezett most Lilith.
Rebeka elhúzta a száját. – Túl józan vagyok, hogy értsem a saját érzéseimet. – Felnézett a démonok anyjára – Nehéz. Minden férfivel az.
Lilith felpattant székéről. Néhány lassú lépéssel a konyhaszekrényhez ment. Kivett egy üveg bort belőle. Kivett két borospoharat is, majd mindkettőt megtöltötte a vörös itallal.
Az asztalra tette őket.
— Mesélj Kíváncsi vagyok. Ő nem férfi, hanem démon. – tolta elé az egyik poharat.
— Köszönöm – kortyolt bele Rebeka. Szerencsére nem olyan íze volt, mint a tündérbornak, amit korábban ittak. Átlagos, de kiváló minőségű zamatot érzett nyelvén.
— Milyen volt Ádámmal? – kérdezte Rebeka, Lilithre nézve.
– Ugyanolyan volt, mint a többi férfi. — mondta a nő, fejét rázva, miután ő is belekortyolt a borba.
— Hazudott és nyafogott? – kuncogott Rebeka, megkavarva borát a pohárban.
Lilith nevetett. Hangja rekedten csengett, mint olyasvalakié, aki nagyon rég nevetett már őszintén.
— S elképesztően idegesítő is volt néha! – tette hozzá. – De nem, nem ebben volt a valódi baj.
— Mit éreztél iránta? – kérdezte Rebeka. Érezte, hogy összehúzza szemeit, hátha úgy ki tud valamit olvasni Lilith, gyertyáktól megvilágított szemeiben. De a démonok anyjának tekintete hűvös maradt, meg sem rezzent.
— Egyenrangúaknak lettünk teremtve. Ádám azt akarta, őt szolgáljam, ezért még az Édenből is elmentem.
— Nem tudta volna elfogadni, hogy a társa vagy, nem a szolgája?
— Azt akarta, hogy a szolgája és a társa legyek. Mindkettő, vagy egyik sem.
— Ennek semmi értelme.
— Én is ezt mondtam neki – dőlt hátra Lilith a széken, kezébe véve poharát. – Ő meg erre azt, hogy vagy ez, vagy elhagyom az ő Édenkertjét.
— De hát nem is volt az övé – prüszkölt Rebeka. – Isten erre nem mondott semmit?
— Isten ahhoz túlságosan szerette az embert, hogy észre tudja venni, mennyi gonosz volt benne. Egyedül Lucifer látta. Mondta neki, nem egyszer. De a Teremtő azzal áltatta magát, hogy tökéleteset alkotott. Nem bírta elviselni, hogy hibázhat. Ezért Lucifer megmutatta neki, mikor rávette Évát, hogy egyen az almából.
Rebeka elnézett oldalra. A kígyó felébredt, és felkúszott a fügefa gallyaira.
— Mivel eteted a kígyód? – kérdezte hirtelen.
Sajnos a Bibliával sosem volt annyira képben, hogy beszélgetni tudjon róla.
— Patkányokkal – sóhajtott Lilith – néha kap jutalomfalatként egy-egy férfi ujját.
— Imádom – bólintott Rebeka.
Visszanézett a démonok anyjára.
— Szerintem jól döntöttél – mondta.
— Mire gondolsz?
— Azzal, hogy elhagytad az Édent.
— Tudom – felelte Lilith.
— Csak sok nő néha elgondolkodik – magyarázza – hogy jól döntött-e, ha otthagy egy szituációt. Benned nem voltak kétségek, mikor kiléptél a kapun?
Lilith tekintete egy pillanatra elidőzött Rebeka boros poharán. Rebeka érezte, hogy azt az egy kortyot, amit még benne hagyott, talán pont most kéne meginnia, majd elmennie, valami indokkal. Biztos volt benne, hogy sikerült belenyúlnia a darázsfészekbe ezzel a kérdéssel.
— Ember voltam, akár te is – mondta lassan – Természetes, hogy nem voltam biztos abban, jól cselekszem-e – felnézett Rebeka szemeibe – de évezredeken keresztül nem gondolkodhatok azon, tévedtem-e.
— S a Paradicsom már egyébként sincs meg – fűzte hozzá Rebeka. – Mármint, hogy az ember ki lett űzve az Édenkertből. – Ennyit azért tudott ő is hittanból.
— Igen. Én legalább önként jöttem el, nem parancsra.
— És nem hibából – bólintott Rebeka.
Kiitta az utolsó kortyot is a poharából. Lilith szemei követték a mozdulatot, ahogy letette az üres borospoharat az asztalra.
— Te leszel az – suttogta Lilith.
Rebeka felvonta szemöldökeit.
— Győzhetsz – mondta a démonok anyja. – Tölts velem minden héten egy estét. Légy a szövetségesem, a barátom. A hűségedért cserébe te lehetsz a Királynő. Erre vágysz, nemde?
Rebeka nagyot nyelt.
Kellett volna még egy kortynyi bor, csak hogy elhúzza még a társalgást pár perccel.
— Nem muszáj egyből válaszolnod – csilingelt Lilith hangja – gondold át.
Rebeka állta a tekintetét, de egyre jobban égett a szeme.
Pislogni kezdett, mintha valami porszem belement volna.
— Átgondolom – rebegte.
