Mintha ezer lovas vágtatott volna, őrült robaj közeledett a folyosón.
— Nem hívtam senkit és semmit – fürkészte Lucifer a falakat, a remegő csillárt. Azazellel a falhoz húzodtak, hátukat a szürke kőnek vetve.
A robaj egyre hangosabb volt, a föld egyre erősebben remegett, és Hanna akármilyen erősen próbált kapaszkodni az anyagba, nem találta egyensúlyát. Felfordult a gyomra, szédülni kezdett.
Kivágódott az ajtó.
Először csak ragyogó fényt látott. Majd hófehér tollak alkotta, pajzsként összezárt szárnyak rajzolódtak ki, visszaverve a csillár fényét. A tollak aranyszínben végződtek, ragyogtak.
Egy angyal.
Széttárta a szárnyakat. Arany mellvérten csillant most a fény és kardján, amit kezében markolt, arca elé tartva. Arany hajtincsei látszódtak csak ki, épp olyan ragyogóan fényesen csillogtak, mint szárnya szegélye.
Kardjának pengéje ragyogott, az acélt tűznyalábok nyaldosták. Mennyei tűz. Hanna végig futtatta tekintetét a lángokon, a penge egészen a szárnyak végéig ért, védve őket.
Gyönyörű volt.
— Annyira feleseleges volt ide berontanod – fújtatott Lucifer, a kitépett ajtóra nézve, majd a kár okozójára. – Ha szimplán kopogtál volna, beengedtünk volna, Mihály.
Mihály arkangyal. Ki olyan, mint Isten – jelenti a neve. Fenséges, és legyőzhetetlen.
Leengedte kardját, szárnyát hátrahúzta maga mögé. Hanna megpillantotta arcát. Mihály ragyogott, mintha aranyból faragták volna. Maga volt a szépség, arca a védelmező férfi arca. Vonásai tiszták és szabályosak voltak, de nem gyermekiek. Egy olyan arc, amin nem fog sem az idő, sem a harc, amit egész életében vív.
— Ha egy ilyen ismerős hangot hallunk – nézett Hannára – ilyen mélyről, akkor igazán úgy tűnik, valamibe sürgősen be kell avatkoznunk.
Hangja, akár a harangok búgása. Kimért, elszánt, rettenthetetlen. Eljött, hogy őt megmentse. Meghallotta imáit.
— Na pont téged nem hívott ide senki – vágta rá Lucifer, kihúzta a hátát.
Ha Mihály lángoló, mennyei arany volt, Lucifer mellette ragyogó, pokoli gyémánt.
Azazel összefonta karjait mellkasa előtt, a falnak dőlve nézte az arkangyalt, és urát.
— Oh dehogynem – bólogatott Mihály – Pontosan az, akit elraboltál. – húzta össze szemeit.
— Nem raboltam el senkit – tárta szét Lucifer a karjait. Majd kezeit marokba szorítva húzta közelebb törzséhez.
Hanna újra egyre hidegebbnek érezte ujjait. Nem láthatja meg Mihály, hogy boszorkány – emlékeztette magát.
— Akkor miért fohászkodott Hanna minden este azért, hogy kiszabaduljon? – emelte magasba Mihály a kardját.
Az arkangyal szélesre tárta szárnyait. Lucifer állta a tekintetét, rezzenéstelen arccal, mozdulatlanul, kihúzott háttal.
— Engedd el a lányt! – kiáltotta.
— Nem a fogjom – vonta meg a vállát Lucifer, kezeit zsebre vágva.
— Nincs jogod a lelkére, még nem halt meg!
Lucifer fel-alá kezdett járkálni a szobában. Léptei kimértek maradtak.
— De az ő érdeke, ha itt marad — szólalt meg, mikor a kandallótól visszafordult, újra az angyal irányába.
— Hát hogyne – horkant fel Mihály – Te, a Sátán mindig úgy fordítod a lapokat, úgy magyarázod a helyzetet, hogy az áldozatod azt érezze, jó neki veled. Szüksége van rád. Jobb lesz neki veled! – kardját mégmagasabbra emelte, keze olyan erősen szorult markolatára, hogy ujjai elfehéredtek — Átvered őket! Nézz rá Azazelre is, mit tettél vele! – mutatott kardja hegyével a sarokban álló démonra. Eddig lesütött szemeit most felemelte, de nem elég magasra ahhoz, hogy Hanna érzelmeket tudjon belőle kiolvasni — Ő is éppúgy az áldozatod, mint Hanna.
Lucifer állkapcsa megfeszült.
— Van merszed a szádra venni még a nevüket? – sziszegte, mint egy kígyó
— Add át a lányt! – kiáltotta, s lesúlytott kardjával Lucifer irányába.
Hanna elkapta tekintetét, a földön húzta össze magát. Mikor felnézett, látta, hogy Lucifer kitért az ütés elől, és Mihály szárnya mögé lépett. Kezei felett lángok táncoltak, arra készen, hogy kilőjön velük.
Ekkor Azazel a kandalló mellett tartott piszkavasakat rántotta ki tartójukból. Kettő volt. Egyiket Lucifernek dobta, aki elkapta.
Köszönésképp bólintott válaszul társa felé. Egyik kezében tűz égett, másikban a piszkavasat szegezte az arkangyal szárnyai közepére, készen arra, hogy döfjön.
— Mögötted! – kiáltotta Hanna, abban a pillanatban, ahogy rájött, mire készül Lucifer. Az agyal reflexszerűen fordult meg. Szárnyának alsó tollait pörkölte a tűz, de nem kaptak lángra. Öszzébb húzta szárnyait, szorosan a háta mögé.
— Mennyiszer táncoljuk még el ezt, Mihály? – vetette oda Lucifer, a piszkavassal suhintva felé.
— Amennyiszer kell –vágta rá az angyal, kardjában felkapott a láng, ahogy kivédte a támadást.
Lucifer a fény, Mihály a tűz – gondolta Hanna. Vagy Lucifer a tűz, Mihály a fény?
— Vidd Hannát biztonságos helyre – nézett oldalra, Azazel felé, aki még mindig a piszkavasat szorongatta, az arkangyalnak feszülve. – Én elküldöm addig a hívatlant – nézett szembe Mihállyal.
Kirántotta a vasat az angyal kardja alól, és oldalra lépett, kitérve a kard útjából. Újra vas ütközött az acéllal, majd újra, ahogy párbajozott a Menny és a Pokol.
Azazel ekkor Hanna mögé lépett, aki még mindig a földön kucorgott. Olyan erősen markolt rá Hanna csuklóira, hogy a lány felszisszent. Felforrósodott fém szagát érezte.
— Mi a… – csodálkozott el a lány, hogy a bokája köré is béklyók nőttek, mintha a földből kerültek volna elő. Karjára pedig mint karperec, szorult a piszkavas. Meghajlította Azazel. Szóval ő meg a vasat tudja úgy hajtogatni, mintha papír lenne?
— A te érdekedben teszem. Meg kell tanulnod uralni az erőd, különben belülről emészt fel. – nézett mélyen Hanna szemébe. A zöld szemekben őszinteség villant.
— El akarok innen menni – válaszolta Hanna.
Patakokban kezdett folyni a könnye. Nem is tudta eddig hogyan bírta visszatartani, talán eszébe se jutott, talán a jég helyett már csak a könny, ami maradt benne. Talán már tényleg csak szabadulni akart, semmi mást.
— Hagyj menni, kérlek – suttogta, zokogva.
Összerezzent, ahogy újra hallota a hangját, hogy az acélpenge a kőfalnak ütődik.
— A lány előtt nem fogod felvenni a kígyó alakodat? Vagy talán a sárkányt? Esetleg mást? Lehetsz kreatív! – hallotta Mihály hangját, ahogy hergelte a démonok urát.
— Fogd be, te pojáca! Én legalább nem úgy nézek ki, mint egy kasztrált templomi énekesfiúcska. – vágott vissza.
Mihály szárnyai végével döfött a kőbe, Lucifer két válla mellett. Sarokba szorította.
Kardját a démon állának szegezte.
— Még mindig én vagyok a jobb, Fényhozó. Add át a lányt.
— Nekem mégsem kellett magam megerőltetnem, hogy megkapjam Hannát. Majd biztos elmeséli, milyen volt mellettem aludni tegnap.
Mihály megdermedt. Visszahúzta szárnyait egy pillanatra, mire Lucifer egyből kilépett közülük.
Eldobta a piszkavast, ami hangos csörömpöléssel ért földet. Hanna összerezzent a hangra.
Lucifer odalépett mellé, leguggolt.
Hüvelyk, és mutató ujjával fogta meg a megkötözött lány állát, felemelte fejét, hogy a szemébe nézzen. Hanna haja arcába, szeme elé hullott, de még így is látta az izzó szemeket, ahogy egészen a lelkéig látnak.
Mihály a kardját újra Lucifer nyakának szegezte. De mint aki nem is törődött vele, arcán önelégült mosoly terült szét.
— Majd mondd el szépen Mihály arkangyalnak az összes mocskos kis titkunkat – dorombolja. –talán akkor rájön ő is, hogy pontosan ide tartozol.
— Hisz Istenben – pirít rá Mihály, kardjával még mindig Luciferre mutatva Azazelre néz – Oldozd el!
Mihály mennyei tűz volt, ami fényt ad, ragyogást. Megvéd mindent, ami mögötte van. Lucifer pokoli tűz, ami éget, és pusztít. Elpusztít mindent, ami az útjába áll.
Azazel az arkangyal és a démonok ura közt kapkodta tekintetét. Hát persze, mert mindketten felette álltak. Mindkettőjüknek engedelmeskednie kellett. Ő is angyal volt egykor, s Mihály minden angyal vezére, ha lángoló kardja kezében van.
Hannához lépett a démon. Rámarkolt a lány csuklóira, a bilincsként ráhajlított vas felett. Okos – gondolta Hanna – eloldoz, de továbbra is fogva tart.
Az elhajlított piszkavas hangos csattanással ért földet Hanna mögött.
Mihály bólintott. – Helyes. Most pedig gyere ide, Hanna.
Hanna kitépte a kezeit a démon szorításából, kiegyenesedett. A lány újra és újra végigfuttatta tekintetét az arkangyal lángok nyalta kardján. Magának sem tudta megmagyarázni az érzést, de szíve heves dobogása alább hagyott.
Megmenekült.
Mihály legyőzhetetlen, erősebb, mint Lucifer. És ezt a démonok ura is tudta.
— Gyere, Hanna – ismételte Mihály. Szárnyait hátrahúzta, mintha attól tartana, megijeszti vele a lányt. Kezét kitárta felé, és még egy lépést is megtett felé. – Ne félj.
A lány egy lépést tett előre. Lábai remegtek, az előbbi természetellenes poziciótól. a következő lépést már meg sem tudta tenni. Egy kezet érzett a csuklójára szorulni, ami visszarántotta őt. Kicsúszott a lába alól a föld, elvesztette egyensúlyát, és a következő dolog, amit érzett, a halántékának ütődése volt, a fésülködőasztal sarkába.
Minden elsötétült.
✲
Hanna fülét vágta a hideg szél, ahogy feleszmélt. Szárnyak csapkodását hallotta, és két erős kéz szorult dereka és térde alá. Meg se bírt mozdulni, olyan erősen szorította a mellkasához, arca aranyul csillogó mellvértjének nyomódott. Éles fájdalomtól merevedett meg egész teste, fejéből indulva átjárta minden porcikáját, lábai zsibbadtan lógtak alá.
Sikított, ahogy tudatosult benne, a Pandemonium palotájának egyik ablakából készül kiugrani vele egy aranyként ragyogó tollas szárú angyal.
— Jézusom! — sikította az első gondolatot ami eszébe jutott.
— Hé, nem tanították meg a harmadik parancsolatot a tízből? — hallotta az angyal nevetését. Mintha maga lett volna a nap, aranylóan szőke haja az égnek ágaskodott.
Berogyasztotta lábait, hogy erőt és lendületet gyűjtsön, majd karaiban a lánnyal elrugaszkodott, és a végtelen, vérvörösen izzó ég felé vette az irányt, hevesen csapkodva szárnyaival.
