Ági reggel óta hatszor hívta a lányát.
Az első három alkalommal csak azt akarta hallani, hogy minden rendben.
A negyediknél már tudta, hogy nincs.
Az ötödiknél a hangjából.
A hatodiknál abból, hogy túl gyorsan mondta:
– Anya, tényleg semmi baj.
Ági lehunyta a szemét.
– Hol vagy?
– Bent.
– Pontosan.
– A nappaliban.
– Egyedül?
– Nem.
Ez normális esetben megnyugtatta volna.
– Ki van ott?
Pillanatnyi csend.
– A nagyi.
Ági kifújta a levegőt.
– Rendben.
A faház másik végében Tamás felnézett rá.
Ági intett, hogy még ne.
– Az ablakhoz ne menj.
– Anya…
– Kérlek.
– Nem vagyok kisgyerek.
– Tudom.
Ági gyorsabban mondta, mint szerette volna.
– Pont ezért kérem.
A vonal másik végén valami koppant.
Ági megmerevedett.
– Mi volt az?
– Semmi.
– Mi volt az?
– Valaki bedobott valamit a kapun.
Ági már állt.
– Mit?
– Nem tudom.
– Ne menj oda!
Olyan erővel mondta, hogy mindenki felé fordult.
Tamás felállt.
Varga az ablak mellett állt, és már nyúlt a rádióért.
– Melyik cím?
Ági odanyújtotta neki a telefonját.
– Tudja.
Varga már diktálta is.
– Rendőri egység azonnal a bejárathoz. Senki ne nyúljon semmihez.
A telefonban a lány hangja halkabb lett.
– Anya…
– Igen?
– Valaki van az út túloldalán.
Ági elsápadt.
– Menj be a belső szobába.
– Néz minket.
– Most.
– De a rendőrök…
A vonal recsegett.
Ági azonnal a kijelzőre nézett.
– Hallasz?
– Igen.
A hang most már remegett.
– Elindult felénk.
Varga a rádióba beszélt.
– Külső egység, azonnal mozgás! Ismeretlen személy közelít!
A faházban mindenki felállt.
Tamás odalépett Ágihoz.
– Tedd ki hangosra.
Ági megtette.
A szobát betöltötte a lány lélegzete.
Aztán egy férfihang.
Távolról.
Nem lehetett érteni.
A nagymama mondott valamit.
A lány sírni kezdett.
– Anya…
Ági keze remegett.
– Figyelj rám.
– Be akar jönni.
– A rendőrök ott vannak.
– Az egyik fut felé.
Kiabálás hallatszott.
Aztán egy csattanás.
A telefon megugrott.
– Mi történt?!
Semmi válasz.
– Hallasz?
Tamás közelebb lépett.
Balázs ökölbe szorította a kezét.
Kata mozdulatlanul állt.
Aztán a lány megszólalt.
Nagyon halkan.
– Anya…
– Itt vagyok.
– Valami van körülöttünk.
Ági megmerevedett.
– Micsoda?
– Nem tudom.
A hangja már nem sírt.
Inkább döbbent volt.
– Olyan… mintha üveg lenne.
A faházban mindenki elnémult.
Tamás lassan Vargára nézett.
Az ezredes már nem beszélt a rádióba.
Csak hallgatott.
– Milyen üveg? – kérdezte Ági.
– Nem üveg.
A lány közelebb vitte a telefont.
– Fénylik.
•
A ház előtt álló két rendőr később ugyanazt mondta.
Külön-külön.
A férfi a kapu felé indult.
Felszólították.
Nem állt meg.
Az egyik rendőr elé lépett.
A férfi félrelökte.
A másik ekkor indult meg.
És a levegő megváltozott.
Nem robbanás.
Nem villanás.
Először csak olyan volt, mintha rosszul törne a fény.
A bejárat előtt halvány ív jelent meg.
A lány és a nagymama körül.
Aztán bezárult.
Teljes gömbbé.
Áttetsző.
Kékes-fehéres.
Nem világított erősen.
Inkább mintha összegyűjtötte volna maga körül a fényt.
A férfi nekiment.
Nem csapódott vissza.
Nem repült el.
Egyszerűen megállt.
Mintha a következő lépésének már nem lett volna helye.
Újra próbálta.
Semmi.
A gömb nem támadott.
Nem lökött.
Csak nem engedte át.
A férfi ütni kezdte valamivel.
Az első csapásnál mély rezgés futott végig a felületen.
A másodiknál a tárgy kiesett a kezéből.
Nem tört el.
Nem olvadt meg.
Egyszerűen eltűnt belőle a lendület.
A rendőrök ekkor érték el.
Néhány másodperccel később a földön feküdt.
Megbilincselve.
A gömb azonban ott maradt.
•
– Látjátok? – kérdezte a lány.
A telefon kamerája remegett.
Ági a kijelzőt nézte.
Ott volt.
A lánya.
Az édesanyja.
És körülöttük a halvány, tökéletes ív.
Mindenki látta.
Tamás.
Balázs.
Eszter.
Kata.
Józsi.
Varga.
Farkas.
A háttérben álló katonák.
Senki nem szólt.
A képernyőn a nagymama lassan kinyújtotta a kezét.
Az ujja hozzáért a belső felszínhez.
A fény enyhén hullámzott.
– Érzem – mondta.
Ági közelebb hajolt.
– Mit?
– Semmit.
Józsi felvonta a szemöldökét.
A nagymama elmosolyodott.
– Ez benne a furcsa.
A lány is megérintette.
A gömb ugyanúgy reagált.
Nem volt kemény.
Nem volt meleg.
Nem volt hideg.
Csak ott volt.
– Ki csinálta ezt? – kérdezte a lány.
A faházban senki nem válaszolt.
Tamás lassan az ablak felé fordult.
A Pirkadat a távolban mozdulatlanul feküdt.
– A hajó.
Varga ránézett.
– Ezt még nem tudjuk.
Tamás nem fordult meg.
– De.
– Tamás…
– Tudjuk.
A hangjában nem bizonyosság volt.
Felismerés.
– Mert én is éreztem.
Varga arca megváltozott.
– Mit?
Tamás a mellkasára tette a kezét.
– Hogy baj van.
Ági felé fordult.
– Mielőtt megszólalt a telefon.
Ági ránézett.
– Én is.
A többiek elhallgattak.
Balázs lassan felemelte a fejét.
– Várjatok.
– Mi az? – kérdezte Kata.
– Tegnap este. Eszter miatt.
Eszter ránézett.
– Amikor kikerült az a cím…
Balázs a mellkasára mutatott.
– Valami végigfutott rajtam.
– Idegesség – mondta Varga.
– Azt hittem.
Balázs Eszterre nézett.
– De most ugyanaz volt.
Csend lett.
Józsi megvakarta az állát.
– Tehát most már értesítéseket is kapunk?
Tamás rápillantott.
– Józsi.
– Csak próbálom követni a szolgáltatásokat.
Senki nem nevetett.
De majdnem.
•
A gömb tizenkét perc múlva eltűnt.
Nem robbant szét.
Nem halványult el.
Egyszerűen megszűnt.
– Eltűnt – mondta a lány.
Ági azonnal válaszolt.
– Maradjatok bent.
– Anya…
– Kérlek.
– Jó.
Ezúttal nem vitatkozott.
Varga félrevonult Farkassal.
– Minden felvételt kérek.
– Már gyűjtik.
– Rendőrségi kamera?
– Van.
– Civil?
Farkas elővette a telefonját.
– Az is.
Varga ránézett.
A videó már fent volt.
Távolról készült.
Rossz minőségben.
De a gömb látszott.
A számláló folyamatosan nőtt.
Tizenháromezer.
Tizenkilencezer.
Harmincegyezer.
Varga lehunyta a szemét.
– Remek.
Józsi odanézett.
– Legalább most már lesz normális képük.
Varga ráemelte a tekintetét.
– Magának tényleg mindenre van valami?
– Nem.
Józsi vállat vont.
– Csak a hülyeség gyorsabban jön, mint a félelem.
•
A következő órákban mindenki azt próbálta eldönteni, mit látott.
Elektromágneses mező.
Energiapajzs.
Plazma.
Optikai jelenség.
Ismeretlen anyag.
A válasz minden esetben ugyanaz maradt.
Nem tudjuk.
A Pirkadatról nem mértek olyan kibocsátást, amely megmagyarázta volna.
A gömb pedig több mint húsz kilométerre jelent meg a hajótól.
Ez zavarta igazán az elemzőket.
Nem a pajzs.
A távolság.
Délután Varga összehívta a hat embert.
A szobában senki nem ült le.
– Van egy kérdésem.
Tamás bólintott.
– Nekünk is vagy száz.
– Ez most előrébb van.
Varga Ágira nézett.
– Maga csinálta?
Ági először nem értette.
– Mit?
– A gömböt.
– Nem.
– Biztos?
– Ha tudnék ilyet, valószínűleg emlékeznék rá.
Varga Tamásra nézett.
– Maga?
– Nem.
Sorban végignézett rajtuk.
Mindenki nemet mondott.
Józsi utolsóként.
– Én maximum bográcsot.
Varga kifújta a levegőt.
– Akkor automatikus.
Tamás lassan megrázta a fejét.
– Nem feltétlenül.
– Miért?
Tamás nem válaszolt rögtön.
Becsukta a szemét.
Nem történt semmi.
Nem volt kapcsoló.
Nem volt szó.
Nem volt parancs.
Csak az az érzés, amelyet már a hajón is megtapasztalt.
Nem irányítani.
Kérni.
Védelem.
Kinyitotta a szemét.
– Semmi.
Józsi bólintott.
– Megnyugtató.
Tamás újra próbálta.
Ezúttal nem önmagára gondolt.
Ágira.
Arra, hogy valaki belép az ajtón.
Fenyegetés.
Védelem.
A levegő megmozdult.
Farkas hátralépett.
– A francba.
Tamás körül vékony fényív jelent meg.
Egyetlen pillanat alatt bezárult.
Gömb.
Ugyanaz.
A helyiségben senki nem mozdult.
Tamás lenézett a kezére.
– Na jó.
Józsi körbejárta.
– Ez mondjuk már valami.
Aztán felé nyúlt.
A keze megállt a felszínnél.
Nem erővel.
Egyszerűen nem volt tovább.
– Engedj be.
Tamás ránézett.
– Fogalmam sincs hogyan.
– Akkor gondolj rám szeretettel.
– Józsi, ne rontsuk el.
Józsi vigyorgott.
A gömb felülete hullámzott.
A keze átcsúszott.
Mindketten megmerevedtek.
Józsi belépett.
A pajzs bezárult mögötte.
Farkas szinte suttogott.
– Tehát különbséget tesz.
Varga arca komorabb lett.
– Nem csak véd.
Tamás ránézett.
– Dönt is.
– Vagy maga dönt.
Tamás megrázta a fejét.
– Nem tudatosan.
Varga nem válaszolt.
Ez talán rosszabb válasz volt, mint amire számított.
•
Ági odalépett.
– Én is megpróbálom.
Tamás körül eltűnt a gömb.
Ági becsukta a szemét.
Semmi.
Újra próbálta.
Most a lánya jutott eszébe.
Az arca.
A hangja.
Az a pillanat:
Anya, valami van körülöttünk.
A fény nem Ági körül jelent meg.
Hanem a telefonja fölött.
Egyetlen halvány pont.
Aztán eltűnt.
Ági kinyitotta a szemét.
– Éreztem.
Tamás ránézett.
– Mit?
– Hogy elérhetem.
Varga megszólalt.
– Kit?
Ági a telefonjára nézett.
– Őt.
•
Húsz kilométerrel arrébb a lány a nappaliban ült.
A rendőrök még mindig kint voltak.
A nagymama teát főzött.
A lány a telefonját nézte, amikor a levegő megint megváltozott.
Most nem volt veszély.
Nem közelített senki.
Nem kiabáltak.
Mégis megjelent a halvány ív.
Lassan.
Nyugodtan.
Körülötte.
A lány felállt.
– Nagyi.
A nagymama kijött.
– Mi az?
A gömb bezárult.
A lány a telefonja után nyúlt.
Aztán megtorpant.
Eszébe jutott az előző alkalom.
Nem szó.
Nem mozdulat.
Csak egy gondolat.
Elég.
A gömb eltűnt.
A lány dermedten állt.
Aztán újra megpróbálta.
Védelem.
A levegő felizzott.
A gömb megjelent.
A nagymama leült.
– Hát ez érdekes.
A lány tátott szájjal nézte.
– Én csinálom.
A nagymama elgondolkodott.
– Akkor ne csináld egész nap a lakásban, mert nem tudom, át lehet-e vinni rajta a levest.
•
Ági telefonja megszólalt.
– Anya!
– Mi történt?
– Én is tudom.
Ági nem kérdezte, mit.
Mindenki értette.
– Megjelent?
– Igen.
– Baj van?
– Nincs.
– Akkor hogyan?
Rövid csend.
– Csak akartam.
Ági lassan leült.
Varga mereven figyelte.
– És el tudod tüntetni?
– Igen.
– Próbáld megint.
Pár másodperc.
– Megvan.
– Most kapcsold ki.
Újabb szünet.
– Eltűnt.
Ági behunyta a szemét.
Tamás mellé lépett.
– Tehát nem csak automatikus.
– Nem.
Varga nagyon lassan megszólalt.
– És nem csak maguk tudják használni.
Ági felnézett.
– Nem.
Farkas a hajó felé pillantott.
– A család is.
Tamás megrázta a fejét.
– Nem egyszerűen a család.
– Hanem?
Tamás gondolkodott.
– Azok, akiket mi annak érzünk.
Varga ránézett.
Ez a mondat több kérdést nyitott meg, mint amennyit megoldott.
•
Aznap este még néhány próbát végeztek.
Óvatosan.
Fegyver nélkül.
Tamás képes volt aktiválni a mezőt.
Ági is.
Balázs.
Eszter.
Kata.
Józsi.
Nem ugyanolyan gyorsan.
Nem pontosan ugyanúgy.
De működött.
A gömb egy ember körül jelent meg.
Ha többen közel álltak egymáshoz, nagyobbra tudott nőni.
Ha valakit be akartak engedni, átengedte.
Ha nem, megállította.
Nem kellett parancs.
Nem kellett mozdulat.
Valami mélyebb szándékra reagált.
És azoknál, akikhez valódi kötődés kapcsolta őket, ugyanez a lehetőség megjelent.
Akkor is, ha soha nem jártak a Pirkadaton.
Ha pedig a veszély valódi és közvetlen volt, a rendszer nem mindig várta meg a kérést.
•
Varga éjfél előtt kapta meg az első hivatalos összefoglalót.
Elolvasta.
A dokumentum végén egy mondat állt kiemelve:
AZ OBJEKTUM KÉPES TÁVOLI, SZEMÉLYHEZ KÖTÖTT VÉDELMI MEZŐK LÉTREHOZÁSÁRA. A KIVÁLASZTÁS KRITÉRIUMA ISMERETLEN.
Varga sokáig nézte.
Aztán áthúzta az utolsó két szót.
Mellé írta:
Nem ismeretlen.
Farkas a válla fölött olvasta.
– Akkor mi?
Varga letette a tollat.
– Kötődés.
Farkas elhallgatott.
– Ezt elküldöd így?
Varga megnézte még egyszer.
Aztán megrázta a fejét.
– Nem.
– Miért?
– Mert még mi sem értjük, mit jelent.
Felnézett a Pirkadatra.
A fekete hajó mozdulatlan volt.
Katonák vették körül.
Radarok figyelték.
Műholdak figyelték.
Kormányok figyelték.
És közben húsz kilométerrel távolabb egy lány már képes volt egyetlen szándékkal olyan védelmet húzni maga köré, amelyen senki nem jutott át.
Farkas halkan megszólalt.
– Tegnap attól féltünk, hogy ez a hajó fegyver.
Varga bólintott.
– Ma?
Az ezredes a Pirkadatot nézte.
– Ma attól kezdek félni, hogy sokkal jobban érti az embert, mint mi gondoltuk.
•
Kint, a faház előtt Tamás a kezét nézte.
Nem volt rajta semmi.
Nem kapott eszközt.
Nem viselt jelvényt.
Nem volt nála kulcs.
Mégis tudta.
Ha valóban szükség lenne rá, a védőkör megjelenne.
És ennél is furcsább volt, hogy valahol messze Ági lánya ugyanezt tudta.
A Pirkadat nem egyszerűen ajtót nyitott nekik.
Adott valamit.
Nem fegyvert.
Nem hatalmat.
Lehetőséget.
Hogy megvédjék azt, ami fontos nekik.
És ha ők nem lennének elég gyorsak…
a hajó megtenné helyettük.