Tamás hajnali három után ért vissza a faházhoz.
Nem tudta, mennyi ideig volt a Pirkadaton.
Odabent az idő néha elvesztette a jelentőségét.
Nem azért, mert máshogy telt.
Hanem mert nem volt semmi, ami emlékeztette volna rá.
Nem kattogott óra.
Nem villogott kijelző.
A Tükör sem sürgette.
Csak megmutatta a kapcsolatokat.
Újra és újra.
Embereket.
Kötődéseket.
Aztán hagyta, hogy Tamás maga jöjjön rá arra, amit talán már mindannyian tudtak.
Nem az volt a kérdés, kit hagynak hátra.
Hanem az, hogy egyáltalán muszáj-e most bárkit hátrahagyni.
Amikor belépett a faházba, Ági még ébren volt.
Az asztalnál ült, két kezével egy kihűlt bögrét fogott.
Felnézett.
– Na?
Tamás levette a kabátját.
– Beszélnünk kell.
Ági felsóhajtott.
– Ez általában rosszul kezdődik.
– Most talán nem.
A zajra Kata is előjött.
Aztán Balázs.
Eszter.
Végül Józsi jelent meg az ajtóban, úgy, mintha egész éjjel arra várt volna, hogy történjen valami.
– Ha világvége van, előbb kávé.
Tamás leült.
– Nincs világvége.
Józsi bólintott.
– Akkor kettő.
Tíz perccel később mind a hatan az asztal körül ültek.
Tamás nem kezdett hosszú magyarázatba.
– Szerintem el kell mennünk.
Ági arca azonnal megfeszült.
– Ezt már…
– A családokkal együtt.
A mondat félbeszakította.
Csend lett.
Balázs lassan előrehajolt.
– Fel a hajóra?
– Igen.
Eszter Tamás arcát figyelte.
– Engedné?
– Nem tudom biztosan.
Józsi felemelte az ujját.
– Ez általában olyan rész, amit jó lenne tudni, mielőtt harminc embert odaviszünk az ajtóhoz.
– A védelem már elfogadja őket – mondta Tamás.
Kata megrázta a fejét.
– Az nem ugyanaz.
– Tudom.
Ági csak egyetlen dolgot kérdezett.
– Te mit éreztél odabent?
Tamás gondolkodott.
– Hogy olyan problémát próbálunk megoldani, amit mi magunk találtunk ki.
– Ezt hogy érted?
Tamás az asztalra tette a tenyerét.
– Úgy gondolkodunk, mintha két lehetőségünk lenne. Maradunk a család miatt, vagy elmegyünk nélkülük.
Balázs bólintott.
– És?
Tamás Ágira nézett.
– Miért csak ez a kettő van?
Senki nem szólt.
– Miért ne jöhetnének velünk?
Ági szája széle megremegett.
Nem örömtől.
Inkább attól, hogy most először merte valódi lehetőségként elképzelni.
– Mennyi időre?
– Nem tudom.
– Örökre?
– Nem.
Tamás azonnal mondta.
– Pont ez a lényeg.
Kata értette meg először.
– Ideiglenesen.
– Igen.
– Amíg itt lecsendesedik.
– Igen.
Balázs hátradőlt.
– Tehát nem elhagyjuk a Földet.
– Nem.
Eszter folytatta:
– Csak kivonjuk magunkat ebből.
Tamás bólintott.
– Egy időre.
Józsi lassan kortyolt a kávéból.
– Nyaralás.
Mindenki ránézett.
– Mi van?
Letette a bögrét.
– Elég szar szállodával indult, de maga az utazás még lehet jó.
Ági elmosolyodott.
Csak egy pillanatra.
Aztán újra komoly lett.
– És ha a hajó nem engedi fel őket?
Tamás erre nem tudott biztos választ.
– Akkor maradunk.
Ennyi.
Nem próbált meggyőzni senkit.
Ági bólintott.
– Akkor próbáljuk meg.
A többiek egyenként mondták ki.
Nem szavazás volt.
Nem kellett kézfeltartás.
Balázs Eszterre nézett.
– Ha Eszter és mindenki, akihez tartozunk, velünk jöhet… én megyek.
Eszter bólintott.
– Én is.
Kata sokáig hallgatott.
– Nekem vissza kell majd jönnöm.
– Persze – mondta Tamás.
– Dolgozom.
– Tudom.
– Vannak emberek, akik számítanak rám.
– Tudom.
Kata bólintott.
– Akkor ideiglenesen igen.
Józsi körbenézett.
– Nekem sokkal egyszerűbb az életem, mint nektek.
Tamás elmosolyodott.
– Eddig panaszkodtál rá.
– Most először előny.
Ő is bólintott.
– Mehetünk.
Végül mindenki Ágira nézett.
Ági nem válaszolt rögtön.
A gyerekei a közelben aludtak.
Talán először rendesen az elmúlt napokban.
– Ha mind jöhetnek…
Tamás nem szólt.
Ági lassan bólintott.
– …akkor igen.
Valami megváltozott a szobában.
Nem fény.
Nem hang.
Nem a Pirkadat csinálta.
Ők.
Először mondta ki mind a hat ember ugyanazt.
Nem ugyanabból az okból.
Nem ugyanazzal az érzéssel.
De ugyanabba az irányba.
Menjünk.
A faház ablaka előtt, messze az erdő fölött egyetlen hosszú fénycsík futott végig a Pirkadat sötét testén.
Lassan.
Az orrától egészen a tatjáig.
Aztán kialudt.
Józsi odafordult.
– Na.
Balázs felállt.
– Ezt csinálta már?
Tamás az ablakhoz ment.
– Nem.
Ági mellé lépett.
– Akkor hallotta.
Tamás sokáig nézte a hajót.
– Szerintem nem most hallotta először.
– Hanem?
– Most kapta meg először ugyanazt a választ mindannyiunktól.
•
Varga fél órával később érkezett.
Farkassal együtt.
Már nem ő volt hivatalosan a terület főparancsnoka.
De egyre többen viselkedtek úgy, mintha még mindig az lenne.
Horváth is velük jött.
Fáradtabbnak tűnt, mint előző nap.
– Azt mondják, döntöttek – kezdte.
Tamás bólintott.
– Igen.
– Elmennek.
– Igen.
Horváth a Pirkadatra nézett.
– Mikor?
– Amint a családok fent vannak.
A tábornok visszafordult.
– Fent?
– Velünk jönnek.
Varga arcán megkönnyebbülés futott át.
Farkas halkan kifújta a levegőt.
Horváth mozdulatlan maradt.
– Hány emberről beszélünk?
– Akik már itt vannak, plusz néhány közvetlen hozzátartozó.
– Ez harminc fölött van.
– Igen.
– Biztos benne, hogy az objektum befogadja őket?
Tamás megrázta a fejét.
– Nem.
– Akkor mire alapozza ezt?
Ági válaszolt.
– Arra, hogy megpróbáljuk.
Horváth ránézett.
– Asszonyom, nem viszünk gyerekeket egy ismeretlen eredetű űreszközre próbaképpen.
Ági közelebb lépett.
– Tábornok úr, tegnap valaki megpróbált eljutni hozzájuk.
Horváth hallgatott.
– A hajó megvédte őket húsz kilométerről. Az emberei nem tudták volna.
– Ez nem jelenti azt, hogy odafent biztonságban lesznek.
– Nem.
Ági bólintott.
– De azt sem tudjuk garantálni, hogy idelent igen.
Horváthnak erre nem volt válasza.
Varga csendesen kérdezte:
– Mi a terv?
Tamás ránézett.
– Felmegyünk együtt.
– Utána?
– Elmegyünk innen.
– Hova?
Tamás vállat vont.
– Először csak messzebb.
Józsi közbeszólt:
– Nem kell rögtön a Marsig menni.
Horváth szemöldöke megmozdult.
Tamás folytatta:
– Olyan helyre, ahol nem áll körülöttünk hadsereg, sajtó és fanatikusok.
– Magyarországon kívül?
– Valószínűleg ennél kicsit távolabb gondoltam.
Józsi felnézett.
– A Hold mögött van parkoló?
Senki nem válaszolt.
– Csak kérdeztem.
Horváth az ablakhoz lépett.
Sokáig nézte a Pirkadatot.
– Tudják, mi történik, ha ez felszáll?
Tamás bólintott.
– Igen.
– Nem.
Horváth megfordult.
– Maga azt tudja, hogy felszáll. Én azt kérdeztem, tudja-e, mi történik utána.
Csend.
– Minden ország figyelni fogja. Minden radar. Minden műhold. Minden hírszerző rendszer. Egyesek azt fogják gondolni, hogy támad. Mások, hogy menekül. Lesz, aki követni akarja.
Szünetet tartott.
– És lesz, aki megpróbálja megállítani.
Varga ráemelte a tekintetét.
– Megállítani?
Horváth nem válaszolt rögtön.
Ez elég volt.
Farkas káromkodott.
– Ugye ezt nem gondolják komolyan?
– Nem mindenki.
– Az pont elég.
Varga közelebb lépett.
– Van erre utasítás?
– Több országban készülnek forgatókönyvek.
– Milyen forgatókönyvek?
Horváth hangja halkabb lett.
– Elfogás.
Varga szinte hitetlenkedve nézett rá.
– Hogyan?
– Nem tudják.
– Akkor?
– Vannak, akik attól félnek, hogy ha egyszer elmegy, soha többé nem jön vissza.
Tamás közbevágott.
– És ezért inkább rálőnének?
Horváth ránézett.
– Nem ezt mondtam.
– De ezt jelenti.
Csend lett.
Ugyanaz a mondat.
Ugyanaz a gondolat, amely az elmúlt napokban újra és újra visszatért.
Csak most már mindenki értette.
Varga az asztalra tette a tenyerét.
– Akkor ezt nagyon gyorsan tisztázzuk.
Horváth felé fordult.
– A hajó eddig egyetlen emberre sem támadt.
– Tudom.
– Minden dokumentált reakciója védekező volt.
– Tudom.
– Most pedig azért akar elmenni, hogy csökkentse a veszélyt.
Horváth bólintott.
– Igen.
– És erre valaki azt tervezi, hogy megtámadja?
– Azt mondtam, forgatókönyvek készülnek.
Varga közelebb hajolt.
– Tábornok úr. Maga és én is tudjuk, hogyan lesz egy forgatókönyvből végrehajtási parancs.
Horváth sokáig hallgatott.
Végül bólintott.
– Igen.
– Akkor akadályozzuk meg.
Tamás ránézett.
– Hogyan?
Varga most már nem a katonai térképet nézte.
Hanem őket.
– Úgy, hogy ne menekülésnek nézzen ki.
•
A terv egy óra alatt született meg.
Egyszerűnek hangzott.
Valójában minden része kockázatos volt.
A családokat kora délelőtt viszik fel a Pirkadatra.
Nyíltan.
Nem titokban.
Nem katonai kényszerrel.
Saját döntésből.
A helyszíni parancsnokság hivatalosan rögzíti, hogy a Pirkadat legénysége és hozzátartozói a kialakult biztonsági helyzet miatt ideiglenesen elhagyják a térséget.
Nem az országot.
Nem a Földet.
A térséget.
Senki nem tudta pontosan, mit fog ez jelenteni.
Jogilag és politikailag azonban óriási különbség volt.
Horváth vállalta, hogy a katonai csatornákon keresztül minden elérhető féllel közlik:
A hajó nem hajt végre támadó műveletet.
A távozás oka a legénység és hozzátartozóik biztonsága.
A Pirkadatot sem követni, sem elfogni, sem fegyverrel megközelíteni nem javasolt.
Józsi felnézett.
– Nem javasolt?
Horváth felsóhajtott.
– Diplomáciai nyelv.
– Magyarul?
Varga válaszolt.
– Ne legyenek hülyék.
Józsi bólintott.
– Így már értem.
Egyetlen kérdés maradt.
Felengedi-e a hajó a családokat?
•
Tamás nem akarta ezt harminc emberrel egyszerre kipróbálni.
Először csak a hatan mentek oda.
Velük Ági lánya.
Ő volt az első.
Ági ránézett.
– Biztos?
A lány visszanézett rá.
– Anya, tegnap óta buborékot tudok csinálni magam köré.
Józsi elmosolyodott.
– Erős érv.
Ági kevésbé.
– Ettől még nem kell mindent kipróbálni.
– Te is mész.
– Az más.
– Miért?
Ági kinyitotta a száját.
Aztán becsukta.
– Jó. Menjünk.
A Pirkadat bejárata már nyitva állt.
Nem kellett kérni.
A folyosó halvány fényei lassan felgyulladtak előttük.
Tamás lépett be elsőként.
Ági utána.
A lánya a küszöbnél megállt.
Nem történt semmi.
A hajó nem zárta ki.
Nem jelzett veszélyt.
Józsi halkan megszólalt:
– Eddig jó.
A lány átlépett.
A folyosó falán vékony fénycsík futott végig.
Aztán eltűnt.
Ági szinte levegőt sem vett.
– Jól vagy?
A lány körbenézett.
– Igen.
– Érzel valamit?
– Igen.
Tamás megfordult.
– Mit?
A lány kereste a szavakat.
– Hogy tudja, ki vagyok.
Senki nem szólt.
– Félelmetes? – kérdezte Ági.
A lány megrázta a fejét.
– Nem.
Megfogta az anyja kezét.
– Inkább olyan, mintha már várt volna.
•
A következő egy órában egyenként érkeztek.
Gyerekek.
Szülők.
Házastársak.
Közeli hozzátartozók.
A Pirkadat senkit nem utasított vissza azok közül, akik a hat ember valódi kötődési köréhez tartoztak.
Nem kellett listát adni.
Rokonságot bizonyítani.
Neveket felsorolni.
A hajó egyszerűen felismerte őket.
Varga a bejáratnál figyelte.
Egy idős férfi megtorpant.
– Én biztosan mehetek?
Kata megfogta a karját.
– Velem vagy.
Az öreg elmosolyodott.
– Ez nem válasz.
A folyosó felől felgyulladt a fény.
Kata visszamosolygott.
– Szerintem de.
Beléptek.
Nem mindenki örült.
Volt, aki rettegett.
Volt, aki sírt.
Volt, aki az utolsó pillanatig azt kérdezte:
– Mikor jövünk vissza?
Tamás mindenkinek ugyanazt válaszolta.
– Amint biztonságos.
– Mennyi az?
– Nem tudom.
– Nap?
– Lehet.
– Hét?
– Lehet.
– Hónap?
Tamás erre már nem mondott igent.
De nemet sem.
Nem akart hazudni.
Az utolsók között Ági állt a tisztás szélén.
A családja már fent volt.
A Pirkadat bejárata nyitva.
A katonák két oldalon csendben álltak.
Nem sorfalban.
Csak ott voltak.
Néhány nappal korábban ugyanezek az emberek még fegyverrel biztosították a hajót.
Most csomagokat vittek.
Az egyik fiatal katona rózsaszín gyerekbőröndöt cipelt a vállán.
Józsi meglátta.
– Jól áll.
A katona elmosolyodott.
– Egy szót se.
– Már késő.
•
Varga Tamáshoz lépett.
– Mindenki?
Tamás körbenézett.
– Aki most jön, igen.
– Akkor indulnak.
Nem kérdés volt.
Tamás bólintott.
– Igen.
Varga kinyújtotta a kezét.
Tamás meglepődött.
Aztán megszorította.
– Visszajövünk.
Varga elengedte.
– Remélem.
– Maga itt marad?
Az ezredes körbenézett.
– Valakinek el kell magyaráznia, miért nem sikerült elfoglalni egy űrhajót.
Tamás elmosolyodott.
– Sok sikert.
– Magának több kell.
Horváth néhány méterrel arrébb állt.
Tamás odament hozzá.
A tábornok egy darabig hallgatott.
– Nem tudom, helyes-e.
– Én sem.
Horváth felnézett a hajóra.
– Ez nem túl megnyugtató.
– Nekünk sincs használati utasításunk.
A tábornok halványan elmosolyodott.
– Vigyázzon az embereire.
Tamás a Pirkadat felé nézett.
– Szerintem ebben nem én vagyok a jobb.
Horváth bólintott.
– Lehet.
Aztán komolyabb lett.
– Ha odafent valami történik…
Tamás ránézett.
– Akkor?
Horváth gondolkodott.
– Fogalmam sincs.
Tamás elnevette magát.
– Kezdi megtanulni.
– Mit?
– Kimondani.
•
A hat ember utoljára együtt maradt odakint.
A családjaik már a hajóban voltak.
A tisztás szinte kiürült.
Tamás körbenézett.
– Mindenki biztos benne?
Józsi felsóhajtott.
– Megint?
– Megint.
Balázs Eszterre nézett.
Eszter bólintott.
– Igen.
Kata:
– Igen.
Ági a hajó bejáratára nézett.
Odabent voltak a gyerekei.
– Igen.
Józsi felemelte a kezét.
– Igen.
Balázs:
– Igen.
Tamás végül saját magának tette fel a kérdést.
Nem akart elmenni.
Nem igazán.
Ez volt az otthona.
Itt volt az élete.
A munkája.
Az utak, amelyeket ismert.
Az erdők.
A városok.
Minden megszokott hülyeség, amitől néha menekülni szeretett volna.
Most, hogy valóban megtehette, egyik sem tűnt olyan rossznak.
De az út másik oldalán katonák álltak, akik maguk sem tudták, milyen parancs érkezik a következő órában.
Odakint emberek keresték a családjaikat.
Valahol pedig már stratégiai befolyási pontokként beszéltek róluk.
Tamás felnézett.
– Igen.
Hat ember.
Hat igen.
Nem tökéletes egyetértés.
Nem félelem nélküli döntés.
Nem öröm.
Konszenzus.
A Pirkadat ajtaja szélesebbre nyílt.
Amikor az utolsó ember is belépett, hangtalanul bezárult.
•
A katonák ösztönösen hátrébb léptek.
Senki nem adott rá parancsot.
A hajó körül a levegő torzulni kezdett.
Varga felnézett.
– Na most kiderül.
Farkas mellé állt.
– Mi?
– Hogy a világ tud-e öt percig nem hülye lenni.
A rádió azonnal megszólalt.
– Légi megfigyelés, aktivitás az objektumnál!
– Minden egység tartsa a pozícióját! – mondta Horváth.
Másik csatorna:
– Ismeretlen energiajelenség!
Varga azonnal a mikrofonért nyúlt.
– Senki nem céloz!
Horváth ránézett.
Aztán ő is a rádióba szólt.
– Ismétlem: minden fegyverrendszer passzív állapotban! Semmilyen célravezetés!
A parancs végigfutott a térségen.
Ezúttal engedelmeskedtek.
A Pirkadat először csak néhány métert emelkedett.
Lassan.
Olyan lassan, hogy a fák ágai alig mozdultak.
Nem volt hajtóműzaj.
Nem volt láng.
Nem volt lökéshullám.
Egy több száz méteres hajó egyszerűen elemelkedett a földtől.
A katonák nézték.
A civilek nézték.
A kamerák nézték.
A világ nézte.
•
Odabent a gyerekek egy átlátszóvá váló falszakasz előtt álltak.
Ági lánya megszorította az anyja kezét.
– Felszállunk?
Ági lenézett rá.
– Igen.
– Hova megyünk?
Ági Tamásra nézett.
Tamás pedig a Tükörre.
– Egyelőre csak arrébb.
Józsi hátulról megszólalt.
– Mondtam. Nyaralás.
Ezúttal többen elnevették magukat.
Feszülten.
De valóban.
A Pirkadat az erdő fölé emelkedett.
A radarokon egyszerre jelent meg mindenütt.
Magyarországon.
A környező országokban.
Katonai hálózatokon.
Műholdas rendszereken.
Parancsnoki központokban emberek hajoltak előre.
Valaki céladatot kért.
Más megtagadta.
Egy harmadik jelentette:
– Nincs ellenséges aktivitás.
Valahol messze egy tiszt megszólalt.
– Most lehetne.
Mögötte valaki más válaszolt.
– Nem.
– Ha kikerül a hatótávból…
– Nem támadunk egy távozó objektumra.
– Nem tudjuk, hogy távozik.
– A pályája emelkedő.
– Megfordulhat.
– Mi is.
Csend.
A fegyverek lent maradtak.
•
A Pirkadat áthaladt a felhők fölé.
A napfény végigfutott a hajó testén.
A Föld lassan szélesedett alattuk.
A gyerekek elhallgattak.
Még Józsi is.
Tamás a látványt nézte.
Életében először nem képernyőn látta a horizont görbületét.
Ági mellé lépett.
– Megbántad?
Tamás lassan megrázta a fejét.
– Még nem volt időm.
– Jó.
Tamás ránézett.
– Te?
Ági a gyerekeire nézett.
– Ők itt vannak.
Ennyi volt a válasz.
A Tükör előtt mind a hatan újra összegyűltek.
Nem kellett sokat beszélniük.
A következő kérdés ott volt előttük.
Meddig?
Nem kilométerben.
Nem napokban.
Hanem célban.
Mikor lesz biztonságos visszamenni?
Honnan fogják tudni?
És ki dönti el?
Tamás körbenézett.
– Most nem kell eldöntenünk.
Balázs bólintott.
– Először legyen egy kis távolság.
Kata:
– És beszélnünk kell a családokkal.
Eszter:
– Meg saját magunkkal.
Józsi felsóhajtott.
– Az rosszabb.
Ági elmosolyodott.
Tamás a Tükör felé fordult.
– Olyan helyet akarunk, ahonnan biztonságban vagyunk…
Megállt.
– …de vissza tudunk jönni.
A Pirkadat megértette.
Nem mutatott útvonalat.
Nem mondott nevet.
Csak fordult.
Lassan.
A Föld mellettük maradt.
Nem tűnt el.
Nem hagyták maguk mögött.
Csak kisebb lett.
Annyira, hogy végre mindenki kapjon egy kis levegőt.
•
Lent Varga még mindig az eget nézte.
A Pirkadat már nem látszott szabad szemmel.
Farkas mellé lépett.
– Elment.
Varga megrázta a fejét.
– Nem.
– Nem?
– Csak odébb ment.
Horváth néhány lépéssel mögöttük állt.
A rádiója folyamatosan szólt.
Jelentések.
Kérések.
Parancsok.
Kérdések.
A világ azonnal magyarázatot akart.
Horváth kikapcsolta.
Farkas meglepetten ránézett.
– Tábornok úr?
Horváth az eget figyelte.
– Öt perc.
– Tessék?
– Öt percig ne akarjon tőlem senki semmit.
Varga elmosolyodott.
– Jó terv.
A tisztáson szokatlan csend lett.
A faház ott maradt.
A bogrács is.
Néhány eldobott pohár.
Keréknyomok.
Katonák.
És egy hatalmas üres terület ott, ahol néhány perccel korábban még egy olyan hajó feküdt, amely miatt a világ majdnem saját magának esett.
Farkas végül megszólalt.
– Szerinted visszajönnek?
Varga felnézett.
– Igen.
– Honnan tudod?
Az ezredes elindult a faház felé.
– Mert nem elmenni akartak.
Farkas követte.
– Hanem?
Varga egy pillanatra megállt.
– Hazajönni úgy, hogy legyen még hova.