Teljes mű

7. fejezet

Pirkadat – I. kötet Z. Pete 8 perc olvasási idő Nyilvános
Betűméret

Hétfő reggel Tamásnak nem volt kedve felkelni.

Ennek semmi köze nem volt a hétvégéhez.

Hétfő volt.

Fél órával később már a szolgálati autóban ült.

Ugyanazok az utcák.

Ugyanaz a forgalom.

Ugyanaz a rádió.

Az első hibajegy szerint az előfizetőnél „nincs internet”.

Ezúttal valaki kihúzta a routert a konnektorból.

Tamás visszadugta.

A fényei egymás után felgyulladtak.

Az idős férfi értetlenül nézte.

– Ennyi?

– Ennyi.

– És ezért nem volt internet?

– Áram nélkül elég visszahúzódó típus.

A férfi bólintott.

– A feleségem húzta ki.

Tamás a munkalapra nézett.

– Ebben nem foglalnék állást.

Mindketten elnevették magukat.

Minden teljesen normális volt.

A következő kereszteződésig.

A lámpa pirosra váltott.

Tamás a kormányon tartotta a kezét.

És meglátta maga előtt a pallót.

Nem a valódit.

Csak az emléket.

Balázs előtte térdelt.

A deszka zuhant.

Tamás pedig hátrarántotta.

Pontosan emlékezett rá, hová nézett.

Balázs arcára.

Nem a pallóra.

A mögötte álló autó dudált.

Tamás felnézett.

Zöld.

– Jó, megyek már.

Elindult.

A világ láthatóan nem érdeklődött a hétvégi problémái iránt.

•

Kata műszakja nyugodtan kezdődött.

Az egészségügyben ez általában azt jelentette, hogy valami készül.

Tízre már nem volt üres szék a folyosón.

Dél körül végre leült.

Elővette a kávéját.

Belekortyolt.

Hideg volt.

– Legalább te nem változol.

– Tessék? – kérdezte mellette az egyik nővér.

– Semmi.

Kata letette a poharat.

Eszter jutott eszébe.

Pontosabban az a pillanat, mielőtt megcsúszott.

Kata már indult felé.

Ebben biztos volt.

De miért?

Eszter még állt.

Nem kiáltott senki.

Talán látta megmozdulni a földet.

Talán hallotta a pallót.

Volt rá magyarázat.

Majdnem.

Csak azt nem magyarázta meg egyik sem, hogy Ági miért nyúlt ugyanabban a pillanatban pontosan oda, ahová kellett.

– Kata!

Felnézett.

– Igen?

– Jössz?

– Megyek.

Felállt.

A kávé ott maradt.

Az legalább nem igényelt magyarázatot.

•

Balázs viszont magyarázatot akart.

Kedd estére már hármat is talált.

Egyiket sem hitte el.

A műhelyben elővette a telefonját.

A jegyzeteibe írta:

Hang.

Rezgés.

Perifériás látás.

Nézte egy darabig.

Aztán hozzátette:

Véletlen.

Ezt gyorsan kitörölte.

Tamás ugyanis nem nézett a palló felé.

Balázs ebben biztos volt.

Mert Tamást nézte.

– Mit nézel? – kérdezte a kollégája.

Balázs eltette a telefont.

– Semmit.

– Tíz perce.

– Gondolkodom.

– Munkaidőben?

– Próbálom fokozatosan bevezetni.

A kollégája visszafordult a munkájához.

– És megjavult?

– Mi?

– Amin gondolkodsz.

– Nem.

– Akkor dobd ki.

Balázs elmosolyodott.

– Sajnos nem alkatrész.

•

Eszter szerdán az iskolában ült, és próbált figyelni.

Körülötte minden ugyanúgy működött, mint máskor.

Valaki videót mutatott.

Valaki túl soknak tartotta a tanulnivalót.

Egy fiú harmadszor jelentette be, hogy soha többé nem beszél a barátnőjével.

Két perccel később már írt neki.

Eszter a füzetébe nézett.

A lap tetején egyetlen mondat állt:

Ági már akkor nyúlt értem, amikor még nem estem el.

Nem írt alá semmit.

Becsukta a füzetet.

– Te figyelsz? – hajolt oda hozzá valaki.

– Persze.

– Miről beszélünk?

Eszter körbenézett.

– Fogalmam sincs.

– Akkor jó.

•

Ági a boltban találkozott Katával.

Nem beszélték meg.

Ági éppen egy csomag tésztát tett a kosarába, amikor meglátta.

Kata odament hozzá.

– Szia.

– Szia.

Néhány másodpercig egyikük sem mondott semmit.

Ági végül felemelte a tésztát.

– Akciós.

Kata bólintott.

– Ez fontos információ.

– Gondoltam, kezdjük valami egyszerűvel.

Kata elmosolyodott.

Aztán komolyabb lett.

– Te tudtad?

Ági pontosan értette.

– Nem.

– Biztos?

– Kata, majdnem lerántotta a karomat.

– Akkor miért nyúltál érte?

Ági a kosárba tette a tésztát.

– Nem tudom.

Kata egy darabig nézte.

– Én sem.

Mellettük egy asszony megpróbált elérni egy üveg paradicsomszószt a felső polcról.

Ági levette neki.

– Köszönöm.

– Szívesen.

Az asszony továbbment.

Ági körbenézett a boltban.

Emberek válogattak.

Kosarakat toltak.

Árakat néztek.

– Másoknál nincs ilyen – mondta.

Kata ránézett.

– Milyen?

Ági elnevette magát.

– Na, ez az.

•

Józsi nem készített jegyzeteket.

Kapált.

Egy ideig.

Aztán leült és nézte a rigót.

A rigó nézte őt.

– Te biztos tudod.

A madár félrebillentette a fejét.

– Persze hogy nem mondod.

Odébb ugrált.

Józsi felsóhajtott.

– Mindenki ilyen lett.

A rigó elrepült.

Józsi visszavette a kapát.

•

Csütörtök este Tamás telefonja megszólalt.

Laci bácsi volt.

– Szia.

– Zavarlak?

Tamás a tányérjára nézett.

– Egy rántottát.

– Akkor még időben hívtalak.

– Attól függ, mit akarsz.

– Semmit.

Tamás letette a villát.

– Ez gyanús.

Laci bácsi felnevetett.

– Vasárnap kijöhetnétek hozzám.

– Hová?

– A kunyhóhoz.

– Milyen kunyhóhoz?

– Kint az erdő szélén.

Tamás várt.

– És mit kell csinálni?

– Semmit.

– Egyre gyanúsabb.

– Főzünk valamit.

– Az már jobban hangzik.

– Szólj a többieknek is.

Tamás elhallgatott.

A többieknek.

Néhány hete még alig ismerték egymást.

Most pontosan tudta, kikre gondol.

– Jó.

– Akkor vasárnap.

– Laci bácsi.

– Igen?

– A hídról akar beszélni?

A vonal másik végén rövid csend lett.

– Ha ti akartok.

– És maga?

– Én inkább ennék.

Tamás elmosolyodott.

– Vasárnap.

•

A kunyhó alig húsz percnyire volt a várostól.

Az utolsó néhány kilométert keskeny földúton kellett megtenni.

Tamás érkezett elsőként.

Kiszállt az autóból.

Megállt.

– Hát…

A kunyhó az erdő szélén állt, öreg tölgyek között.

Valaha talán egyenes volt.

Most inkább csak emlékezett rá.

A tető egyik oldala megsüllyedt. A tornác deszkái különböző szögekben álltak. Az ereszcsatorna félúton feladta az együttműködést az épülettel.

Laci bácsi a tornácon ült.

– Ne dicsérd egyszerre.

Tamás végignézett rajta.

– Próbálom eldönteni, melyik része van még építészeti kapcsolatban a többivel.

– Az apám építette.

– Mikor?

– Régen.

Tamás újra a házra nézett.

– Ez látszik.

Laci bácsi felnevetett.

Balázs autója ekkor fordult be a fák közé.

Kiszállt.

Ránézett a kunyhóra.

Aztán a tetőre.

Tamás azonnal felemelte a kezét.

– Nem.

– Mit nem?

– Már látom rajtad.

– Mit?

– Hogy meg akarod javítani.

Balázs a tetőt nézte.

– Meg lehet.

– Öt perce vagy itt.

– Négy.

– Még rosszabb.

A többiek is megérkeztek.

Ági kosarakat hozott.

Kata vágódeszkát és egy elsősegélycsomagot.

Tamás meglátta.

– Ezt mindenhova viszed?

– Amióta ismerlek benneteket, igen.

Eszter rögtön körbejárta a kunyhót a fényképezőgépével.

Józsi megállt a tornác előtt.

Felnézett.

– Ez ferde.

Balázs mellé állt.

– A tornác?

– Az egész.

Laci bácsi a székéből szólt:

– A hegy is lejt. Mégse panaszkodik senki.

Józsi bólintott.

– Ebben van valami.

Balázs ránézett.

– Nincs.

A bogrács hamar a tűz fölé került.

Ági átvette körülötte az irányítást.

Tamás fát hasogatott.

Balázs tüzet rakott.

Józsi vizet hozott.

Kata hagymát vágott.

Eszter hol segített, hol fényképezett.

Laci bácsi pedig többnyire úgy tett, mintha az egészhez semmi köze nem lenne.

– Laci bácsi – szólt Ági. – Mennyi paprika?

– Én érzésre szoktam.

Ági letette a kanalat.

– Mennyi?

– Két kanál.

– Köszönöm.

Tamás a tűz mellől odaszólt:

– Vannak helyzetek, ahol a megérzésnek határt kell szabni.

Néhányan nevettek.

A szó azonban ott maradt közöttük.

Megérzés.

Tamás nem folytatta.

Ági sem.

A bogrács rotyogott tovább.

•

Ebéd után Balázs természetesen a tornác alatt kötött ki.

Egy deszkát vizsgált.

Tamás mögé állt.

– Megbeszéltük.

– Semmit nem beszéltünk meg.

– Pontosan emlékszem, hogy azt mondtam: nem.

Balázs megnyomta a deszkát.

Megnyikordult.

– Ezt ki kell cserélni.

– Ma?

– Nem.

Tamás megkönnyebbült.

– Jövő héten.

– Tudtam.

Józsi a kunyhó oldalától szólt:

– Van itt használható fa.

Balázs felnézett.

– Hol?

– Hátul.

Tamás mindkettőjükre nézett.

– Már ketten vagytok.

Eszter a tornácról szólt:

– Én lefestem.

– Hárman.

Ági kijött.

– Mit festesz?

– A tornácot.

– Milyen színűre?

Tamás lehunyta a szemét.

– Négyen.

Kata mellé állt.

– A korlátot előbb meg kell csiszolni.

Tamás ránézett.

– Te is?

– Szálkás.

– Ez így kezdődik.

Laci bácsi a farönkön ülve kortyolt a kávéjából.

– Mi?

Tamás körbemutatott.

– A végén még rendbe hozzuk magának az egész házat.

Laci bácsi végignézett a kunyhón.

– Ráfér.

– Maga ezt előre kitervelte.

– Én csak ebédre hívtalak.

Józsi bólintott.

– Ezt nehéz lesz bizonyítani.

Most már mindenki nevetett.

•

Késő délutánra elfogyott az étel.

A tűz lejjebb égett.

Senki nem indult haza.

Egyszerűen ott maradtak.

A híd addig nem került szóba.

Végül Kata törte meg a csendet.

– Tamás.

Tamás ránézett.

– Tényleg nem láttad?

Nem kellett megkérdeznie, mire gondol.

– Nem.

Balázs a parazsat nézte.

– Mondtam.

Kata Ági felé fordult.

– Te pedig Esztert?

– Nem.

– Akkor miért nyúltál érte?

Ági gondolkodott.

– Nem tudom.

Eszter becsukta a fényképezőgép kijelzőjét.

– Én meg valamiért biztos voltam benne, hogy ott lesz.

Ági ránézett.

– Ezt eddig nem mondtad.

– Mert hülyén hangzik.

– Az egész hülyén hangzik – mondta Balázs.

Ezúttal senki nem nevetett.

Balázs folytatta:

– Kerestem rá normális magyarázatot. Hang. Rezgés. Reflex. Perifériás látás. Külön-külön majdnem mindent meg lehet magyarázni.

Tamás ránézett.

– És együtt?

Balázs megrázta a fejét.

– Úgy már nehezebb.

Józsi a tűzbe nézett.

– Nekem korábban is volt.

Kata felé fordult.

– Mi?

– Ugyanez az érzés.

Tamás figyelni kezdett.

– A konyhában. Aztán a kapunál. A falunapon már mindannyian éreztük.

Tamás lassan bólintott.

– A hídnál pedig cselekedtünk.

Csend lett.

Ezúttal Laci bácsi sem törte meg.

Kata végül felé fordult.

– Maga mit gondol?

Az öreg vállat vont.

– Hogy keveset tudunk.

Balázs felhúzta a szemöldökét.

– Ennyi?

– Nekem egyelőre ennyi.

– Nem fél tőle?

Laci bácsi elgondolkodott.

– Attól félek, amit veszélyesnek látok. Attól, amit nem értek, inkább óvatos vagyok.

Tamás ellökte magát a tornác oszlopától.

– Akkor jelenleg ott tartunk, hogy hét ember időnként olyasmit csinál, amit egyikük sem ért.

Józsi felemelte a kezét.

– Én sokkal régebb óta csinálok ilyet.

Balázsból kitört a nevetés.

A többiekből is.

A komoly pillanat elmúlt.

A kérdés nem.

•

Sötétedés előtt kezdtek pakolni.

Tamás bevitte a bögréket.

Ági összeszedte az edényeket.

Balázs még egyszer végignézett a tornácon.

– Jövő héten hozok csavarokat.

Tamás felsóhajtott.

– Természetesen.

– Meg pár deszkát.

– Persze.

Józsi bezárta a kunyhó mögötti kis fészert.

– Nekem van gerendám.

Tamás megállt.

– Miért van neked gerendád?

Józsi ránézett.

– Neked nincs?

Tamás néhány másodpercig hallgatott.

– Jogos.

Eszter a tornác lépcsőjén állt.

– Akkor jövő vasárnap?

Nem kellett szavazni.

Balázs már tervezett.

Józsi már hozta volna a fát.

Ági azt kérdezte, mit főzzön.

Kata közölte, hogy létrára csak az mehet, akinek van életbiztosítása.

Tamás pedig rájött, hogy valamikor az elmúlt néhány óra alatt a rozoga kunyhó többes számba került.

Már nem azt mondták:

Laci bácsi kunyhója.

Hanem azt:

jövünk.

Laci bácsi a tornácon maradt, miközben a többiek elindultak az autókhoz.

Eszter fordult vissza utoljára.

– Laci bácsi!

– Igen?

– Ne csináljon addig semmit a házzal!

Az öreg körbenézett.

– Eddig se nagyon csináltam.

Eszter elnevette magát.

Aztán utánuk indult.

A kunyhó mögött lassan sötétedett az erdő.

Odakint a városban felkapcsolódtak az utcai lámpák.

Az emberek hazamentek.

Vacsorát főztek.

Másnapra készültek.

A világ ment tovább.

Csak hét ember számára nem volt már egészen ugyanaz.

És most már volt egy helyük is, ahová vissza akartak térni.

További részek a műből

Összes rész megnyitása

Írnál visszajelzést?

Ennél a résznél a szerző fogad olvasói reakciókat és kérdéseket.