Teljes mű

3. fejezet

Pirkadat – I. kötet Z. Pete 5 perc olvasási idő Nyilvános
Betűméret

A GPS ezúttal nem tévedett.

Az iskola pontosan ott volt, ahol harminc éve is.

Csak valamivel kisebbnek tűnt.

Vagy Tamás lett nagyobb.

A parkolóban alig maradt hely. A nyitott ablakokon gyerekzsivaj szűrődött ki.

Tamás felkapta a műszertáskáját.

A portán egy ősz hajú férfi ült.

Keresztrejtvényt fejtett.

– Jó napot!

– Jó napot!

– Internethiba.

A portás bólintott.

– Akkor magát várják.

– Ez jó jel?

– Attól függ, sikerül-e megjavítani.

Tamás elmosolyodott.

– Optimistán kezdünk.

– Huszonöt éve itt dolgozom. Az optimizmus nálunk munkaköri ártalom.

Megszólalt a csengő.

A folyosó egy pillanat alatt elcsendesedett.

Tamás megtorpant.

– Ez gyors volt.

A portás vállat vont.

– Adjon nekik két percet.

Mintha csak erre vártak volna, valahol kivágódott egy ajtó.

Aztán még egy.

Néhány másodperc múlva a folyosó ismét megtelt gyerekekkel.

Tamás felnevetett.

– Igaza volt.

– Mondtam én.

A második emeleten egy fiatal tanár várta.

– Végre!

– Ennyire nagy a baj?

– Informatikaóra kezdődne.

– És nincs internet.

– Pontosan.

– Az valóban kellemetlen.

A gépteremben húsz monitor és ugyanennyi kíváncsi gyerek várta.

Az egyik kisfiú felnézett.

– Maga szereli meg a netet?

– Ez a terv.

– És ha nem sikerül?

Tamás a tanárra nézett.

– Akkor ma könyvekből tanulnak.

A teremben csend lett.

Egy kislány bizonytalanul megszólalt.

– Azokból is lehet?

Tamás komoly arccal bólintott.

– Állítólag régen egész jól működött.

A tanár elfordult, de a mosolyát nem sikerült teljesen elrejtenie.

Tamás letette a táskáját.

A router mögött egy kábel félig kicsúszva lógott.

Visszanyomta.

Kattanás.

A lámpák egymás után felvillantak.

A monitorokon megjelentek az oldalak.

– Megjött! – kiáltotta valaki.

A kisfiú Tamásra nézett.

– Maga tényleg fontos.

Tamás becsukta a műszertáskát.

– Inkább csak jókor voltam jó helyen.

A gyerek elfogadta a választ.

Tamás még néhány másodpercig nem.

Aztán elindult lefelé.

•

Laci bácsi minden délelőtt ugyanarra a padra ült a főtéren.

Nem azért, mert máshol nem volt hely.

Ezt szokta meg.

A pad is.

Ahogy a galambok.

Meg a fagyis.

Meg a postás.

A pékség ajtaja kinyílt.

– Jó reggelt, Laci bácsi!

– Neked is, Julika!

– A szokásos?

– Ha ma sem lett drágább.

Julika elnevette magát.

– Attól tartok…

– Akkor marad a mosoly.

– Az még ingyen van.

Laci bácsi elgondolkodott.

– Egyelőre.

Átvette a kiflit, majd visszaült a padjára.

Letört belőle egy darabot.

A galambok azonnal köré gyűltek.

– Na, nyugalom. Jut mindenkinek.

Az egyik madár megpróbált előrébb furakodni.

Laci bácsi ránézett.

– Téged ismerlek. Te mindig előre akarsz kerülni.

A galamb nem mutatott megbánást.

Ekkor gurult el mellettük Tamás céges autója.

Az ablak leereszkedett.

– Jó reggelt, Laci bácsi!

– Szervusz, fiam!

– Minden rendben?

Laci bácsi körbenézett.

A nap sütött.

A galambok ettek.

A pad még mindig alatta volt.

– Azt hiszem, igen.

Tamás biccentett.

– Akkor szép napot!

– Neked is!

Az autó továbbgurult.

Laci bácsi utána nézett.

Aztán vissza a galambokra.

– Na. Hol is tartottunk?

•

Nem sokkal később Ági lépett ki a pékségből.

A papírzacskó még meleg volt a kezében.

– Jó napot, Laci bácsi!

– Szervusz, Ágikám!

– Hogy van?

Laci bácsi felnézett az égre.

– Ma még egészen jól.

– És holnap?

– Azt majd holnap megbeszéljük.

Ági elnevette magát.

– Hoztam két kiflit.

Laci bácsi a galambokra nézett.

– Akkor az egyik biztosan nem nekem lesz.

– Kitalálta.

Ági letört egy apró darabot, és ledobta a madarak elé.

A galambok egy pillanat alatt megfeledkeztek minden korábbi nézeteltérésükről.

Laci bácsi figyelte őket.

– Látja? Az emberek is ilyenek.

– Milyenek?

– Ha kapnak egy kis kenyeret, hamar megbocsátanak.

Ági oldalra billentette a fejét.

– Ebben nem vagyok biztos.

Laci bácsi vállat vont.

– Én sem. Csak jól hangzott.

Ági felnevetett.

A templom harangja megszólalt.

A téren jöttek-mentek az emberek. Egy kisfiú nekifutott egy csapat galambnak.

A madarak sértődötten felröppentek.

– Na, megyek – mondta Ági. – Otthon várnak.

– Az jó.

– Miért?

Laci bácsi ránézett.

– Mert azt jelenti, hogy van hová hazamenni.

Ági egy pillanatig hallgatott.

Aztán biccentett.

– Viszlát, Laci bácsi!

– Szervusz, Ágikám!

Az öreg nézte, ahogy elsétál.

•

Tamás tizenkettő óra tizennégy perckor állította le az autót a főtér szélén.

Ebédidő.

Legalábbis papíron.

A pékségben vett egy sajtos rudat és egy kávét, aztán leült Laci bácsi padjára.

A pad még meleg volt.

– Jó helyed volt – mondta.

Kibontotta a papírzacskót.

A sajtos rúd kettétört.

A kisebbik darab az ölébe esett.

A nagyobbik a földre.

Egy galamb azonnal odasietett.

Tamás lenézett rá.

– Na. Egészségedre.

A galamb nem kérette magát.

Tamás telefonja rezgett.

Új hibajegy.

Ránézett.

Aztán az órára.

Hét perce maradt.

Visszatette a telefont.

A hibajegy várhatott.

Belekortyolt a kávéba.

Pont jó volt.

– Na végre.

Hátradőlt.

A téren emberek jöttek-mentek.

Valaki sietett.

Valaki ráért.

Két gyerek azon vitatkozott, melyik galamb a gyorsabb.

Tamás csak ült.

Hét percig nem javított meg semmit.

És meglepő módon a világ nélküle is tovább működött.

Amikor a telefon újra rezgett, felállt.

– Jó. Megyek már.

A galamb felnézett rá.

– Neked könnyű. Te már megebédeltél.

Felvette a műszertáskát és elindult.

•

Ági otthon letette a bevásárlószatyrokat a konyhapultra.

– Megjöttem!

A lakásból három különböző válasz érkezett.

Az egyik azt kérdezte, mi lesz az ebéd.

A másik nem találta a töltőjét.

A harmadik csak annyit kiabált:

– Semmi!

Ági elmosolyodott.

A „semmi” egy családban ritkán jelentett semmit.

Kipakolta a kenyeret.

A paradicsomot.

A dinnyét.

Az étkezőasztalon rajzlap hevert.

Félig kiszínezett nap.

Kék fa.

És egy hosszú nyakú, lila valami.

Ági felemelte.

– Ez meg micsoda?

A gyerekszobából azonnal érkezett a válasz.

– Az nem kutya!

– Nem?

– Űrzsiráf!

Ági újra megnézte.

– Igazad van. Most már látom.

– Ugye!

– Csak elsőre megtévesztett.

Visszatette a rajzot.

A vízforraló kattant.

A mosógép jelzett.

Valahol kutya ugatott.

A ház tele volt hangokkal.

Aztán néhány másodpercig senki nem szólt hozzá.

Ági megállt.

Kifújta a levegőt.

Megszólalt a csengő.

Felnézett.

– Túl szép volt.

Elindult ajtót nyitni.

•

Józsi letette a locsolókannát a diófa mellé.

Leült a veranda lépcsőjére.

A térde halk roppanással jelezte, hogy neki is van véleménye erről.

– Hallottalak.

A kert végében egy cinke ugrált az ágak között.

A kerítés túloldaláról régi sláger szólt.

Józsi halkan dúdolni kezdte.

A második sornál elfelejtette a szöveget.

– Na. Ez sem ma ragadt meg.

A kapu megnyikordult.

A postás állt előtte.

– Jó napot!

– Jó napot!

– Józsi bácsi?

– Attól függ.

– Mitől?

– Jó hírt hozott?

A postás elnevette magát.

– Számlát.

– Akkor ma csak simán Józsi vagyok.

– Viszont van egy képeslap is.

Józsi felnézett.

– Képeslap?

– Bizony.

A postás átnyújtotta.

– Manapság ritkább, mint a hó júliusban.

Józsi megköszönte.

Megvárta, amíg a postás továbbindul.

Aztán megnézte a lapot.

Egy tó volt rajta.

Megfordította.

Egyetlen mondat állt a hátoldalán.

Remélem, jól vagy.

Nem volt aláírás.

Józsi újra elolvasta.

Megfordította a lapot.

Csak a tó.

Visszafordította.

Remélem, jól vagy.

– Hát…

Leült.

Egy pillanatra eszébe jutott a konyhai furcsa érzés.

Az a két másodperc.

Aztán elhessegette.

Egy képeslapnak semmi köze hozzá.

Valószínűleg.

Letette maga mellé.

Egy cinke leszállt a locsolókanna szélére.

Józsi ránézett.

– Te küldted?

A cinke továbbállt.

Józsi bólintott.

– Gondoltam.

Még egyszer kezébe vette a lapot.

Remélem, jól vagy.

Elmosolyodott.

– Én is remélem.

További részek a műből

Összes rész megnyitása

Írnál visszajelzést?

Ennél a résznél a szerző fogad olvasói reakciókat és kérdéseket.