A GPS ezúttal nem tévedett.
Az iskola pontosan ott volt, ahol harminc éve is.
Csak valamivel kisebbnek tűnt.
Vagy Tamás lett nagyobb.
A parkolóban alig maradt hely. A nyitott ablakokon gyerekzsivaj szűrődött ki.
Tamás felkapta a műszertáskáját.
A portán egy ősz hajú férfi ült.
Keresztrejtvényt fejtett.
– Jó napot!
– Jó napot!
– Internethiba.
A portás bólintott.
– Akkor magát várják.
– Ez jó jel?
– Attól függ, sikerül-e megjavítani.
Tamás elmosolyodott.
– Optimistán kezdünk.
– Huszonöt éve itt dolgozom. Az optimizmus nálunk munkaköri ártalom.
Megszólalt a csengő.
A folyosó egy pillanat alatt elcsendesedett.
Tamás megtorpant.
– Ez gyors volt.
A portás vállat vont.
– Adjon nekik két percet.
Mintha csak erre vártak volna, valahol kivágódott egy ajtó.
Aztán még egy.
Néhány másodperc múlva a folyosó ismét megtelt gyerekekkel.
Tamás felnevetett.
– Igaza volt.
– Mondtam én.
A második emeleten egy fiatal tanár várta.
– Végre!
– Ennyire nagy a baj?
– Informatikaóra kezdődne.
– És nincs internet.
– Pontosan.
– Az valóban kellemetlen.
A gépteremben húsz monitor és ugyanennyi kíváncsi gyerek várta.
Az egyik kisfiú felnézett.
– Maga szereli meg a netet?
– Ez a terv.
– És ha nem sikerül?
Tamás a tanárra nézett.
– Akkor ma könyvekből tanulnak.
A teremben csend lett.
Egy kislány bizonytalanul megszólalt.
– Azokból is lehet?
Tamás komoly arccal bólintott.
– Állítólag régen egész jól működött.
A tanár elfordult, de a mosolyát nem sikerült teljesen elrejtenie.
Tamás letette a táskáját.
A router mögött egy kábel félig kicsúszva lógott.
Visszanyomta.
Kattanás.
A lámpák egymás után felvillantak.
A monitorokon megjelentek az oldalak.
– Megjött! – kiáltotta valaki.
A kisfiú Tamásra nézett.
– Maga tényleg fontos.
Tamás becsukta a műszertáskát.
– Inkább csak jókor voltam jó helyen.
A gyerek elfogadta a választ.
Tamás még néhány másodpercig nem.
Aztán elindult lefelé.
•
Laci bácsi minden délelőtt ugyanarra a padra ült a főtéren.
Nem azért, mert máshol nem volt hely.
Ezt szokta meg.
A pad is.
Ahogy a galambok.
Meg a fagyis.
Meg a postás.
A pékség ajtaja kinyílt.
– Jó reggelt, Laci bácsi!
– Neked is, Julika!
– A szokásos?
– Ha ma sem lett drágább.
Julika elnevette magát.
– Attól tartok…
– Akkor marad a mosoly.
– Az még ingyen van.
Laci bácsi elgondolkodott.
– Egyelőre.
Átvette a kiflit, majd visszaült a padjára.
Letört belőle egy darabot.
A galambok azonnal köré gyűltek.
– Na, nyugalom. Jut mindenkinek.
Az egyik madár megpróbált előrébb furakodni.
Laci bácsi ránézett.
– Téged ismerlek. Te mindig előre akarsz kerülni.
A galamb nem mutatott megbánást.
Ekkor gurult el mellettük Tamás céges autója.
Az ablak leereszkedett.
– Jó reggelt, Laci bácsi!
– Szervusz, fiam!
– Minden rendben?
Laci bácsi körbenézett.
A nap sütött.
A galambok ettek.
A pad még mindig alatta volt.
– Azt hiszem, igen.
Tamás biccentett.
– Akkor szép napot!
– Neked is!
Az autó továbbgurult.
Laci bácsi utána nézett.
Aztán vissza a galambokra.
– Na. Hol is tartottunk?
•
Nem sokkal később Ági lépett ki a pékségből.
A papírzacskó még meleg volt a kezében.
– Jó napot, Laci bácsi!
– Szervusz, Ágikám!
– Hogy van?
Laci bácsi felnézett az égre.
– Ma még egészen jól.
– És holnap?
– Azt majd holnap megbeszéljük.
Ági elnevette magát.
– Hoztam két kiflit.
Laci bácsi a galambokra nézett.
– Akkor az egyik biztosan nem nekem lesz.
– Kitalálta.
Ági letört egy apró darabot, és ledobta a madarak elé.
A galambok egy pillanat alatt megfeledkeztek minden korábbi nézeteltérésükről.
Laci bácsi figyelte őket.
– Látja? Az emberek is ilyenek.
– Milyenek?
– Ha kapnak egy kis kenyeret, hamar megbocsátanak.
Ági oldalra billentette a fejét.
– Ebben nem vagyok biztos.
Laci bácsi vállat vont.
– Én sem. Csak jól hangzott.
Ági felnevetett.
A templom harangja megszólalt.
A téren jöttek-mentek az emberek. Egy kisfiú nekifutott egy csapat galambnak.
A madarak sértődötten felröppentek.
– Na, megyek – mondta Ági. – Otthon várnak.
– Az jó.
– Miért?
Laci bácsi ránézett.
– Mert azt jelenti, hogy van hová hazamenni.
Ági egy pillanatig hallgatott.
Aztán biccentett.
– Viszlát, Laci bácsi!
– Szervusz, Ágikám!
Az öreg nézte, ahogy elsétál.
•
Tamás tizenkettő óra tizennégy perckor állította le az autót a főtér szélén.
Ebédidő.
Legalábbis papíron.
A pékségben vett egy sajtos rudat és egy kávét, aztán leült Laci bácsi padjára.
A pad még meleg volt.
– Jó helyed volt – mondta.
Kibontotta a papírzacskót.
A sajtos rúd kettétört.
A kisebbik darab az ölébe esett.
A nagyobbik a földre.
Egy galamb azonnal odasietett.
Tamás lenézett rá.
– Na. Egészségedre.
A galamb nem kérette magát.
Tamás telefonja rezgett.
Új hibajegy.
Ránézett.
Aztán az órára.
Hét perce maradt.
Visszatette a telefont.
A hibajegy várhatott.
Belekortyolt a kávéba.
Pont jó volt.
– Na végre.
Hátradőlt.
A téren emberek jöttek-mentek.
Valaki sietett.
Valaki ráért.
Két gyerek azon vitatkozott, melyik galamb a gyorsabb.
Tamás csak ült.
Hét percig nem javított meg semmit.
És meglepő módon a világ nélküle is tovább működött.
Amikor a telefon újra rezgett, felállt.
– Jó. Megyek már.
A galamb felnézett rá.
– Neked könnyű. Te már megebédeltél.
Felvette a műszertáskát és elindult.
•
Ági otthon letette a bevásárlószatyrokat a konyhapultra.
– Megjöttem!
A lakásból három különböző válasz érkezett.
Az egyik azt kérdezte, mi lesz az ebéd.
A másik nem találta a töltőjét.
A harmadik csak annyit kiabált:
– Semmi!
Ági elmosolyodott.
A „semmi” egy családban ritkán jelentett semmit.
Kipakolta a kenyeret.
A paradicsomot.
A dinnyét.
Az étkezőasztalon rajzlap hevert.
Félig kiszínezett nap.
Kék fa.
És egy hosszú nyakú, lila valami.
Ági felemelte.
– Ez meg micsoda?
A gyerekszobából azonnal érkezett a válasz.
– Az nem kutya!
– Nem?
– Űrzsiráf!
Ági újra megnézte.
– Igazad van. Most már látom.
– Ugye!
– Csak elsőre megtévesztett.
Visszatette a rajzot.
A vízforraló kattant.
A mosógép jelzett.
Valahol kutya ugatott.
A ház tele volt hangokkal.
Aztán néhány másodpercig senki nem szólt hozzá.
Ági megállt.
Kifújta a levegőt.
Megszólalt a csengő.
Felnézett.
– Túl szép volt.
Elindult ajtót nyitni.
•
Józsi letette a locsolókannát a diófa mellé.
Leült a veranda lépcsőjére.
A térde halk roppanással jelezte, hogy neki is van véleménye erről.
– Hallottalak.
A kert végében egy cinke ugrált az ágak között.
A kerítés túloldaláról régi sláger szólt.
Józsi halkan dúdolni kezdte.
A második sornál elfelejtette a szöveget.
– Na. Ez sem ma ragadt meg.
A kapu megnyikordult.
A postás állt előtte.
– Jó napot!
– Jó napot!
– Józsi bácsi?
– Attól függ.
– Mitől?
– Jó hírt hozott?
A postás elnevette magát.
– Számlát.
– Akkor ma csak simán Józsi vagyok.
– Viszont van egy képeslap is.
Józsi felnézett.
– Képeslap?
– Bizony.
A postás átnyújtotta.
– Manapság ritkább, mint a hó júliusban.
Józsi megköszönte.
Megvárta, amíg a postás továbbindul.
Aztán megnézte a lapot.
Egy tó volt rajta.
Megfordította.
Egyetlen mondat állt a hátoldalán.
Remélem, jól vagy.
Nem volt aláírás.
Józsi újra elolvasta.
Megfordította a lapot.
Csak a tó.
Visszafordította.
Remélem, jól vagy.
– Hát…
Leült.
Egy pillanatra eszébe jutott a konyhai furcsa érzés.
Az a két másodperc.
Aztán elhessegette.
Egy képeslapnak semmi köze hozzá.
Valószínűleg.
Letette maga mellé.
Egy cinke leszállt a locsolókanna szélére.
Józsi ránézett.
– Te küldted?
A cinke továbbállt.
Józsi bólintott.
– Gondoltam.
Még egyszer kezébe vette a lapot.
Remélem, jól vagy.
Elmosolyodott.
– Én is remélem.