Egy szemhunyásnyit sem bírt aludni Lucifer. Annak ellenére, hogy birodalmában soha nem kelt fel a nap, s neki, és a hozzá hűséges bukott angyaloknak sem kellett az idő múlásával törődnie, a pihenésre éppúgy szüksége lett volna, mint bármelyik másik lénynek, akit az Isten teremtett.
Készített Rebekának egy teát, a lány pedig nem sokkal később már el is szundított. Lucifer nem tudta visszafogni az arcán felvillanó mosolyt, mikor meglátta, a lány mosolyog álmában. Remélte, őt nem kínozzák a rémálmok, mint Hannát.
Mert aznap este is csak onnan tudta, hogy a halandók világában már este van, mert Hanna azért fohászkodott, hogy aznap éjjel elkerüljék a rémálmok.
Sóhaj szakadt fel mellkasából, ahogy újra az asztalra könyökölt, szemeit megdörzsölve.
Ő már a harmadik bögrével issza abból a teából, ami Rebekát fél óra alatt elnyomta, de az ő gondolatai még mindig nem csendesülnek.
Kipislogta a homályosságot szemeiből, ahogy végignézett a jégből faragott falakon. Az ő jégbörtöne. A büntetése. Ő nem mehet fel a halandók világába, ellentétben a többi démonnal, akik több idő töltenek a halandók közt, vagy az emberek rémálmaiban, mint odalent.
Vajon melyik engedetlen pokolfajzat kínozhatja Hannát?
Legszívesebben maga ment volna fel a halandók világába, és űzte volna el a démont, amelyik Hannát kínozta.
Mert a szívén újabb és újabb repedés hasadt, minden este.
Minden este, mikor a lány imádkozott, egy nyugodt éjszakáért. Hangja olyan keserves, olyan könyörgő volt…
Mit álmodhatott? Mi lehetett az, ami ilyen mélyen fáj neki? Talán Azazel tudna neki segíteni, hogy belelásson a fejébe, talán tudna neki valami gyógynövényes szeszt keverni, ami elűzi álmait.
De tudta, hogy minden próbálkozás hiábavaló lenne. Hanna nem fogadná el, ha megtudná, hogy ő küldte. Talán, ha egy ápolóval beküldhetné neki. Talán egy démonnal, aki egy másik korházban fekvő embert szeretne kisérteni.
A betegeket a legkönnyebb megtörni. Bármelyik pokolfajzat szívesen vállalkozna a feladatra. S csak egy apró kis megbízással kellene kiegészíteni az eredeti terveit.
Tudta, hogy Hanna kórházban van, mert fohászában erről is beszélt. S arról, is hogy fél.
Lucifer szíve elnehezedett, tüdőjéből is kiszorította a levegőt, úgy lesüllyedt mellkasában.
De a remény apró lángja is felcsillant a bűnbánat sötétjében.
Addig, amíg Hanna fohászkodik, tudja, hogy életben van.
Hogy még nem tört meg. S a legfontosabb, hogy még nem vesztette az irányítást érzelmei felett. Ezzel együtt pedig, a mágiája felett.
Lucifer nem tudná megbocsátani magának, ha Hanna szíve jéggé fagyna. Ha elvesztené a küzdelmet saját elméje, saját ereje ellen. Mindaddig, míg le tudja csendesíteni a jégvihart szívében, vagy legalább elterelni a figyelmét és megakadályozni, hogy a vér az ereiben megfagyjon, hogy a végtagjai úgy törjenek szilánkokra, mint a jégcsap, aminek egy kisgyerek nekidobott egy követ… addig van remény.
Soha nem gondolta volna, hogy a Pandemonium ilyen hatással lesz a lányra. Hogy csak egy tánc kell, csak egy pillanat, amikor a lány szabadnak érzi magát, és átszakad a gát.
De arra sem számított, hogy a gát mögött mi minden lapul. Zabolátlan, nyers mágia.
S arra sem gondolt, hogy Mihály beavatkozik.
Hanna kérésére tette, és Lucifer fogadni mert volna abban, hogy a Teremtő akarata ellen cselekedett.
Hanna a Pokolhoz tartozik. S ezt a lelke is tudja. A lélkének igaz valója, amit meglátott Alethleia-ban. Mert azt a tükröt is direkt tették oda, hogy az a lány, aki valóban a Pokol Királynője lehet, még azelőtt megtudja, hogy túl fogja élni, mielőtt az első próbán részt venne.
S most erre emlékeztetheti Hannát minden rémálma. Erre emlékeztetheti minden rémálma, hogy a lelke egyik fele a Pandemoniumból származik. S a Pandemonium mindig visszaszerzi magának, amit elvesztett.
De Hanna annál sokkal makacsabb, hogy ezt belássa.
Vagy, hogy elfogadja a sorsát.
Mert bár Hanna azért imádkozik minden este, hogy Mennyei Atyja akarata legyen meg, ennek ellenére ugyanúgy igényt tart a saját céljaira is. Az ember túl nagy árat fizetett, és fizet a mai napig a szabadságáért. Persze neki köszönhetően, legalább a saját útjára lépett.
Kezébe vette a saját sorsát. A szabad akarat, amiről Hanna annyit beszélt.
De akkor miért az Úrhoz imádkozik? Miért tőle akarja tudni sorsát?
Mikor jön rá végre, hogy nem az Ő hívásának áll ellen… hanem annak a sorsnak, amelyet maga az Úr szabott rá?
