Mikor Hanna feleszmélt, már odakint volt. A vörös ég alatt, hol nap helyett vörös lángok nyaldosták a horizontot, pislákoló, tompa fényt adva.
Mintha egy gyerek festette volna vízfestékkel egy papírra, összefolyt a vörös a fehérrel, pár fekete vonallal, amik szétágaztak, égbe nyúló, bazalttá kövesedett fákként. Hanna jól emlékezett erre a kietlen tájra, mikor az erkélyre menekült gondolatai elől, ez tárult elé.
— Jó reggelt, kedves vendégeink — visszhangzott Azazel hangja. Hanna füle zúgott, feje mintha teljesen máshol járt volna. Lehet csak a szél fújt, és annak a zúgása nyomta el a démon hangját.
Szemében a kép nem akart kitisztulni, akármennyit pislogott. Orra megtelt a frissen vágott, megmunkált fa illatával. Kezeivel nyúlt volna kidörzsölni homályos tekintetét, de nem tudta felemelni. Mikor lenézett, látta meg, hogy törzse mellé voltak, szorosan a fához kötözve.
Feje valami keménynek ütődött, mikor körbenézett egy hirtelen mozdulattal a többi lányt keresve.
Mindannyian egy-egy lecsupaszított fához voltak kötözve.
Bőrébe vájtak a kötelek, mikor még egyszer, most már erősebben, megpróbálta kitépni kezeit, de olyan erősen szorították, hogy majdnem fel is sértették. Bokái éppúgy a fához voltak csomózva.
— Ne mozogjatok, úgy nem teszi tönkre a csinos kis bőrötöket a kötél — jegyezte meg Asmodeus kuncogva, mivel nem csak Hanna, szinte mindegyik lány mocorogni kezdett, próbálta kiszabadítani magát a kötelekből. — és hamar reagáljatok, nem akarunk sok sebet ellátni, azt meg főleg nem szeretnénk, hogy sebhelyek is maradjanak rajtatok.
— Ne szólj bele, As. — pirított rá Azazel.
Lucifer kihúzta magát Azazel mellett, és szintén szúrós tekintettel illette Asmodeust.
Asmodeus megrázta fejét, majd inkább lehajtotta fejét, hogy ne lássák önelégült, széles mosolyát, amit nem tudott visszatartani.
Lucifer Azazel felé bólintott, hogy kezdheti, beszélhet. Majd tekintetével egyenesen Hanna szemébe nézett.
Karjai összefonva mellkasai előtt. Megfeszült bicepsze, válla fel-alá mozgott, ahogy ritmusosan, mélyen beszívta a levegőt, majd kifújta. A vérvörös szemekben a lány akárhogy próbálkozott, nem tudott semmit kiolvasni.
— Köszönöm — vette vissza magához a szót Azazel.
Hanna nem szakította el tekintetét Luciferéről. Szemeit összehúzta, hátha jobban látja, hátha elkap csak egy rezdülést is a démonok urának arcáról. De mintha álarcot viselt volna.
Azazel megköszörülte torkát.
— Tegnap este megbontottunk egy számunkra nagyon kedves palackot, melyet még a tündérektől kaptunk ajándékba, évszázadokkal ezelőtt – tekintetét útjára indította a megkötözött lányok során. — A tündérek bora igazán különleges. Amellett, hogy aki issza, mindig egyre szomjasabb lesz rá, a tündérek egy, a helyzettől függően kívánatos vagy kellemetlen tulajdonságát is átruházza az emberre: képtelen lesz hazudni, míg a bor hatása alatt áll.
Mély levegőt vett, majd folytatta. Hanna egyre nehezebben tartotta a szemkontaktust Lucifer üres tekintetével. mintha nem is lenne bennük élet. Mindig ég bennük a tűz, mindig lángok táncolnak benne. De most, mint a kialudt kandalló Hanna szobájában. Por és hamu. Semmi élet. A lány összerezzent Azazel utolsó mondatára.
— És kiválóan megoldja a nyelvét, hogy kimondjon olyan dolgokat, melyeket mindenki elől rejteget.
Azazel ismét apró szünetet tartott, elmosolyodott, majd folytatta.
— Tegnap este mindannyian hallottatok egy apró kis titkot valamelyik riválisotoktól. A feladatotok pedig nagyon egyszerű: mondjátok el ezt a titkot. S megmenekültök.
— És ha nem mondjuk? — kérdezett vissza felszegett állal Rebeka. Hanna hátán végigfutott a hideg. Gyűlölte magát, hogy egyből arra gondolt, vajon a lány a saját titkát féltette, vagy mást nem akart volna elárulni?
— Épp ezt akartam mondani — bólintott Azazel, egyre csak szélesebb, macskaszerű vigyorral az arcán Lucifer felé nézett — vagy mutassam?
Lucifer arca megrándult. Egy pillanatig, mintha elgondolkodott volna.
— Mutasd – szólt bele Asmodeus. – Mind szeretjük a tüzes helyzetek.
Hanna követte tekintetét. Rebekára nézett, akinek homlokán csillogott a verejték, haja kócokban omlott vállára, amivel nekidörzsölte a köteleket a fának. Talán abban bízott, beleakad egy kiálló szálkába, ami átszakítsa. De olyan vastag, többször átfont kötelekkel erősítették őket hozzá, hogy mozogni is alig bírtak.
Kis körben lángcsóvák kaptak fel a lányok köré. Hanna hallotta a sikolyokat, miközben egyre csak közeledtek a lángok megkötözött bokájához, mindent eltelt másodperccel közelebb.
Szíve olyan hangosan kezdett dobogni, hogy hamar elnyomta a sikolyokat. Alig érezte a lángok melegét, az első lány egyből megtört. Emese szólalt meg.
Arca eltorzult a félelemtől, hangja inkább volt sikításba vegyült szavak, mint értelmes mondatok.
— Fanni! — a lányra mutatott, aki teljesen elsápadt. — Fanni mondta el nekem a titkát! – nagy levegőt vett – Valójában… egy gyógyíthatatlan betegsége van. – körülnézett, de a lángok csak megálltak egy pillanatra. Mintha kíváncsivá váltak volna, mit mond még. Emese nagy levegőt vett — meg fog — hangja elcsuklott – halni. Elutasította a kezeléseket. – Nyelt egy nagyot. A lángok még mindig körtáncot jártak körülötte. — Ez sem elég? – kiáltotta nekik — Emiatt járja a világot! – zokogásban tört ki, minden szava kínkeserves kiáltás volt. — Tudja, hogy hamarosan meg fog halni. És… elhagyta a szüleit, a barátját, eladta mindenét, és most a világot járja amíg csak tudja. Már csak… hónapjai vannak hátra. És az is, csak ha szerencséje van. Bármikor leállhat valamelyik szerve. És akkor nem kel fel többet. Nem fog az életéért küzdeni, feladta a harcot.
Ebben a pillanatban a láng, ami éppen a fa törzsét pörkölte már, kialudt. A kötelek eloldódtak.
Emese kiszabadult.
Fanni nem emelte fel szemét, lábaira meredt. Nem nézett egyszer sem a lányra.
— Emese te pedig… — kezdte, de elakadt a hangja — Nem emlékszem! – Kiáltotta hirtelen. Szégyentől vörös arcával Azazelre meredt – Elfelejtettem!
Arca mostmár a szégyen mellé keveredő félelemtől torzult el. Szemöldökeit ráncolta, szemeit leszorította. Hanna érezte, mennyire igyekszik visszahívni emléket, bármit a tegnap estéről.
A lángok vékony vászoncipőjét nyaldosták, de még nem kapott lángra a lábbeli.
— Nem jut eszembe! – rázta meg vállait a kötelek szorításában, de hiába — Segítség!
— Csak egy titokkal válthatod meg magad – vonta meg a vállát Azazel, keze még mindig a zsebében volt. – Nem muszáj olyannal, amit tegnap hallottál. Bármilyen titok jó lesz.
Fanni a fejét rázta, nyüszített, ahogy egyre közelebb kaptak a lángok. Zokogott, ha a kötelek nem szögezik a fához, akkor össze is esett volna.
Teljesen elvesztette önmagát. Várta a halálát.
Hanna egy pillanatra lefagyott. Érezte, hogy a lángok egyre közelebb merészkedtek a lábához, érezte, ahogy egyre forróbbá válik levegő, már simogatta lábát a tűzforró levegő. Valamit ki kell találnia, nem éghet el itt a máglyán.
Nem tudott többé Fanni irányába nézni. Sikolyaiból tudta, mit él át.
Ha nem talál ki semmit, pár pillanat, és ő is hasonlóképp végzi.
De nem árulhatja el Rebeka titkát. Nem hagyhatja, hogy az életéért más becsületével fizessen. Főleg nem a nővéréével. És ha nővére titkát elárulja, hogy As segített neki az első próbában, azzal Asmodeust is veszélybe sodorhatja. Két személy becsületébe kerülne az ő élete?
A kandalló tüzét is sikerült kioltania. Talán most is kitör belőle a mágia, és ki tudja oltani.
Körülnézett, hátha a többi lány sikerrel jár a szabadulásban. A mindig álmodozó szemű Virág csillogói szemeit könnyek áztatták, mellette Karolina erősen próbált kiszabadulni a kötelektől, már fogával próbálta elszakítani, de nem engedtek a béklyói szorításukból.
Fanni újra nyitotta már a száját, hogy tovább beszéljen, majd akkor Rebeka kiáltott fel, akinek lábujjait perzselte a láng, már vörös, égési sérülések nyomai voltak csupasz lábujjain. Rebekán és Hannán a többi lánnyal ellentétben mindössze hálóing volt.
— Mondjuk el mind egyszerre! – kiáltotta Rebeka — Akkor senki nem hallja a másikét, de mégis kimondjuk!
De ekkor valaki hangja hasított a levegőbe.
— Karolina 18 évesen az érettségi utáni hétvégén elszökött otthonról és azóta diákmunkákból tartja el magát, főként hostess és modell munkákból — Virág volt az. Térdéig kaptak a lángok, Hanna nem bírt odanézni, csak azt látta, hogyha a lángok már kacérkodnak szoknyája szegélyével. Egy hajszálnyival magasabbra kap az egyik, és lángra kap. De ennyitől nem aludtak ki. Többet akartak tudni. — Volt, hogy lefeküdt a főnökeivel csak, hogy plusz pénzt kapjon. Ezért kirúgták. Több helyről is. Ezért muszáj influencernek lennie, mert más munkahelyre így nem sok esélye lenne bekerülni. Szinte minden szektorban elterjedt a pletyka, hogy mit tett – mesélte tovább.
Düh, csalódás, bűntudat keverékét olvasta le arcáról Hanna. Elkapta tekintetét, lesütötte, ahogy elengedték a béklyók. Zokogott, ahogy térdre esett, kezében a köteleket szorongatva.
— Háromra! — fordult Karolina Rebekához, majd Hannához is.
Hanna nem viszonozta a pillantását. Nem fogja elárulni senki titkát. Inkább itt ég porrá, mint hogy elárulja nővérét.
— Egy! — kiáltotta Rebeka, a lángok nemsokára hálóingébe fognak kapni, és pillanatok alatt visszafordíthatatlan égési sérüléseket kapnak.
Hanna a démonok felé nézett. Nem tettek semmit. Lucifer karját összefonva állt még mindig, állkapcsa megfeszült. Szemében izzott a tűz, de hogy ne lássa senki, Hanna meztelen lábaira meredt, lehajtva fejét. Asmodeus Rebekát figyelte, ökölbe szorultak kezei combjai mellett. Azazel szemében semmi érzelmet nem tudott Hanna felfedezni.
— Kettő! — folytatta a számolást Rebeka — Három! — sikított, ahogy lángok kaptak hálóingje szegélyébe.
Karolina is felsikoltott, és már beszélt is, igyekezett minél halkabban beszélni, minél érthetetlenebbül. A két lány hangjához még Hannáé is kellett volna, hogy valóban úgy összekavarodjanak mondanivalójuk, hogy kivehetetlen legyen, ki mit mond és kiről.
Rebeka hangja bár összecsengett Karolináéval, mindössze annyit tudott Hanna kivenni, hogy Virág szexuális erőszakot élt át egy korábbi partnerével.
Virág hangosan felsikoltott az emlékre, és karjait összefonta maga körül. A levegő megfagyott. De ekkor Virág hangja sikoltott a levegőbe, tisztán, érthetően, túlharsogva Rebekáét.
— Hanna fogja megnyerni a versenyt —tisztán, érthetően siklott a levegőbe hangja a megfagyott térbe. — Látta magát a tükörben, mint Lucifer királynője.
Ahogy Rebeka kiszabadult a lángok és a kötelek fogságából, füstös, égett szegélyű ruhájában odaszaladt Virághoz, és szorosan magához ölelte az összeomlott lányt.
Hanna arcát könnyek csíkozták. Lenézett a lángokra.
— Hanna! — kiáltott oda Rebeka — Ne játszd a hőst — ordította, ahogy torkán kifért.
De Hanna megrázta a fejét, ahogy a lángok fellobbantak, ahogy ruhája anyagába kaptak.
Hát ennyi volt, gondolta. A Pokolban fog meghalni, egy máglyán.
Vajon innen a mennybe kerül, ha megérdemli az örök életet? Amiért egész életében küzdött, amire mindig is vágyott?
Egyszer olvasott arról, hogy miután a halál beállt, az agy még hét percig életben marad, hogy élete legszebb pillanatait visszajátssza. Talán abban a pillanatban már vágyott is a halálra. A pólóját verejték áztatta, ahogy nekidőlt a fának, aminek kötözve volt. Lehunyta a szemét, s várta a halált. Majd akkor eszébe jutott valami.
Elvégre, arról nem volt szó, hogy csak egymás titkait mondhatják el.
— Reggel Lucifer ágyában ébredtem — mondta, szemét sem nyitotta ki. Lehet, hogy várta a hét másodpercet halála után, de rettegett a pillanattól, amikor átesik a halálon. A fájdalom, a lángok fenyegetése. Az ösztönei. – Boszorkányerőm van! – kiáltotta, ahogy egyre forróbbnak érezte a lángokat. De mintha megálltak volna, hogy hallgassák őt, mint az előző lányoknál — Mit akarsz még hallani? Jeget varázsolok, ha ideges vagyok vagy ha felzaklatnak!
De ekkor a levegő hirtelen jéghideggé vált lábai körül. A lángok kialudtak. Ahol korábban égett a bőre, most hirtelen fázott.
Kinyitotta a szemét. Sikerült. Túlélte. A saját titkával kiváltotta életét, s nem kellett elmondania a titkát Rebekának.
Körülnézett. Rebeka még mindig Virágot vigasztalta, a lány válla rázkódott a zokogástól. Karolina szemében bűntudattal nézett irányukba, Emese épp akkor lépett melléjük. A három lány átkarolta egymást, szemükben megkönnyebbülés csillant.
Hanna leült a kormos rakásra. Nem ment oda hozzájuk. Mit mondott volna nekik? Nem kellett, hogy bocsánatot kérjen bárkitől is, mivel nem árulta el senki titkát sem. Az ő lelkiismerete tiszta maradt.
Fanni máglyája felé nézett. Por, és hamu. Ennyi maradt a lányból. Mindent felemésztették a lángok, ami egykor ő volt. Mintha soha nem is létezett volna. Nem a betegségébe halt bele. Hanem egy hibába. De ki tudná őt okolni, mert nem emlékezett valamire? Vagy lehet, emlékezett, csak nem tudott mást kitalálni?
Vajon ő jobban járt így, hogy elárulta a titkát?
S kimondta, hogy boszorkány.
Elvégre, a boszorkányok nem a társaság részei, hanem kívülállóak, különlegesek. Vagy inkább, kiközösítettek.
— Gyertek, lányok, reggelizzünk! — kiáltotta Asmodeus a levegőbe.
Válaszul kapott néhány gyilkos tekintetet a lányoktól
— Persze, tündérbor meg titkok nélkül — tette hozzá mosolyogva.
Azazel azonban hangosan megköszörülte torkát, szót kérve.
— Gratulálok. Kiálltátok a második próbát — bólintott elismerően.
