Hanna nem jött a többi lánnyal a nagyterembe. Szinte csak Rebeka hallotta halk kifogását, miszerint fáradt a tegnap este miatt, és egyedül szeretne lenni.
Rebeka mellkasa nehéz volt. A levegőnek alig hagytak helyet a mellében kavargó érzések. Hirtelen azt sem tudna, mire vágyna leginkább.
Azt sem tudta, hová tudná a gondolatai elől menekülni. Egy olyan helyről akart szabadulni, ahonnan soha nem fog tudni. A saját elméjéből. A saját gondolataiból.
Mély levegőt vett, elnyújtva, ahogy 4-ig számolt magában.
Benntartotta. Csak ne gondolj semmire – kérte elméjét. — Ne. gondolj.
5 dolog, amit látsz – mondta magának, ahogy száján lassan fújta ki a levegőt.
A pódiumra nézett. A trón. Üres volt. Mellette a Halhatatlanság almája. Két lángcsóva, fel-fellobbant egy-egy arany kígyó szájából. Vagy sárkány? Mi a különbség a sárkány és a kígyó között? A sárkánynak szárnya van. Tud repülni. A kígyónak még lábai sincsenek, nemhogy szárnyai. De mindkettő pikkelyes, és szerinte undorító lehet a tapintásuk.
Nézz. Ne gondolkodj. Ne érezz. – emlékeztette magát. Kígyószerű szobor. Kristálycsillár.
Megvan már az öt? Nem igaz, hogy öt olyan dolgot nem találsz, amit látsz! – mérgelődött magában.
Megrázta a fejét. Hogy tudna öt olyan dologra koncentrálni, amit lát, ha percekkel ezelőtt még két dolog forgott kockán: az élete és a becsülete. És csak az egyik függött a saját döntésétől.
És nem csak az ő volt ott, hanem mindannyian. Ahelyett, hogy öt dolgot talált volna, amit látott, öt lány feszültségét érezte.
Senki nem szólt, de mindannyian tudták, mi kering a másikban. Még ha az érzelem pontos nevét nem is tudták volna megfogalmazni, a bennük kavargó, fojtogató tehetetlenség, üresség, az, hogy elárulták egymást, de az is, hogy most már mindent tudtak a másikról.
Lehullottak a maszkok.
Csak az ő titka maradt sötétségben.
Úgy lett volna igazságos, ha elmondja. De az Hanna feladata lett volna.
És Emese titkát sem tudta elárulni Fanni. Ő vajon elmondja azt a titkot, amit Fanni a sírjáig vitt magával? Vagy a titkát épp úgy felemésztették a lángok, mint a lány testét?
Kinyitotta volna száját, hogy mondjon valamit, de nem jött hang ki a torkán. Olyan erősen szorította össze állkapcsát, hogy belefájdultak a fogai.
— Rebeka? – valaki végigsimított kézfején, amit maga mellett szorított ökölbe.
Felnézett. Virág nagy szemei tekintettek rá. Az aggodalmasság ráncolta össze homlokait.
— Persze, minden rendben. — hebegte a lány, elkapva kezét, másik karján végig simítva, ahogy érezte még a lány érintését.
A többi lány a pódiumra vezető lépcső fokaira ültek, egymás mellé sorban. Rebeka is csatlakozott hozzájuk, de megállt előttük. Mintha egy vonal lett volna köréjük vonva, amit képtelen volt átlépni.
— Szerinted tényleg azt láthatta Hanna a tükörben? — kérdezte Emese, Rebeka felé fordulva.
Eemese is közöttük ült. Hogy meri? Hisz ő is épp úgy kívülálló, mint ő. Nem érdemli meg. Nem fizetett titkával az életével. Nem igazságos. De hiszen nem is a saját titkaikkal kellett fizetniük életükért. Máséval.
Válaszolnia kéne. Nem szabadna ennyit gondolkodnia a válaszon. Hanna lenne ilyen. Meg kell állnia, mielőtt reagál, hogy megfelel-e a válasza Istennek. Meg kell állnia, nehogy kiessen a vallásos lány szerepéből. nehogy csak egy repedés is essen a tökéletes álcáján.
— Lehet — vonta meg Rebeka vállait.
Végül leült a lépcsőre. Magához húzta remegő lábait. Hanna is valaki más a felszín alatt.
— De még azt sem tudjuk, mit mutat a tükör – tette hozzá, fejét tenyerébe temetve. – Lehet, csak össze akarnak minket zavarni – dörzsölte szemeit. Odafordult a rózsabokor illatú lányhoz — Virág, emlékszel rá, hogy tudtad meg? Mi volt az, amit mondtak, mit lát benne az ember?
— Ha mi nem tudtunk hazudni, ők sem – bólintott Emese.
Csaló – jelent meg a gondolat Rebeka fejében, mikor ránézett, de el is kapta tekintetét a lányról. – Te is az vagy. – válaszolt a következő gondolata az előzőre.
Emlékeztetnie kellett magát újra, hogy ne szorítsa össze fogait, mert elkopnak, ha így folytatja.
Virágra nézett inkább. A lány összehúzta szemöldökeit, mintha nehezen tudná visszaidézni az előző estét. Pedig ettől a bortól nem felejt az ember.
— Csak belehallottam a beszélgetésükbe véletlenül — felelte, védekezően felemelte kezeit —Nem is tudtam, hogy van itt ilyen tükör.
— Itt van, a Trónterem mellett — bólintott Emese. — Én találtam meg. Hanna és Rebeka volt az első, akivel találkoztam, és megkértem őket, hogy nézzék meg ők is, mit látnak benne. Először azt hittük, a félelmeinket látjuk. De ezek szerint… — Emese egy pillanatra megállt.
— Tényleg jövőt? — Rebeka félve mondta ki. Őszintén nem akarta, hogy Emesére szomorú sors várjon. De azt, bárki megtudja, milyen nehéz sors vár rá, azt senkinek nem kívánta.
Kegyelemből nem ismeri talán senki sem saját sorsát.
— A lélek igaz valóját — javította ki Virág. — Hannának ezt mondta Lucifer. Hogy azt a személyedet látod benne, aki valóban vagy, ha leveted minden álarcodat, minden színjátékodat.
Rebeka lehunyta a szemeit.
Nem akart itt lenni. Nem akart erről beszélgetni. Mindig, mindig csak a húga van a középpontban, az annyira gyönyörű, annyira tökéletesnek tűnő húga. Most éppen a Pokol uralkodónőjeként.
— Hanna biztosan nem lesz a Pokol királynője — fújtatott Rebeka, és felállt a lépcsőről.
Nem bírt megülni a fenekén.
— Hamarabb találja meg a kiutat vagy köt valami aljas alkut a Pokollal, vagy angyalokkal a mennyből, mint hogy elfoglalja a helyet Lucifer mellett a trónon — folytatta
— De a tükör… — szólt valamelyik lány, de nem is érdekelte, melyik.
— Nem érdekel a rohadt tükör! — kiáltott fel Rebeka. — Honnan tudjuk, hogy az egész nem Lucifer műve?
Emese tekintete eddig hosszan mozdulatlan tekintete most felgyulladt.
— Az egész az ő műve, hogy összeugrasszon minket! — pattant fel ő is a helyéről — mi más lett volna, ha nem ez? Hogy összevesszünk — magyarázta — hogy most kialakuljanak rivális párok, akik egymást megutálják, azzal, hogy kikotyogtuk egymás titkait
— Férfiak — fújtatott Rebeka — nem gondolnak arra, hogy minket nőket pont a titkok tartanak össze.
— Démonok, nem is férfiak — tette hozzá Virág
— Rosszabb — nevetett.
De Emese még nem fejezte be magyarázatát.
— Így van. Össze kell fognunk, hogy megmutassuk neki, minket nem lehet ilyen könnyen kijátszani.
— De hogyan? — kérdezte Karolina — Mivel? Persze, beszélgethetünk, meg minden, de ezzel nem sokra megyünk. Valószínűleg holnap újra valamit kitalálnak, hogy versenyezzünk egymással.
— Miért egy versenyen dől el, ki lesz a Pokol uralkodónője? — kérdezte Virág, összefonva karjait melle előtt — Nem Luciferrel kéne inkább randiznunk, találkoznunk, beszélgetnünk, hogy el tudja dönteni, ki mellé a megfelelő pár?
— Őszintén, én nem házasodni vagyok itt — tette fel kezeit Karolina. — Eszemben sincs.
— Gondolom az örök élet azért tetszene. – szólalt meg egy idegen hang. Veszélyesen tárgyilagos hangzással.
Hangos morajlás futott végig a trónterem falain, ahogy csukódott az ajtó. Magas, hollófekete hajú nő lépett be, Burgundivörös csipkeruhája egészen a bokájáig simult vékony lábaira, kiemelve nőies idomait.
— Oh, ne haragudjatok, nem zavarok sokáig — hangja mint a harangjáték, csilingelt a levegőben, ahogy mellkasára kapta kezét — Mindig elfelejtem, hogy Lucifernek vendégei vannak most — szabadkozott.
Rebeka tekintetével követte a nőt, aki a falnak tolt asztalról vett el egy zöld almát. Beleharapott, majd a kijárat felé indult. Rá se nézett a lányokra.
— Lilith — szólt utána Rebeka, mikor a kilincsre emelte kezét — Úrnőm, asszonyom — kereste a szavakat remegő hanggal. Lejjebb tolta fejét, mélyebben meghajolva, bár derekával túl színpadiasnak találta volna a meghajlást.
— Mit tudsz a próbákról, a versenyről, amin részt veszünk? — lépett Rebeka mellé Emese.
— Miért érdekelne engem? — kérdezett vissza Lilith. Rebekára nézett. A lány hátán végigfutott a hideg, ahogy az éjfekete szemek egyenesen a lelkéig hatoltak. — Egyébként meg, egyik se vagyok.
— Van köztünk egy boszorkány — szólalt meg Fanni fennhangon. — Valóban léteznek?
— Persze hogy léteznek — vonta fel Lilith szemöldökeit. — Melyikőtök az?
Rebeka hirtelen közbeszólt
— Most nincs itt, nem közülünk van.
— Tudtam, hogy az a kis álszent! — kiátott fel Lilith. — Éreztem rajta, hogy valami nincs rendben vele!
Rebeka és Emese összenézett.
— Azt állítja, hogy ő fogja megnyerni a versenyt. De még azt sem tudjuk tisztán, hogyan lehet egyáltalán— magyarázta Rebeka, ujjaival végig simítva összekócolódott, füstszagú haján.
— Te nem tudsz esetleg valamit? — fűzte hozzá a kérdést Emese. Rebeka hálás volt, hogy észrevette, nehezen megy neki a beszéd.
— Hogy akartok a királynői lenni, ha még arra se tudtok rájönni, hogy működik ez az egész — hitetlenkedett Lilith, majd lenyomta a kilincset.
Kinyitotta az ajtót, majd abban a pillanatban, ahogy lába az első lépést megtette, Emese szólt ismét:
— Ha szeretnék veled kötni egy egyezséget, akár én, vagy valamelyik lány, hogy szeretné megnyerni a versenyt, lehetne?
— Drágám, a Pokolban vagy – szólt hátra válla felett, kezével még mindig a kilincsen. — Itt minden alkunak helye van. Csak attól függ, mit adsz cserébe.
— Mit kérnél? — kérdezett vissza Emese, szemében elszántság villant fel.
Rebeka hamar rájött, hogy a lány ezzel próbál információkat kifacsarni Lilithből, az egyetlen személyből, aki náluk sokkal több ideje van már itt, és érti a folyamatokat.
— Mit tudnál felajánlani? — fordult meg az ajtóban Lilith teljesen, hogy szembe álljon a lányokkal — Vagy ti, mit tudnátok felajánlani?
Csend. Senki nem szólt, csak öt lány alig hallható lélegzetei törték meg a csendet egyszer-egyszer.
Egy pillanatra megrohamozták Rebekát is a gondolatok. Mit adna azért, hogy a Pokolban maradjon örökké, királynőjeként. Ökölbe szorult a keze, ahogy érezte mellkasában a hatalom dicsőségét, azt, hogy nevét örökké megőrzi majd a mitológia. Mi az, ami arányos fizetségként számíthatna mindezért cserébe?
Részesedést a hatalomból? Pénzt? Időt? Bizonyos döntéseket?
— Mondjuk a lelkemet? — szólalt meg Emese halkan, erőtlenül, felébresztve Rebekát gondolataiból.
Lilith végig mérte a lányt, majd gúnyosan nevetett fel — Minek kéne nekem a lelked? Mit kezdenék vele?
Emese csak megvonta a vállát, elvörösödő arcát minél lejjebb hajtotta, hogy elrejtse szégyenét.
Rebekában felkavart a gondolatok örvénye. Mit adna fel a hatalomért cserébe? Az örök életért?
— Gondoltam — bólintott Lilith, még mindig gúnyos mosollyal az arcán— Ha átgondoltátok és találtatok egy jó alkut, keressetek meg. Lucifer szintje felett van még az én lakosztályom, egy fekete rózsa fut az ajtóm körül, fel fogjátok ismerni.
Lenyomta a kilincset, de mielőtt becsukódott mögötte, hátra sem fordulva visszaszólt:
— Ne fecséreljétek az időm olyan dolgokkal, amiknek nincs értéke.
Egy pillanatra jéggé vált a trónteremben a levegő. A lányok összenéztek, Rebeka visszavonult a lépcsőhöz, leülve a harmadik fokra, a többi lány szemmagasságába.
— Miért nem mondott el nekünk semmit? — kérdezte a semmibe meredve, összehúzott szemöldökökkel.
— Talán nem is tud semmit — vonta meg a vállát Virág — Honnan kéne tudnia? Milyen pozícióban van ő egyáltalán a Pokolban?
— Ádám első felesége, a démonok anyja — dörzsölte meg Rebeka a halántékát — A tiltott, női sötét energiákkal azonosítják. Vagyis mindennel, amit a férfiak el akarnak nyomni bennünk.
— De mit csinál itt? — kérdezte tovább Virág — Helyettes?
— Ő nem Lucifer belső körének a tagja — felelte Rebeka. — Ő autonóm. Nem függ sem a Mennytől, sem a Pokoltól.
Virág értetlenül nézett rá.
— Csak minden hatalmat meg akar dönteni. Lilith a káosz és a pusztulás. Pontosan ezért lehetne segítségünkre – magyarázta.
— De hát miért lenne a mi célunk megdönteni Lucifer hatalmát? Mi nem haltunk meg, rajtunk még nem is tud uralkodni
Rebeka nem akarta elfogadni, hogy a lánynak ilyen lassú a felfogása. Legszívesebben felsóhajtott volna, de minden erejével visszatartotta a reakcióját.
— Mert nem is az. A mi célunk a halhatatlanság, a hatalom…
— A bosszú — fűzte hozzá Virág
— A győzelem — csatlakozott Emese,
— Hogy olyan útra lépjek, amin még senki sem járt — fejezte be a sort Karolina.
— Okkal, és céllal vagyunk itt mindannyian — foglalta össze Rebeka. — De Lilithnek ezt nem kell tudnia — emelte fel mutatóujját — Neki is célja van, a pusztulás. Mi segíthetjük ebben a célban, cserébe pedig ő segít nekünk.
— Nem lesz ebből baj? — adott hangot kétségeinek Karolina — Felborul az egyensúly és…
— Uralkodónőt akar a Pokol — vágott a szavába Rebeka — azt nem mondta, hogy a megfelelőt akarja, még ha Hanna is az, bár eléggé kétlem. Az egyensúly meglesz, csak egy lélek kell neki, egy élet. Egy név.
— Lucifer nem fog emiatt… — kételkedett tovább Karolina — nem lesznek ennek következményei arra nézve, aki a legjobb alkut ajánlja? Mármint — arca elsötétült, hangja halkabbá vált. — Nem csak meggyőzni kell ezt a versenyt, hanem utána… — nyelt egyet — Lucifer mellett uralkodni.
— Persze — bólintott Rebeka. — De pont emiatt vagyunk itt. Hogy átgondoljuk, akarunk-e egyáltalán uralkodónőkké válni, és hogy eldöntsük, mit vagyunk képesek feláldozni érte, ha kell.
— Nem lehetne, hogy nem áldozunk fel érte semmit? — kérdezte Virág, remegő íriszekkel meredve maga elé.
— Egyvalamit úgyis fel kell — vonta meg a vállát Rebeka.
— Mit? — kérdezett vissza Virág
— A halandó életedet — nézett rá Emese.
— Szóval — sóhajtott Rebeka — A lényeg az, hogy okosan döntsünk.
A lányok bólogattak. Rebeka fejében gondolatok sokasága kavargott fel ismét. Okosan kell döntenie. Annyi minden forog kockán. Annyi mindent veszíthet. De talán nem is az aggasztotta leginkább, mit veszíthet, hanem az, mennyi mindentől választja el egyetlen döntés. Egyetlen áldozat.
Mi az, amit a többiek tudnának ajánlani érte Lilithnek? És ő miben lehet jobb, mint a többi lány, hogy az ő alkuja legyen a legjobb, ami kiemelkedik a többi lányétól?
Vagy Lilith csak elfogadja az első ajánlatot, ami tetszik neki, nem is vár más lányéra?
Ördögi licitálást talált ki Lilith számukra.
