„Tűz ellen csak a tűz lehet hatásos. Az ifjonti hév rendkívüli ravaszsággal párosul, így őt csak Komdornak sikerülhet megölni.” – részlet a Főtanács CLXXI. ülésének jegyzőkönyvéből
10. fejezet: A legjobb tanítvány
S. u. 181
Komdor Zhor villájában merengett, egykori mestere ágyában fekve. Alapvetően nem szeretett egyedül lenni, és főleg nem szeretett tétlenkedni, mert olyankor mindig Hianára vagy Zhorra gondolt, és egyre csak forogtak agyában a fogaskerekek, most mégis úgy érezte, szüksége van egy kis magányra. Azért akart Hírvivő lenni, hogy megkereshesse édesanyját, de már a vizsgán megtudta, hogy a nő meghalt. Ezzel értelmét vesztette a hírvivői lét fontossága, ám azzal, hogy bosszút állt a Vadak vezérén, tulajdonképpen teljesítette a vizsgát, és ezek után mi máshoz kezdhetett volna, minthogy tényleg Hírvivő lesz?
Zhor az édesapját testesítette meg neki, hiszen az igazit soha nem ismerhette. Hiana mindig azt mondta, hogy az idősebb Komdor jó ember volt és bármire képes volt a szeretteiért, ám néha túlságosan elragadta őt az indulat, és végül ez okozta a vesztét. Komdor úgy tapasztalta, hogy Zhor is ilyesfajta ember, és így az öreg Hírvivő még inkább képes volt betölteni a Komdor lelkében tátongó űrt. Hianával ellentétben viszont Zhorról nem tudhatta, hogy tényleg meghalt-e. Lynna különös eltűnése Zhor állítólagos halálakor felveti a kérdést, hogy nem-e valamilyen cselszövés folytán játszották el a Hírvivő halálát.
Ez a gondolat pedig egyre csak Zhor szavait juttatta Komdor eszébe:
– El fog jönni az idő, amikor a Főtanács elbukik – mondta neki mestere évekkel ezelőtt. – A hatalommámoruk fogja a vesztüket okozni, és nem engedhetem, hogy a Hírvivőket is magukkal rántsák.
– Azt akarod, hogy ha úgy hozza a szükség, forduljunk szembe a Főtanáccsal?
– Azt akarom, hogy legyen valaki, aki az eredendő hírvivői elvek szerint él, és ennek szellemében tud majd döntést hozni. Azt akarom, hogy a halálom után legyen valaki, aki csak a Hírvivők fennmaradását tartja szem előtt, és minden mást hajlandó feláldozni a családunkért!
Akár meghalt Zhor, akár nem, Komdor tudta, hogy mit kell tennie. A Főtanácson eluralkodott a hatalommámor, és lassan a vesztükbe rohannak, Komdornak pedig meg kell akadályoznia, hogy magukkal rántsák a Hírvivőket.
Ahogy ezen gondolkozott, a férfit elfogta a tanács iránti gyűlölet. Ryfet soha nem engedte, hogy a Hírvivők bosszút állhassanak a Kereskedők Tanácsán, pedig Komdor még a Máguskolóniára is betört, hogy megszerezzen egy tekercset, ami állítólag a segítségükre lett volna. Komdor végül fogcsikorgatva engedelmeskedett Ryfetnek, így a Hírvivők nem rohanták le Menélt, viszont a férfi érezte, hogy kezd betelni a pohár. Nem fordulhat szembe a Főtanács akaratával, legalábbis egyelőre nem. Minél szilárdabbnak hiszik a Hírvivők hűségét, annál könnyebb lesz lecsapni rájuk, ha eljön az idő. Komdor már alig győzte kivárni ezt az időt.
**
Komdort kopogás hangja ébresztette fel ebből a félálombeli állapotából. Morogva hunyta le újra a szemét, ám a kopogás megismétlődött, ezúttal erősebben. Végül, miután harmadjára is próbálkoztak, a Hírvivő ingerülten kiáltott ki:
– Jól van, gyere!
Miközben felült az ágyon és laposakat pislogva próbálta agyának részeit éber állapotba hozni, Ryfet lépett be a szobába.
– Uram – köszönt egykedvűen a Hírvivő, mintha megszokott dolog lenne, hogy a tanácsosok a kastélyon kívül mutatkoznak.
– Komdor – bólintott a férfi, és becsukta maga mögött az ajtót. – Egy égetően fontos ügyről kell beszélnem veled.
– Hallgatlak – jött a válasz, bár Komdor még mindig nem volt teljesen éber.
– Weszper – foglalta össze Ryfet. – Ismerős ez a név?
– Ő egy Hírvivőtanonc.
– A legtehetségesebb Hírvivőtanonc – pontosított a tanácsos. – Ügyesebb, mint te voltál ennyi idősen, márpedig ez igen nagy szó. Talán Zhor rendelkezhetett ilyen képességekkel fiatalkorában, bár már nincs senki, aki ezt igazolhatná.
Komdor nem reagált, a folytatást várta.
– Teljesítette a vizsgát. Az Oort-hegységben – tette hozzá. – Elhozta egy Rém fejét.
Komdor továbbra is hallgatott, de a szemében tisztelet csillant. Ő soha nem mert volna a hegységben vizsgázni, pedig jóval vakmerőbb volt, mint a tanonctársai.
– A vizsga csalás volt – fintorgott Ryfet, mire a Hírvivő összehúzta a szemöldökét.
– Ezt nem teljesen értem.
– Kiderült, hogy Weszper egyezséget kötött a Rémekkel. Lefeküdt egy nősténnyel, és még ki tudja, hogy miket művelt abban a barlangrendszerben, mielőtt visszajött Erloba.
Komdor hitetlenkedve hallgatta a férfit. Nem tudta elképzelni, hogy ez tényleg megtörténhetett. Ugyan hogy tudna valaki önszántából közösülni egy Szörnnyel? Teljes abszurdum. A férfi lelki szemei előtt akaratlanul is megjelent a kép, amint a Vadak vezére meghágja Hianát, szinte hallotta édesanyja kínba fulladt sikolyait… Komdor ingerült fejcsóválással igyekezett kiűzni fejéből a gondolatot.
– Azt mondtad, hozott egy Rémfejet. Tehát teljesítette a vizsgát.
Ryfet megütközve nézett rá.
– Ezek után még azt gondolod, hogy tényleg harcolt egy Rémmel?
– Ugyan már – nézett rá Komdor. Már teljesen ébren volt. – Nem hihetsz benne, hogy Weszper egy Rémlánnyal…
– Ő maga ismerte be a Főtanács előtt.
A Hírvivő hallgatott. Ryfet arcvonásait igyekezett kifürkészni, de azok a szokásos merevségbe burkolóztak. Komdor úgy érezte, megint át akarják verni, ám úgy döntött, ezúttal nem hagyja magát. Ez az utolsó eset, hogy a tanács ostobának nézi őt.
– Szóval mi az én dolgom?
– Keresd meg – sziszegte a tanácsos – és öld meg Weszpert! Aki képes lepaktálni a Szörnyekkel, az nem csak a Főtanácsra, de az egész birodalomra nézve veszélyes!
– Értettem – bólintott Komdor.
Ryfet szája elégedett mosolyra húzódott, és szó nélkül kisétált Zhor egykori szobájából.
**
Komdor izzadtságban úszva, lihegve állt szemben a fiatal Hírvivővel. Weszper testét zúzódások borították, és ő maga is szaporán kapkodta a levegőt. A nap már alacsonyan járt az égen, és bágyadt sugaraival simogatta végig a két férfi porlepte testét. Az Északi Javak útjának homokszemcséi sárrá változva tapadtak rájuk, nem messze tőlük pedig két ló lihegett, szájukból sűrűn folyt az összeállt nyál. Az egyik hátas remegő lábain állt, ám a másik oldalra dőlve pihent az út szélén. Mindketten gazdáikat figyelték, akik hamarosan újból egymásnak estek.
**
A Ryfettel való beszélgetés után Komdor azonnal a kiképzőtérre indult, a Hírvivők kerületének déli sarkába. Ott kikérdezte egykori kiképzőjét az új tanítványokról, és óvatosan Weszperre terelte a témát.
– Hallottuk, hogy mit csinált – suttogta a korosodó férfi Komdornak. Körbetekintett, és óvatosan folytatta: – A Főtanács azt akarja, hogy végezz vele, igaz?
A Hírvivő nem válaszolt, mire egykori tanára hümmögve bólintott.
– Tudom, hogy milyen sok időt töltöttél Zhorral, és azt is tudom, hogy olyan dolgokat is mondott neked, amit még soha egyikünknek se. Valamiért téged választott – tette a kezét Komdor vállára. – Tudd, hogy melletted vagyunk. Ebben a kerületben a te szavad a törvény, nem pedig a tanácsé.
– Mi legyen Weszperrel?
– Utasítást kaptál, ám mostantól neked kell eldöntened, hogy végrehajtod-e. Weszper sorsa döntő tényező a jövőre nézve! Ha megölöd, az azt jelenti, hogy még várunk, ám ha életben marad… azzal egyértelműen szembefordulunk a Főtanáccsal, és ez háborúhoz vezethet.
Komdor önkéntelenül is elnevette magát.
– Miféle háború? Ugyan ki merne szembeszállni a Hírvivőkkel azért, hogy a Főtanácsot védje?
– Milyen tekercset is loptál el a Mágusoktól? – villant a férfi szeme, a Hírvivő arcáról pedig lehervadt a mosoly, és döbbenten nézett kiképzőjére.
– Innen csak képzett Hírvivők kerülnek ki – folytatta a férfi – ez viszont nem jelenti azt, hogy egyikünk sem befolyásolható. Azzal a tekerccsel sok kiváló Hírvivőt maga mellé tud állítani a Főtanács.
Komdor keze ökölbe szorult. Nem engedheti, hogy a Hírvivők egymást kezdjék öldökölni.
– A döntés kizárólag a tiéd – fejezte be a férfi, és otthagyta Komdort.
A Hírvivő a fogait csikorgatta mérgében. Nehéz döntés előtt állt: vagy Weszper pusztul el, vagy a Hírvivők közti kötelék. Tudta, hogy mindkét esetben hírvivői vér fog folyni, a kérdés mindössze az volt, hogy csak egy, vagy több emberé.
**
Komdor hetekig nyomozott. Zinarba utazott, hátha Weszper hazatért, ám nem talált rá. A zinari Hírvivőkkel beszélgetett, kocsmákban kérdezősködött, és az út menti falvakban kutakodott, ám sehol nem akadt a fiú nyomára. Weszper sejthette, hogy utána küldenek valakit, nyilván ezért bujdosott el. Végül, majdnem három heti kutatás után Komdor egy nedti kocsmában talált rá. Weszper ráérősen sörözgetett, és akkor sem ijedt meg, amikor a hatalmas termetű vendég betoppant a söntésbe és egyenesen feléje indult.
– A vendégem vagy – mondta köszönés helyett Komdornak, és intett a csaposnak, hogy töltsön még egy korsó italt.
Komdor leült a pulthoz és belekortyolt a sörbe.
– Azt hiszem sejted, hogy miért jöttem – nézett a fiatal férfira, aki mosolyogva bólintott.
– A Főtanácsnak nem tetszik a kis történet, amit előadtam nekik.
– Én nem voltam olyan ostoba, hogy elhiggyem.
Weszper jóízűen felkacagott.
– Minden szó igaz!
Komdor összeszűkült szemmel nézett rá.
– Lefeküdtél egy Rémmel?
– Nem ez volt a célom amikor odamentem, de végül így történt.
Komdort heves undor fogta el, ám hamar lecsillapította magát. Ez semmin nem változtat.
– A Főtanács kissé… zsarnokoskodóvá vált az elmúlt években. A Hírvivők nem fognak mellettük állni a bukásuk órájában.
Weszper vállat vont.
– Mi közöm hozzá?
– Hírvivő vagy! Hozzánk tartozol, és én nem fogok rátámadni a testvéremre a Főtanács gőgje miatt.
– Ez kedves – mosolygott gúnyosan a fiatal férfi. – De miből gondolod, hogy rászorulok a kegyelmedre?
Komdor homlokráncolva nézett rá. Nem teljesen értette Weszper szándékait, és ez a hűvös közöny egyre inkább dühítette.
– Te vagy az egyik legjobb Hírvivő. A Főtanács…
– Ki a fenét érdekel a Főtanács? – csattant fel Weszper. – És ki a fenét érdekelnek a Hírvivők?
Komdor keze ökölbe szorult a kijelentésre. Szinte el sem hitte, amit hall.
– Nem az én háborúm – nézett a szemébe a fiú. – Semmi közöm az ostoba, hatalomért vívott viszályokhoz! A családom éhezik, a nővéreim a testükkel keresik a kenyerüket!
Néhány pillanatnyi csend után Weszper folytatta:
– Zinar egy trágyadomb, mindig is az volt, de ennek véget vetek. Azért lettem Hírvivő, hogy a megfelelő képzést megkapjam, és a kezembe vegyem a város irányítását, Főtanács ide vagy oda!
– Nem gondolhatod komolyan, hogy kisajátítod Zinart!
– Gondolkoztál már azon, hogy ha a Főtanács hatalma összeomlik, milyen kor köszönt Endóra? – hajolt oda Weszper a férfihoz. – Az Erloban töltött éveim alatt kiszaglásztam, hogy a legmagasabb rangú Hírvivők tanácshoz való hűsége meglehetősen… laza.
Weszper ravaszul elmosolyodott.
– Segíthetnénk egymáson! A mi érdekeink nem ütköznek. Menj vissza Erloba, és mondd, hogy végeztél velem. Én árnyékban maradok és figyelek. Ha úgy látod, hogy eljött az idő, döntsétek meg a Főtanács hatalmát, én pedig megígérem, hogy Zinar mindenben a segítségetekre lesz. Amint megérkezik a puccs híre, elfogjuk a helyi tanácstagokat, a nedtiek pedig magukra maradva semmit nem tudnak majd tenni.
Weszper felemelte a korsóját.
– Megegyeztünk?
Komdor döbbenten nézett a fiatal Hírvivőre. Mindent előre kitervelt. Tudta, hogy őt fogják utána küldeni, és jól tudta, hogy ő csak a megfelelő pillanatra vár, hogy szembefordulhasson a tanáccsal. Számító kis féreg – gondolta a férfi, és harag lobbant fel a lelkében. Weszper semmiben sem különbözik Ryfettől és a Főtanácstól.
Komdor veszett kiáltással borította fel Weszpert a székével együtt, és ráugrott, hogy végezzen vele.
**
A késő délutáni napfény finoman simogatta Nedt városfalait, miközben az egyik kocsma ablakán egy fiatalember repült ki az utcára, és nem sokkal később egy izmoktól duzzadó férfi ugrott utána, könyökével próbálva meg összezúzni ellenfele koponyáját.
Weszper gyorsan odébb gurult, így Komdor könyöke az utca döngölt földjébe csapódott, mély nyomot hagyva benne. Az emberek csupán messziről figyelték őket, egyiküknek sem akaródzott közelebb menni két Hírvivő csatájához, mégis mindegyiküket érdekelték az események. Az ellenfelek mozdulatai villámként cikáztak, ahogy támadtak és védekeztek. Az avatatlan szemek számára csupán elkapkodott ütések és rúgások sorozatának látszódott, ám valójában mindegyik pontos helyre irányult, és találat esetén súlyos sebet ejthetett volna. Erre azonban nem került sor, Komdor és Weszper – mintha előre látták volna egymás mozdulatait – folyamatosan hárították az ellenféltől érkező csapást, és kontrázva próbáltak meg visszatámadni – mindegyre sikertelenül. Perceken keresztül küzdöttek egymással, míg Komdornak sikerült földre vinnie Weszpert. Mindenki azt hitte, hogy pillanatokon belül véget ér a harc, ám a fiatal Hírvivő nem adta fel, és ellenfelét kibillentve egyensúlyából immár mindketten a földre kerültek, ahol birkózni kezdtek.
Az évek során begyakorolt mozdulatok precízen követték egymást, és itt már nem érvényesült Komdor testi fölénye. Weszper a megfelelő kombinációkkal mindegyre kiszabadította magát a férfi szorításaiból, hamarosan pedig olyat tett, ami még soha senkinek nem sikerült: egy ügyes mozdulattal satuba fogta és fojtogatni kezdte Komdort, aki hamarosan az eszméletét vesztette.
**
Komdor kiáltásokra és lódobogásra ébredt. Körültekintve érzékelte, hogy még mindig Nedt utcáján fekszik, a lóval menekülő alak pedig Weszper volt. Komdor megrázta a fejét; nem lehetett tovább eszméletlen egy percnél, ám ez pont elég volt a fiúnak, hogy megszökhessen előle.
Komdor vicsorogva tápászkodott fel, és a kocsma oldalához kikötött egyetlen lóhoz rohant. Amíg eloldozta a hátast, a törött ablakon át bepillantott a söntésbe: jó néhány szék és asztal feküdt felborulva a földön, legtöbbjük törötten; üvegszilánkok tarkították a fapadlót és csak úgy áradt kifelé a kiömlött sör szaga; a söntéspulton pedig egy jókora lyuk éktelenkedett, amit az ő feje okozott. Komdor felmordult, és felpattant a lóra.
– Félre! – üvöltötte a nedtieknek, miközben szélsebesen ügetett ki a városból Weszper nyomait követve.
**
Komdor eszeveszett tempóban vágtatott az Északi Javak útján, és a távolban egy sebesen nyargaló porfelhőt látott Erlo felé tartani. Komdorban feltört a harag, amikor arra gondolt, hogy Weszper majdnem legyőzte, ő meg még meg akarta kímélni az életét.
– Gyía! – kiáltotta a lónak, és sarkával igyekezett gyorsabb tempóra fogni az állatot.
Jó félórányi vágta után már Weszper sarkában loholt. A lovak fáradni kezdtek, ám utasaikat ez egy cseppet sem érdekelte. Végül Weszper hátasa – már a sokadik botlás után – nem bírta tovább, és egy elkínzott nyihogás kíséretében oldalra borult, métereket csúszva az út porában. Amint megérezte, hogy dőlni kezdenek, Weszper gyorsan elrúgta magát és az út mellett növő gazok között ért földet. Komdor nem vesztegette az időt a leszállásra: lova hátáról egyenesen Weszper után ugrott a fűbe és öklével püfölni kezdte ellenfele arcát. A fiatal Hírvivő azonban két kezével megállította a harmadik ütést, és teljes erejét felhasználva átfordította magukat, úgyhogy most ő került Komdor fölé. Ekkor lefejelte a férfit, és gyorsan feltápászkodott, majd kirohant az útra. Komdor lova lihegve állt, míg Weszperé a földön fekve kapkodta a levegőt, miközben Komdor is felállt, hogy szembenézhessen ellenfelével.
**
Bár mindketten kimerültek voltak a Nedtben lezajlott harctól és a lovaglástól, mégis újult erővel estek egymásnak. Jól tudták, hogy az életük a tét: aki feladja, annak vége. Komdor nem becsülte le a fiút, és rájött, hogy milyen jól tette. Ryfet egyáltalán nem túlzott, amikor azt mondta, hogy tehetségesebb, mint ő volt ennyi idősen. Weszper méltó ellenfél volt Komdor számára, pedig őt a hosszú hírvivői évek már jócskán megedzették.
A köztük zajló harc már korántsem volt annyira kiegyensúlyozott, mint Nedtben. Az ütések gyakran betaláltak, és mindketten számos helyen véreztek már. Ökleik elcsúsztak ellenfelük izzadt bőrén, és nem egyszer a földre kerültek már mindketten, ám szinte azonnal újra felálltak. A harc közbeni mozgásaik és egymás elől való kitéréseik odáig vezettek, hogy az úttól délre fekvő ritkás fák közé kerültek. Először Komdor szorította neki a fiút egy fa törzsének, és felkészült, hogy egyetlen, torokra mért csapással eldöntse a küzdelmet, ám Weszper a fejét félrerántva tért ki a csapás elől, és egy gyomrossal tántorította meg a férfit. Ezután Weszper sorozta meg Komdort, mindegyre a fejét célozva és kíméletlenül ütve, míg ő szorította oda egy másik fa tövéhez a Hírvivőt. Ekkor minden erejét összeszedve lefejelte Komdort, aki így feje hátulját a fatörzsbe ütötte, és összeroskadt a fa tövében.
**
Komdor körül forgott a világ és zúgott a feje. A vér a fülében lüktetett, és úgy érezte magát, mintha tonnás kövek húznák le minden végtagját. Szédelegve tápászkodott fel, és még látta, ahogy Weszper rohanó alakja dél felé tart a fák között. Komdor elvigyorodott, ám még ez az apró mozdulat is fájdalmat okozott feldagadt arcának. Weszper a Hamel-völgy felé tart, és bizonyára bele fog botlani abba a kis kereskedőfaluba, ami ellátja a Mágusokat az Endói terményekkel. Komdor biztosra vette, hogy a fiú szállást fog keresni ott. Neki nincs is más dolga, mint szépen utánamenni.
**
A hold még alacsonyan járt az égen, amikor Komdor megpillantotta a fák közül a falu fényeit. Szinte érezte a levegőben Weszper izzadtságszagát, ahogy elhaladt itt és megpihent a faluban. Weszper félt, ebben biztos volt, ám nem adta meg magát a félelmének, és minden erejével küzdött az életéért. Akarva-akaratlanul kivívta Komdor tiszteletét, aki életében először úgy érezte, igazából mindegy, hogy melyikük fog meghalni, mert nem lesz miért szégyenkezniük. Zhor bizonyára büszke lenne mindkettőjükre, még ha ez Weszpert nem is érdekli. Komdor büszke volt arra, hogy Hírvivő, és büszke volt Weszperre is az elszántságáért és a kitartásáért. A szíve mélyén pedig Komdor élvezte a helyzetet; bár a feje lüktetett, minden izma sajgott és a gondolatai kavarogtak, valójában még soha nem érezte ilyen jól magát. Úgy érezte, hogy igazán él, és a büszkesége, hogy két Hírvivő így tud dacolni a fájdalommal, és az akaraterejével képes leküzdeni a test fáradtságát, minduntalan újult erővel és éberséggel töltötte el. Ezzel a tudattal már érdemes meghalni.
**
A faluban béke honolt, csupán páran lézengtek a kora éjszakai utcákon. Komdor nyúzott külsejét látva többen hazasiettek; tudták, hogy ki ez a férfi, és a testét borító sérülésekből azt is sejtették, hogy hamarosan nem lesznek biztonságosak a kicsiny utcák.
Komdor a falu főterére ment, ahol legnagyobb meglepetésére Weszper várt rá a kút mellett üldögélve.
– Igyál egy kicsit – mondta a fiatal Hírvivő –, aztán fejezzük be a dolgot.
Komdor szó nélkül a kúthoz lépett, és vizet húzott fel. Közben minden figyelmével a fiúra összpontosított; ha akarná, Weszper egyszerűen beleboríthatná őt a kútba, ezzel véget is vetve a harcuknak. Ám Weszper továbbra is a földön ült, és a megtermett férfit figyelte. Esze ágában sem volt ilyen alattomos módon végezni ellenfelével, és ez még inkább növelte Komdor feléje irányuló tiszteletét. Az újonnan érkezett Hírvivő majd a fél vödör vizet kiitta, és utána levegőért kapkodva a földre roskadt – most érezte csak igazán a fáradtságot. Weszperre pillantott, aki kérdőn nézett rá. Komdor sikertelenül próbált visszafojtani egy vigyort, miközben bólintva feltápászkodott a földről. Weszper elnevette magát, és ő is felállt. Újból egymással szemben állva néztek farkasszemet, de valami megváltozott közöttük az elmúlt órákban, és ezt mindketten érezték. Hírvivők voltak, Endó két legjobb Hírvivője, és Weszper sem tagadta magában, hogy tulajdonképpen testvéreknek számítanak. Az ellenfél iránti tisztelet csillogott mindkettejük szemében, miközben a kihalt főtéren végső harcba szálltak egymással. Az ezüstös holdfény büszkén ragyogott rájuk.
**
Weszper erőtartalékai kifogyhatatlannak tűntek, ahogy egy ököl- és egy könyökcsapást mért Komdor fejére. A rangidős Hírvivő megtántorodott, és kénytelen volt hátrálni, hogy elkerülhesse a fiú kezeit, amint azok le akarták húzni a fejét, hogy megtérdelhesse az arcát. Komdor pördült egyet, és felemelt lábával eltalálta Weszper állát, aki a csapástól elterült a földön. A fiú érezte, hogy eltört az állkapcsa, ám nem foglalkozott vele, hanem reflexszerűen odébb gurult. Pont idejében tette, ugyanis Komdor lába éppen akkor csapódott a földbe. Ha nem mozdul időben, a férfi pont a torkát találta volna el, így azonban gyorsan felpattant, és újból egymással szemben álltak.
Ezúttal Komdor volt a gyorsabb, és egy jobbhorgot indított Weszper felé. A fiú még időben elhajolt, ám ellenfele pontosan erre számított; Komdor baljával egy felütést is indított, amivel el is találta Weszper állát. A fiú felkiáltott a fájdalomtól, ahogy állkapcsának törött csontjai most szilánkjaiban szakították át a bőrét. Komdor kihasználta a pillanatnyi zavart, és egy gyomrost adott Weszpernek, akiből kiszökött a levegő és térdre rogyott ellenfele előtt. A férfi azonban nem elégedett meg ennyivel: amíg Weszper levegőért kapkodott, ő odalépett hozzá, és a fejét két kézzel megragadva arcon térdelte a fiút. Érezte Weszper orrcsontjának reccsenését, és látta a kifröccsenő vért, miközben ellenfele némán elterült a földön.
– Méltó ellenfél voltál – mondta az eszméletlen fiúnak –, de veszítettél, és a kudarc egyet jelent a halállal.
Komdor a kútra pillantott, majd ismét Weszperre, ám tétovázott. Biztos ez a helyes döntés? Hiszen pontosan azt tette, amire megesküdött, hogy soha nem fogja: egy Hírvivő ellen fordult a Főtanács miatt. Komdort elfogta a bűntudat, ahogy a fiúra nézett. Weszper ezerszer többet ér, mint az egész Főtanács!
– Ki a fenét érdekel a Főtanács? – hallotta a fejében Weszper hangját. – És ki a fenét érdekelnek a Hírvivők?
Komdor megrázta a fejét. Ezen már késő gondolkozni. Elfogadhatta volna Weszper ajánlatát, ám túlságosan feldühödött a fiú beszédén.
– Nem az én háborúm!
Meggondolatlanul cselekedett Nedtben, de ezen már nem lehet változtatni. Weszpert különben sem érdekelték a Hírvivők – fintorgott a férfi. Lépések zaja ütötte meg a fülét, így gyorsan körbetekintett a főtéren. A falu lakosai őt nézték a házak közül. Várták, hogy mit fog tenni. Ha életben hagyom, az előbb-utóbb Ryfet fülébe fog jutni – döbbent rá. Komdor felmordult, és megragadta Weszpert. A fiú még lélegzett, ám Komdort nem vitte rá a lélek, hogy kitörje a nyakát. Odalépett hát a kúthoz, és a falu szeme láttára hajította bele az eszméletlen Hírvivőt.
**
Komdor a hajnali napfényre ébredt. Egy ágyban feküdt, és hamar tudatosult benne, hogy a falu fogadójának egyik szobájában van. Halvány képekben emlékezett rá, hogy kimerülten betántorgott a fogadóba, és minden kérdés nélkül kapott egy szobát, ahol azonnal az ágyba zuhant. Alig néhány órát aludhatott csak és nem értette miért ébredt fel. Talán az ösztönei ébresztették? A Hírvivő kikelt az ágyból; az egész teste sajgott, az arca fel volt dagadva, és tetőtől talpig sérülések borították. A Vadak vezérével vívott harc után sem érezte magát ilyen fáradtnak.
Az ajtóhoz lépett és óvatosan résnyire nyitva kilesett rajta. A folyosó legelső szobáját kapta meg, így egyenesen a pultra látott, ahol egy feketébe öltözött alak beszélgetett a csapossal, aki pedig az ő szobája felé mutogatott. Hírvivői ösztönei tehát nem hazudtak: az érkező férfi egy Mágus volt. Bizonyára még mindig mérgesek a tekercs miatt – gondolta a férfi, és amikor meglátta, hogy a Mágus a szobája felé indul, ijedten csapta be az ajtót, és gyorsan eléje borította a falnál álló polcot. Ezután rögtön az ablakhoz lépett, hogy kimásszon rajta. Alighogy kitárta az ablaktáblákat, egy hatalmas robbanás vágta ki a szobája ajtaját. A Mágus még éppen látta, ahogy Komdor kiugrik az ablakon, ám mire kirohant az utcára, már csak egy porfelhőt látott távolodni, amint a Hírvivő az ő lovát ellopva menekült Erlo felé.
**
Délre járt az idő, amikor Komdor bevágtatott Erlo főkapuján. Lóról és lovasról egyaránt csatakokban folyt az izzadtság, amint a Hírvivő végigvágtázott a piactéren, egyenesen a Főtanács kastélyához. Odaérve azonban döbbenten fékezte meg a lovát; hatalmas tömeg gyűlt a hatalmas épület bejáratához, a Főtanács erloi tagjai pedig mind a lépcsőn álltak, és láthatóan őt várták. A tömeg utat nyitott neki a lépcsőhöz, majd nyolc férfi vált ki az emberek közül, és körbefogták Komdort. A férfi homlokráncolva nézte őket – zinari Hírvivők. Mit keresnek itt?
Komdor leszállt a lóról és megpaskolta a nyakát. Maga mellett vezette az állatot, úgy közelített a kastély lépcsőjéhez, aminek az alján Ryfet várta őt. A zinariak körgyűrűben követték a férfit.
– Weszper halott – mondta Ryfetnek, mire a tömeg azonnal sugdolózni kezdett. Döbbentnek látszottak, mintha egy olyan dolgot tudtak volna meg, amiről azt remélték, hogy nem igaz.
– Hallottunk róla – mondta a tanácsos, majd fennhangon folytatta: – Tudjuk, hogy megölted Weszpert! Megöltél egy Hírvivőt!
Komdor összeszorított fogakkal hallgatta. Sejtette, hogy mire megy ki a játék, de nem akarta elhinni.
– A parancs szerint…
– A parancsod úgy szólt, hogy hozd elénk Weszpert, hogy kihallgathassuk a vizsgájáról! – szavalta Ryfet. A hangja messzire visszahangzott a piactéren. Erlo visszafojtott lélegzettel hallgatta őt. – Te pedig megölted! Tudtad, hogy tehetségesebb nálad, ezért végeztél vele!
Komdor vicsorogva indult el a tanácsos felé, ám négy Hírvivő azonnal közrefogta. Komdor megtorpant.
– Te rohadék – sziszegte, mire Ryfet gúnyosan elmosolyodott.
– Nem csak, hogy megszegted a Főtanács parancsát, de a Hírvivők ellen fordultál! A büntetésed halál!
Komdor fejben felmérte a helyzetet. Nyolc Hírvivő van ellene, akik ráadásul Zinarban edződtek, ki tudja hányan várnak lesben a tömegben az erloiak közül, és persze nem tudhatta azt sem, hogy ki állna közülük melléje. Ha Ryfet már használta a tekercs erejét, haszontalan lenne az ellenállás, az emberek pedig gyilkosnak tekintették, így hiába is próbálna magyarázkodni, addigra kivégzik.
Komdor egy hatalmas ordítás közepette lerázta magáról az őt közrefogó Hírvivőket, de nem vesztegette az idejét harcra. Felpattant lova hátára, és vágtatni kezdett, át a tömegen, eltiporva az embereket, akik ellene fordultak. Erlo lakosai utána kiáltoztak, válogatott szitokszavakat szórva rá. Talán elfelejtették, hogy hány bűnözőt fogott el és hány életet mentett meg? Most majd én leszek az űzött vad a birodalomban – gondolta keserűen, miközben kivágtatott Erloból.
