3. fejezet: Zinar

„Ez a város maga a megtestesült erőszak. A zinari lakosoknak nincs sok választásuk: felnőnek a nyomorban, és vagy bűnözőnek állnak, vagy kétkezi munkásnak. Bármelyik is történjék, egy-két évtized múltán megváltóként fogják várni a halált.” – a zinari Hírvivők parancsnokának 162. évi első féléves jelentéséből

3. fejezet: Zinar

S. u. 170

A napsugarak igyekeztek áttörni Zinar füstös levegőjén, ám éppen csak félhomályba tudták vonni a várost. Zinar tulajdonképpen két részből állt: a város északnyugati részén feküdt az Üzemváros, ahol kizárólag a gyárak működtek, a keleti és a déli részt pedig a Lakóváros foglalta el, ahol az emberek otthonai és a kiszolgáló létesítmények feküdtek. Az Oort-hegységből bányászott nyersanyagokat mind a zinari üzemekben dolgozták fel, és készítették elő a megmunkált termékeket a szállításra. A gyárak kéményeiből folyamatosan szállt fel a füst, ahogy a hatalmas kohók és gőzgépek megállás nélkül dolgoztak. Zinar levegője soha nem volt tiszta, és a borongós napokon, amikor a napfényt még a felhők is eltakarták, majdnem éjszakai sötétség borította a várost még nappal is, így az utcalámpák folyamatosan világítottak. A város közepén feküdt a zinari Villámtorony, amit egy kisebb piactér vett körül, épp csak akkora, hogy a lakosok beszerezhessék a legszükségesebb termékeket a kereskedői szekerekről. Az Üzemváros szívében pedig a zinari főtanácsi kastély feküdt, amiben a tizenöt tanácstag lakott. A Hírvivők az emberek között éltek – akárcsak Nedtben – a Lakóvárosban lévő házakban szétszóródva, ám Nedttel ellentétben a zinari Hírvivők jóval többen voltak, és őrsökbe osztva járták a várost nap, mint nap.

Ez a ködös város volt a legszínesebb népességű település Endóban, ahol az erőszak és a bűnözés mindennapos, a nyomor pedig természetes volt. Sok munkásember őrült már bele a soha nem szűnő robotolásba és nehéz életkörülményekbe, és a kilátástalanságból sokszor csak az öngyilkosság jelentette a kiutat számukra. Jobb esetben csak önmagukkal végeztek, de gyakori volt, hogy az egész családjukat megölték, mielőtt maguk ellen fordították volna a fegyverüket. Zinarban sokan tartottak maguknál lőfegyvereket, ám mivel az újratöltésük rengeteg időt igényelt, ezeket leginkább csak az utcai rablásokhoz használták az áldozat megfélemlítésére – és esetenként kivégzésére. Ám a mindennapos, egymás közötti leszámolásoknál továbbra is a penge, és természetesen a puszta ököl volt használatos.

**

Enyhe gőzfátyol lengedezett a Zinar délkeleti sarkában fekvő kicsiny temetőben. A szél erősen zúgott a sírkövek között, ám az így keletkező csípős hidegre inkább megváltóként tekintett a három fekete hajú testvér, akik egy friss hant körül álltak.

Hajnalodott, és a keleti szél elfújta felőlük a füstös levegőt, így láthatóvá váltak a felkelő napsugarak, ahogy a horizonton csillogtak, és friss fénnyel vonták be a szüleik sírkövét. Ez a csodálatos ragyogás nagy ritkaságnak számított a zinari lakosok számára, és a látvány hatására a tizenhét éves Meni újból sírva fakadt. A lány egész éjjel zokogott, siratva a szüleiket, és most sem bírta visszatartani a könnyeit. Két évvel idősebb nővére, Linah gyengéden átkarolta őt, miközben Weszpert figyelte. A tízéves fiú egyetlen szót sem szólt a betörés óta, és egész éjszaka meredten bámulta a sírkövet.

– Weszper – kezdte halkan Linah, mert nem igazán akarta megtörni az áhítatos csendet – hamarosan indulnunk kell. Megígértük Ulter úrnak, hogy kora reggelre már ott leszünk.

A fiú alig észrevehetően bólintott, le sem véve a szemét a sírkőről. Újra meg újra leperegnek benne a történtek? – gondolkozott Linah, és ahogy felidéződtek előtte az események, ő is megborzongott. Emlékezett az apja kiáltásaira és egy pisztoly dördülésére; emlékezett édesanyja sikolyára és a csörömpölésre; a percekig tartó motoszkálásra, mintha valaki átkutatná a házat; és végül a csendre. Arra a mélységekbe nyúló, sötét csendre, mialatt a testvérek kimerészkedtek a szobájukból, és megtalálták a szüleik holttestét.

Linah megcsóválta a fejét, így próbálva eltüntetni az emlékképeket. Óvatosan elengedte a zokogó Menit, és leguggolt Weszper mellé.

– Jól vagy?

Semmi reakció. Hallja egyáltalán?

– Mehetünk?

Néhány pillanatig csak a szél zúgott körülöttük, míg végül a fiú ráemelte máskor élettől szikrázó, zöld tekintetét. Szemei most üresen villogtak.

– Mehetünk – felelte egykedvűen.

Linah válaszolni akart, de nem tudott. Valami megnyugtatót akart mondani az öccsének, de semmi nem jutott eszébe. Inkább bólintott egyet, majd közrefogták Menit, és kisétáltak a temetőből. Ahogy kiértek Zinar mocskos utcáira, a szél is elcsitult, és körbezárta őket az ismerős, fojtogató köd.

**

A testvérek szorosan egymás mellett haladtak előre. Körülöttük szakadt ruházatú emberek jöttek-mentek; mindegyikük arcán a reményvesztett beletörődés tükröződött. Linah gyakran gondolkozott azon, hogy miért nem hagyják el az emberek Zinart, és próbálnak szerencsét egy másik városban. Miért akarná bárki is a nyomorban leélni az életét, ha van más választása?

Hamarosan megérkeztek Ulter úr fogadójához, így Linah megcsóválta a fejét. Majd később filozofálhat eleget, most azonban egyezségre kell jutniuk a férfival, hogy ne kerüljenek az utcára. Ahogy beléptek a fogadóba, erős füst és hagymaszag csapta meg őket. Mikor szellőztethettek itt utoljára? – gondolta a lány, miközben beljebb mentek a helyiségbe. A felső tartógerendák kormosak voltak, az asztalok pedig zsírosan, de láthatóan letörölgetve álltak. Már ha a zsírréteg elegyengetését letörlésnek lehet nevezni – fintorgott magában Linah.

– Hát itt vagytok! – jött le az emeleti lépcsőn egy magas, tagbaszakadt, bajszos férfi. – Linah és Meni, ha nem tévedek – bökött pálcikaszerű ujjaival a lányokra.

– És Weszper – szúrta közbe Linah, ám Ulter úr mintha meg sem hallotta volna.

– Akár azonnal kezdhettek – mondta a férfi. – Bizonyára ti is látjátok, hogy a tisztaság nem éppen a legnagyobb nálunk. Nos, nem mintha ez olyan fontos szempont lenne a vendégeink szemében, de mégis szeretném, ha legalább ezzel kitűnnénk Zinar többi fogadója közül.

– Igen uram – bólintott Linah, majd miután a férfi kérdőn nézett Menire, erősen oldalba bökte a húgát.

– Igen uram – hajtott fejet a lány, mintha egy álomból ébredne.

– És mi lesz az én dolgom? – szólalt meg Weszper.

Linah kissé meglepődött, hogy beszélni hallja az öccsét, ám ezt jó jelnek tekintette. Úgy tűnt, Weszper sokkal inkább jelen van lélekben, mint Meni.

– Rád nincs szükségem – vont vállat Ulter úr. – Most megreggelizhetsz a nővéreiddel, de aztán kotródj innen.

A fiú nem válaszolt, Linah és Meni pedig döbbenten néztek össze. A férfi hangja nem volt haragos, sem pedig fenyegető – egyszerű tényt közölt.

– Uram, jól tudja, hogy nincs hova mennie – mondta Linah. – A házunkat eladtuk, abból fizettük a szüleink temetését, és minden maradék pénzünket önnek adtuk, hogy dolgozhassunk itt.

Ulter úr türelmesen hallgatta a lányt.

– Nem az én dolgom, hogy mi lesz vele. Nem tudok neki munkát adni, és nincs szükségem még egy éhes szájra.

– Akkor pedig kérjük vissza a pénzünket és elmegyünk! – toppantott Meni.

Linah megijedt, hogy ez a kirohanás felbosszantja a férfit, de Ulter úr továbbra is higgadtan nézett rájuk.

– A pénzt kifizettétek, és a lehetőségetek megvan, hogy dolgozzatok. Ha nem éltek vele, az már nem az én problémám, és visszatérítésről szó sincs. Valamint – mutatott Weszperre – az sem az én problémám, hogy a kölyök melyik árokban fog éhen halni.

– Akkor elmegyek – szólalt meg Weszper, mire Meni hevesen csóválni kezdte a fejét.

– Nem engedem! Nem veszíthetlek el téged is!

– Talán nem kellett volna minden vagyonotokat a szüleitek elkaparására költeni – mondta gúnyosan Ulter úr. – De nektek nem volt elég, hogy elégessék őket, mint minden normális halottat!

Linaht bántották a férfi szavai, ugyanakkor már ő is rájött, hogy elhamarkodottan cselekedtek. Egész Endóban egyedül csak Zinarban volt temető, és mivel a föld nagyon drága volt, így leginkább csak az üzemvezetők hozzátartozói feküdtek a kicsiny sírkertben. Ha elhamvasztják a szüleiket, most nagyon sok pénzük lenne, és akár el is utazhattak volna Zinarból, hogy máshol kezdjenek új életet, de eljátszották a lehetőségüket.

– Nem igaz – szólalt meg Weszper amikor meglátta, hogy legidősebb nővére meredten nézi őt. – Tudom, mire gondolsz – mondta Linahnak –, de anyáék megérdemelték, hogy emléket állítsunk nekik. Megérdemelték, hogy ne a tűz eméssze el őket, hanem sokkal később is emlékezzenek rájuk, akik elolvassák majd a sírkövet!

– Kezd elegem lenni ebből – mordult fel Ulter úr. – Mentek vagy maradtok?

– Maradnak – vágta rá Weszper, mielőtt a nővérei bármit is mondhattak volna. – Én pedig megyek.

– Weszper! – kiáltott fel Meni, és letérdelt, hogy átölelhesse öccsét.

– Még találkozunk – mondta neki a fiú, és kibontakozott a szorításból.

Linahra nézett, aki merev arccal tekintett rá. Mindketten tudták, hogy így kell lennie.

– Vigyázz magadra – mondta Linah, és búcsúzóul megcsókolta Weszper arcát, majd felállította a halkan sírdogáló Menit.

Weszper sarkon fordult, és kisétált a söntésből, hogy szerencsét próbáljon Zinar rideg utcáin. Ahogy az öccse után nézett, Linah nem egy tízéves kisfiút látott, hanem egy fiatalembert, aki magabiztos léptekkel vág neki az életnek. Az élet viszont könyörtelen – gondolta szomorúan a lány – Zinar pedig egyenesen kegyetlen. Az istenek óvják Weszpert!