„Hét év telt el anyáék halála és az öcsém elvesztése óta. Lassan két éve, hogy Linaht megvásárolta egy üzemvezető, és azóta se láttam a nővéremet; egyedül maradtam. Ulter úr arra kényszerít, hogy éjszakánként a gazdagabb vendégekkel háljak. Nem tudom, meddig bírom még. Néha elmerengek azon, hogy megöljem ezt a mogorva vénembert, és a fogadót felgyújtva kivárjam, míg elragadnak a lángok engem is.” – Meni naplójából
6. fejezet: Weszper
S. u. 175
Weszper a szülei sírjánál ülve merengett. A temetőt finom ködfátyol lengte be, a nap magasan járt az égen, sugaraival igyekezett megvilágítani a gőztől ázott zinari utcákat.
– Weszper!
A fiú nagyot sóhajtva fordult el a sírkőtől. Azonnal felismerte a hangot: Picc volt az, a banda vezére. Zinarban néhány utcagyerek összefogott a túlélésért, és bandákat alkotva hajtották végre az előre kitervelt betöréseket, vagy éjszakánként portyáztak a sötét utcákon, kirabolható áldozatokat keresve. Weszper a Picc által vezetett bandának segített néhány rablás alkalmával a zsákmány egy töredékéért cserébe. Mivel nem számított teljes értékű bandatagnak, így mindig épp csak annyit adtak neki, amivel egy-két napig kihúzhatta.
– A Hírvivők megtalálták a búvóhelyünket – vicsorgott Picc, ahogy közelebb lépett Weszperhez. – Csak nekem és Altának sikerült elmenekülnünk.
Weszper a nyúzott külsejű Altára nézett, aki komoran figyelte őt.
– Sajnálom.
– Sajnálhatod is! – csattant fel Picc. – Én pedig úgy gondolom, hogy te árultál be minket! Ehhez mit szólsz?
Weszper szája széle megremegett. Néhány napja valóban beszélgetett egy férfival az ivóban, aki a bandák után érdeklődött, és egy egész erszény aranytallért adott Weszpernek, hogy a fiú elárulja neki a bandája rejtekhelyét. Weszper pedig elmondta.
– Nem én voltam – mondta a tőle telhető legnagyobb higgadtsággal, ám közben akaratlanul is az övén lógó erszény felé nyúlt, mintegy védve a kisebb vagyonnak számító érméket, Picc figyelmét pedig nem kerülte el a mozdulat.
– Rohadék! – üvöltött fel, és Altával az oldalán rárohant Weszperre.
A fiú az utolsó pillanatban félreugrott előlük, és már futott is ki a temető kapuján. Üldözői szorosan a nyomában voltak.
Weszper felmászott egy alacsony ház tetejére, és továbbfutott. A zinari házak egymás hegyén-hátán épültek, hol közelebb, hol távolabb egymáshoz, így a közöttük lévő utcák is néhol szélesek, néhol szűkek voltak, és teljesen kaotikusan kanyarogtak. Az épületek között voltak nagyon magasan és egészen alacsonyak is. Weszper már nem sokkal az utcára kerülése után elkezdett mászkálni a házak tetején, és alighanem ennek volt köszönhető, hogy már nyolc évesen is életben maradt Zinarban, hiszen odafent semmilyen veszély nem fenyegette őt. A fiú egy kezén meg tudta számolni, hogy az elmúlt hét év alatt hányszor került verekedésbe, és ezekből is mindig a fürgeségével menekült meg; soha nem kellett igazán harcolnia, mert mindig meg tudott szökni támadói elől. Weszper tudta, hogy a túlélésének a záloga a fürgeség, és évek rutinja volt már vele, ahogy magabiztosan ugrott át egyik háztetőről a másikra. Miután felmászott egy gőzcsövön egy magasabb épületre, letekintve azt kellett látnia, a két fiú szorosan a nyomában mászik utána. Weszper továbbrohant.
**
Emberek sétálgattak a mocskos zinari utcán, amikor egy alak repült el felettük, átszelve az ritkás ködöt. Weszper egy magasabb tetőről ugrott le egy alacsonyabban fekvőre, átugorva egy szűk utca fölött, és földet érve már futott is tovább, ám a második lépéskor érezte, hogy valaki elkapja a bokáját, ő pedig hasra vágódott a kemény tetőn. Gyorsan a hátára fordult, hogy szembenézhessen támadójával, ám ahogy ez megtörtént egy ököl sújtott le az arcára, majd pedig újra. Picc a fiú fölött térdelve ütötte Weszper fejét, egyszer az egyik, majd a másik öklével. Weszpernek feldagadt az arca és könnyek gyűltek a szemébe. Védekezőn maga elé emelte a kezeit, ám Picc egyszerűen félrecsapta őket, és újból lesújtott. Weszper fájdalmasan felnyögött, majd sípcsontjával egyenesen Picc lábai közé rúgott. A fiú felkiáltott, és kezeit az ágyékához tartva oldalra bukott. Alta ebben a pillanatban ért földet mellettük, ám látszott, hogy nem mozog túl magabiztosan a tetőkön. Most előnyt szerezhetek – futott át Weszper fején a gondolat, így gyorsan feltápászkodva futásnak eredt.
**
Weszper fürgén mászott fel a függőleges falakon a csövekbe kapaszkodva, merészen ugrott át a több emeletes épületek között, és magabiztosan ért földet még akkor is, ha jó két emelettel alacsonyabb helyre ugrott át. Megtett mindent, hogy lehagyhassa üldözőit, ám akárhányszor megállt egy szusznyi időre, hátratekintve mindig meglátta a ritkás ködfátyolban a két alakot, ahogy lemaradva, de mégis követik őt. El kell rejtőznöm – gondolta a fiú, és letekintett Zinar gőzfüggönyben úszó, szűk utcáira. Mély lélegzetet vett és átugrott a közeli utcalámpa tetejére, majd a csövön lecsúszva rohanni kezdett a bűzös sikátorban.
Ahogy kiért egy tágasabb utcára, balra fordulva indult tovább, de futás helyett már sétált. Ha Picc és Alta odafentről figyelik az utcákat, egy rohanó alak könnyen feltűnne nekik, ám ha elvegyül az emberek között, a gomolygó köd takarásában sosem találnak rá. Weszper órákig kóborolt a kanyargós utcákon, míg végül a temető felé vette az irányt. Hét éve minden éjjel a szülei sírján hajtotta álomra a fejét, így a temetőt tekintette az otthonának.
Útközben elhaladt két megtermett Hírvivő mellett, akik minden bizonnyal éppen járőröztek. A Hírvivők könnyen felismerhetőek voltak izmos alakjukról – ami a zinari emberekre nem volt jellemző – a magabiztos mozgásukról, és persze a fémből készült alkarvédőikről. Állítólag egy fegyvertelen Hírvivő egymaga el tudott bánni akár két fegyveres emberrel is, pusztán az alkarvédőit használva segítségképpen. Weszper látta már, ahogy a Hírvivők elfognak néhány törvényszegőt, de a zinari bűnözőket közel sem lehetett képzett harcosnak mondani. A fiú kíváncsi lett volna egy igazi hírvivői összecsapásra. A két férfi komor ábrázattal haladt el mellette, Weszper pedig meggyorsította a lépteit, hogy minél hamarabb hazaérjen.
**
Megkönnyebbülten lépett be a szürkeségben úszó temetőbe. Egy alakot látott térdelni az egyik hantnál, ám ügyet sem vetve rá a szülei sírjához ment. Az emberek néhanapján felbukkantak itt, hogy hozzátartozóikra gondoljanak egy-egy évforduló alkalmával. Mivel a temetőben leginkább a tehetős üzemvezetők családtagjai feküdtek, Weszper gyakran elgondolkozott rajta, vajon hányszor találkozhatott már itt a nővére gazdájával. És vajon Linah miért nem tart soha a férfival, hogy tiszteletét tegye a szülei emlékénél?
Weszper leült a sírhely mellé, és maga elé bámult a ködben. Nem vette észre, hogy az odébb térdelő alak felállt és elindult feléje. A fiú már csak azt érzékelte, hogy egy kéz megragadja a fejét és erősen hozzácsapja szülei szépen megmunkált sírkövéhez.
**
A tizenöt éves fiú éles fájdalmat érzett a koponyájában, miközben igyekezett feltápászkodni. Négykézlábra állt, amikor valaki melléje lépett és erősen gyomron rúgta. Weszperből kiszaladt a szusz és némán tátogva oldalra borult. Feltekintve látta, hogy Picc áll előtte; a korábban térdelő alak pedig bizonyára Alta volt.
Miután újból kapott levegőt, a fiú a másik oldalára fordult és ismét megpróbált felállni, ezúttal viszont Alta sújtott le rá az öklével, egyenesen a feje hátuljára. Weszper ismét elterült a földön. Várta, hogy folytatódjon a verés, ám semmi nem történt, így ismét négykézlábra állt, és nagy nehezen felegyenesedett. Zúgott a feje ahogy körbetekintett, és legnagyobb meglepetésére a két alak még mindig ott volt. Picc és Alta némán és rezzenéstelenül figyelték őt.
– Menekülj csak – hallotta Picc hangját. – Úgyis megtalálunk.
Weszper botorkálva indult el a sírkövek közé. Hallotta a két fiú gúnyos nevetését.
**
Weszper szédelgett és a hányinger kerülgette. A temetőben kaotikusan elhelyezkedő hantok között végül leroskadt az egyik mögé, amikor úgy érezte, hogy elég messze került támadóitól ahhoz, hogy a köd eltakarja az alakját. Percekig ült ott fejét a sírkőnek támasztva és igyekezett mélyeket lélegezni. Egyre közelebbről hallotta a lépéseket, ahogy a két fiú őt keresi. Összpontosítani próbált, hogy meghallja, pontosan hol és milyen közel járhatnak hozzá, ám a fejére mért csapások hatására a füle is enyhén csengett. Elgondolkozott rajta, hogy kilessen a kő mögül, ám végül elvetette az ötletet, és mozdulatlanságot kényszerítve magára, várt. Tudta, hogy Picc játszik vele; nem csupán végezni akart a fiúval, hanem ki akarta élvezni a bosszút, amiért Weszper elárulta őket.
Néhány pillanat múlva egy alak lépett Weszper mellé. A fiú lélegzetvisszafojtva ült a helyén, moccanni sem mert. Az alak továbbindult. Weszper utánanézett, és Picc sziluettjét látta távolodni tőle. Ha nem a ködöt kémlelte volna, hanem lenéz maga mellé…
A fiú minden erejét összeszedte és a sírkőbe támaszkodva felállt. Újra rátört a hányinger, a füle zúgott és nem látott teljesen tisztán. Gyorsan körbepillantott, hátha Alta is itt ólálkodik valahol, ám senkit nem látott, így óvatosan, kissé görnyedten indult el a temető oldala felé. Halkan osont a köd lepte sírok között, hamarosan pedig Picc motoszkálásának zajai is belevesztek a tompa zúgásba. Weszper gyakran tekintett hátra, de nem látott mozgást. Végül elérte a temető kerítését, majd feladó sóhajjal dőlt neki. El is felejtette, hogy hegyes díszek vannak a tetején; esélytelen, hogy át tudjon mászni rajta. Az egyetlen lehetősége, hogy visszaoson a temetőkapuhoz.
**
Weszper óvatosan haladt a kerítés mentén, egyik kezével a rácsokba kapaszkodva. A hányingere már lecsillapodott, ám még mindig nem tudott teljesen egyenesen járni a hasürege szúrása miatt. Hamarosan elérte a temető bejáratát, ám ahogy közelebb ért hozzá, a ritkás ködben egy alakot látott ácsorogni a kapuban; Alta őrködött ott. Weszper gyorsan vissza akart fordulni, de elkésett: ahogy ő is észrevette a fiút, Alta is meglátta a közeledő alakot és azonnal elindult feléje.
– Picc! – üvöltötte a fiú.
Weszper futni próbált, ám semmi esélye sem volt. Alta néhány lépés után utolérte, és nagyot taszított rajta, mire Weszper hasra esett. Gyorsan a hátára fordult és elgáncsolta Altát, aki nem számítva az ellenállára, szintén a földre került. Weszper épp igyekezett feltápászkodni, amikor egy ököl sújtott le az oldalára, amitől újra elterült. Futás hangjait hallotta közeledni, ezért minden erejét összeszedve igyekezett újra felállni, ám akárcsak az előbb, Picc éppen akkor ért oda, amikor négykézlábra állt, így a fiú ugyanúgy gyomron rúgta őt, ezúttal a futás lendületét is kihasználva. Weszper fájdalmasan felkiáltott, és elterült a földön. Köhögni kezdett és véres nyálat köpött. Érezte a fémes ízt a szájában, és ezúttal olyan erővel tört rá a hányinger, amit nem tudott visszatartani: elhányta magát. Kínzó fájdalom hasított a testébe, amint a hányás okozta görcs belenyilallt a sérüléseibe.
– Nézd már, valaki nem bírja az iramot – gúnyolódott Alta.
– Talán nem kellett volna beköpnie minket – helyeselt Picc, és lehajolva Weszperhez egyenesen a fiú arcába bámult. – Pihenj egy kicsit, aztán folytatjuk.
**
Weszper a szülei sírján fekve tért magához. Csak egy álom volt – gondolta, ám a legelső mozdulatra belenyilallt a testébe a fájdalom. Mély lélegzetet vett és megpróbált felülni, de ez sikertelennek bizonyult. A teste tele volt horzsolásokkal és duzzanatokkal. Az izmai sajogtak, de érdekes módon nem érzett törött csontot, és ami még meglepőbb volt: életben van. Miért nem öltek meg? – gondolkozott.
A feje még mindig zúgott, ahogy óvatosan elfordította a tekintetét és a szülei sírkövére akart nézni, ami azonban nem volt a helyén. A kő el volt távolítva a sírról, és kettétörve feküdt a temetői gazban. Weszper sírva fakadt. Megértette, hogy Piccék miért nem vesződtek a megölésével: pontosan tudták, hogy Weszper már mindent elveszített, és az egyedüli dolog ami megmaradt neki, az a szülei emléke volt, amit most meggyaláztak, ő pedig semmit sem tehetett ellene. Piccék nem ölték meg őt. Tudták, hogy maga az élet lesz az, ami végezni fog Weszperrel.
