„Ha ez így folytatódik, a népnek egy újabb háborút kell elszenvednie. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki elébe mehet a közelgő vérontásnak.” – részlet Zhor Lynnához írt leveléből
8. fejezet: Az öreg Hírvivő
S. u. 179
A déli napfény keveredett a sós tengeri fuvallattal, amely a Menéli főtéren terjengett, és néha belopakodott a város közepén elterülő ligetbe. Épp csak megsimogatta a zöldellő bokrokat és a fák leveleit, aztán már suhant is tovább a nyitott ablakokon át a város szívében emelkedő palota belsejébe. A Kereskedők Tanácsának székhelye egy monumentális építmény volt, tágas folyosóin pedig szinte mindig friss levegő kavargott; ha az időjárás hidegre fordult, hát odabent is hideg volt. A Kereskedők ezzel is emlékeztetni akarták magukat arra, hogy valaha messzi földről érkeztek Endóba, és a természet viszontagságainak voltak kitéve a hosszú utazás során. A palotában szabadon kószáló hűs fuvallatok emlékezetükbe idézték a dédszüleiktől hallott történeteket; sok családtagjuk halt meg az út alatt, mígnem Endó befogadta őket és menedéket adott nekik. A Kereskedők Tanácsa hálásan gondolt a félsziget népére, és sokkal fontosabbnak tartotta az emberek szolgálatát a Főtanácsnak való engedelmességgel szemben.
Ezért is határozták el magukat arra, hogy szembefordulnak az irányító hatalom kapzsiságával. Nem engedhetik, hogy a Főtanács kisajátítsa magának a találmányokat, amik a népet illetik. Nyolc nap telt el azóta, hogy elküldték a követet az ultimátummal Erloba, és a Kereskedők legnagyobb meglepetésére a férfi helyett egy idős ember érkezett a városba. Mivel még soha nem találkoztak vele, Zhor bemutatkozása igen nagy riadalmat keltett a palotában.
Az öreg Hírvivő higgadtan állt a Kereskedők hatalmas társalgójában, miközben a tíz fős testület rémült tekintettel méregette őt. Az ajtóban két fegyveres őr állt vigyázban, éberen és cselekvésre készen.
– Ha a Hírvivőket kívánja ellenőrizni, szívesen adunk egy kísérőt, aki elviszi a Feltalálók kerületébe – szólalt meg egy dús szakállú tanácstag, ám Zhor a fejét rázta.
– Nem miattuk jöttem. Ajánlatot hoztam önöknek.
– Miért nem a követünk hozott választ?
– Mert őt a Főtanács utasítására megöltem – nézett körbe a teremben az ősz Hírvivő.
Ahogy várta, mindenki lesápadt erre a kijelentésre. Kemény alkudozók – gondolta –, de nem elég erősek a határozott cselekvéshez. Gyenge kézbe adni a birodalom irányítását nem éppen bölcs döntés – csóválta a fejét Zhor –, de innen már nem táncolhat vissza.
**
A Főtanács Hírvivői több, mint egy hónapja állomásoztak Menélben, és igencsak megkedvelték a Feltalálókat. Az érzés kölcsönös volt, a Feltalálóknak ugyanis be kellett látniuk, hogy a Hírvivőkről keringő vérengző pletykák nem feltétlenül igazak; ezek a férfiak békések voltak, jó kedélyűek és megvolt a magukhoz való eszük is. Komdor csapata volt a hírvivői elit, a legképzettebb harcosok a birodalomban, ám a Feltalálók megtapasztalták, hogy az erejüket csak akkor vetik be, ha szükség van rá.
Egy borús napon éppen a nagyasztalt ülték körbe, és jókedvű beszélgetés közepette fogyasztották az ebédjüket, amikor egy újonnan érkezett férfi lépett oda Komdorhoz.
– Uram.
– Quisa! – kiáltott fel a Hírvivő, és a székéről felpattanva csontropogtató ölelésben részesítette a férfit.
A Feltalálók közül többen is a jelenet felé fordultak, ám Komdor nem zavartatta magát. Örült a főtanácsi követ érkezésének, és éppen le akarta őt ültetni maga mellé, amikor meglátta az aggodalmat a férfi szemében.
– Mi történt? – kérdezte hirtelen támadt éberséggel, és legnagyobb csodálkozására a máskor határozottságáról ismert férfi habozni látszott.
– Zhor egy hete érkezett Menélbe – kezdte a követ. – A Kereskedőkkel jött tárgyalni.
A teremben ülő Hírvivők elhalkultak, és figyelmesen hallgatták a férfit. Még a Feltalálók is igyekeztek halkabban étkezni, így szinte tapintani lehetett a feszült várakozást a levegőben. Komdor nem szólt, a folytatást várta.
– Én alig egy órája érkeztem, és azonnal idejöttem. A tudomásunkra jutott ugyanis, hogy Zhort… meggyilkolták.
A feszült csendet mélységes döbbenet váltotta fel. A követ azzal sem okozhatott volna nagyobb meglepetést, ha bejelenti, hogy a Gellek lerohanták Endót.
Komdor tágra nyílt szemekkel nézett rá, Quisa pedig egy rémült lépést tett hátra. A Hírvivő tekintetében vadállatias fény csillant.
– Mindenki talpra! – üvöltötte el magát Komdor. – Azonnal a palotába megyünk!
A Hírvivők, nem törődve semmivel, az asztalt és a székeket felborítva pattantak fel a helyükről, és alig egy perc múlva futólépésben hagyták el az épületet. A Feltalálók lélegzetvisszafojtva figyelték a férfiak elvonulását, és hálát adtak az isteneknek, amiért az elmúlt hónapban összebarátkozhattak a Hírvivőkkel. Könnyen lehet, hogy Menélből a Feltalálók kerületén kívül semmi nem marad.
**
Az eső apró cseppekben hullott a városra, miközben a Hírvivők keresztülmasíroztak rajta. A palotához érve egy tucatnyi őr állta az útjukat, akik már vártak rájuk; napok óta készültségben álltak az erloi férfiak felbukkanására várva. Az eső egyre jobban eleredt, ahogy a felek felálltak egymással szemben. A Hírvivők láthatóan teljesen fegyvertelenek voltak, leszámítva fémből készült alkarvédőiket, ám azt legfeljebb védekezésre használhatták, a palotaőrök viszont teljes testpáncélzattal voltak felszerelve, és mindahányan kardot viseltek.
Komdor haja a fejéhez tapadt, az esőcseppek pedig végigfolytak kemény arcvonásain, ahogy eget rázó üvöltéssel rohant neki az őröknek. A két csoport egyszerre mozdult, és kezdetét vette a küzdelem.
**
Komdor egymáshoz csapta két férfi fejét, mire azok megtántorodtak. Kirántotta az egyikük kardját a hüvelyéből, és egy fordulatból metszette át mindkettejük torkát. A baloldali azonnal hanyatt vágódott a kövezeten, ám a másik megpróbált támadója után kapni, mire Komdor átszúrta mellkasán a pengét. Ahogy a férfi elterült, mögüle azonnal előugrott egy újabb őr, és erősen megsuhintotta kardját Komdor felé. A Hírvivő alkarvédőjével hárította a csapást, ám megtántorodott és elejtette a vértől csatakos kardot. Vicsorogva vetette meg a lábát a rátámadó őrrel szemben, miközben körülöttük hevesen folyt a harc.
Éles csattanások visszhangoztak, ahogyan a Hírvivők folyamatosan hárították a feléjük suhanó pengéket; a máris a földön heverő néhány halott mind palotaőr volt, a köveken folyó vérüket pedig lassan higította az eső. Komdor a szeme sarkából látta, hogy a lépcső tetején kinyílik a kapu, és egy újabb tucatnyi őr özönlik ki rajta. Felmordulva rohant rá a vele szemben álló férfira, aki a Hírvivő nyaka felé lendítette kardját, ám Komdor azonnal reagált: fél térdre ereszkedve, guggolva érkezett ellenfele lábai elé, így a penge a feje fölött suhant el. Mielőtt az őr észbe kaphatott volna, a Hírvivő el is gáncsolta őt, és a kardot kikapva a kezéből, egyenesen a férfi arcába szúrta azt, majd talpra szökkenve indult meg a palota nyitott kapui felé.
Körülötte a többi Hírvivő hasonló átéléssel küzdött, többen egyszerre két – voltak, akik három – őrrel viaskodtak felváltva. A harc forgatagából egy őr Komdor elé ugrott, és kardját megpörgetve, kihívóan nézett rá. Hallott a Hírvivők taktikájáról, miszerint megvárják az érkező csapást, és a hárításból támadnak vissza, így türelmesen várta, hogy Komdor mozduljon. A Hírvivő nem is váratta őt sokáig: kardját ellenfele feje felé lendítve kilépett a jobb lábával. Az őr szintén kilépett feléje, és leguggolva indított egy csapást Komdor lábai felé, ám legnagyobb meglepetésére csak a levegőt találta el; a Hírvivő ugyanis, miután előrelépett, azonnal vissza is rántotta a lábát, és fordult egyet a tengelye körül. Mire az őr észrevette, hogy célt tévesztett, Komdor már mögötte állt és a guggoló férfi gerincoszlopába mélyesztette a kardját, majd elengedte azt, és az üvöltő férfi a hátából kiálló pengével terült el a köveken.
Komdor két szökkenéssel feljutott a lépcsőn, és belépett a palotába. Nem tudta merre keresse a tanácstermet, így találomra indult el a bal oldali folyosón. A falakon gyertyák és lámpák váltották egymást, ahogy elhaladt a helyiségek mellett. Valaki észrevehette őt, mert csakhamar őröket szólító kiáltásoktól visszhangzott a palota. A folyosó végén lévő lépcsőről három őr rohant lefelé, és Komdort észrevéve rögtön kardot rántottak, a Hírvivő azonban még csak nem is lassított; alig néhány lépésnyire az őröktől felszökkent a falra, és elrugaszkodva átrepült a három férfi fölött. Földet érve azonnal elgáncsolta az éppen megfordulni készülő középső palotaőrt, és nagy lendülettel a falhoz vágta a jobb oldalit. A harmadik férfi feléje suhintott a kardjával, amit Komdor az alkarvédőjével tompított, és ellenfele elé lépve lefejelte őt. Mindketten megtántorodtak, a Hírvivő pedig hanyatt esett; a korábban elgáncsolt őr ugyanis még mindig a földön feküdt, ám most ő gáncsolta el Komdort, és a földön heverő kardja után nyúlt, hogy végezhessen ellenfelével. A Hírvivő azonban gyorsabb volt: felkapta a fegyvert, és az őr mellkasába mélyesztette, majd a hullát maga elé tartva védte ki a korábban falhoz csapott őr támadását. Ezután felpattant, és néhány lépést hátrálva szembenézett a megmaradt két férfival. Komdor homlokán az izzadtságcseppek keveredtek a hajából folyó esővízzel, a vére pedig izzott. Pusztítani akart, megbosszulni mestere halálát.
Vadul morogva rontott rá a palotaőrökre. Az érkező kardcsapásokat alkarvédőjével hárította, és követhetetlenül gyors mozdulatokkal támadta ellenfeleit, míg végül mindkettejük fegyvere csörömpölve hullott a folyosó kövére. Ezután megragadta és teljes erejéből szorítani kezdte a két férfi torkát. Vastag karján az izmok pattanásig feszültek, ahogy igyekezett kiszorítani az életet ellenfeleiből. Néhány pillanat múlva megérezte az ellenállás megtörését és a két test ernyedését. Üvöltve vágta a földhöz a hullákat, majd elindult felfelé a lépcsőn, hogy megkeresse a Kereskedőket.
**
A Kereskedők Tanácsának tagjai reszketve ültek a tágas társalgóban. Az ablakokon már nem szűrődött be a kapunál folyó harc zaja, ami egy cseppet sem nyugtatta meg őket, mert a folyosókon visszhangzó riadó arra engedett következtetni, hogy a küzdelmet nem a palotaőrök nyerték.
Hamarosan az ajtónálló őrök kiáltásaira lettek figyelmesek. A harc nem tarthatott tovább fél percnél, az ajtószárnyak pedig szinte berobbantak a helyiségbe, ahogy Komdor dühödt vadállatként becsörtetett hozzájuk. Szemében a bosszúvágy tüze égett, amint lassan megközelítette a tanácstagokat. A két ajtóőr odakint fetrengett a folyosón; a Hírvivő még arra sem vette a fáradtságot, hogy megölje őket. Ilyen közel a céljához egyetlen pillanatot sem akart tovább vesztegetni, a Menélt irányító férfiak pedig a félelemtől tágra nyílt szemekkel ültek a helyükön. Némán, kővé dermedve figyelték, ahogy a Hírvivő hevesen zihálva, ám leplezetlen örömmel közelít feléjük, és a szemüket lehunyva kérték az isteneket, hogy Komdor gyorsan és fájdalommentesen végezzen velük.
**
– Komdor! – Quisa hangja visszhangot vert a palota folyosóin, ahogy kifulladva beesett a társalgóba.
Örömmel konstatálta, hogy pont időben érkezett: a Hírvivő éppen a csizmájából előhúzott tőrrel a kezében közelített egy vörös szakállat viselő tanácstag felé.
– Ne tedd! – kiáltotta a férfi, ám csak reménykedni tudott, hogy a Hírvivő meghallja a szavait, vagy egyáltalán foglalkozik-e vele.
Komdor nekiszegezte pengéjét a Kereskedő torkának, viszont nem ölte meg azonnal. Helyette óvatosan végighúzta a tőr hegyét a tanácsos torkán, aminek nyomán egy leheletvékony csíkban vérezni kezdett a bőr. A Kereskedő falfehér arccal ült és lélegzetvisszafojtva próbálta lecsillapítani remegő tagjait. Tudta, hogy egyetlen rossz mozdulat az életébe kerülhet.
– Miért ne tegyem? – kérdezte suttogva Komdor, de nem fordult Quisa felé. Tekintetével áldozata arcát fürkészte.
– Ryfet parancsba adta, hogy nem ölhetitek meg a Kereskedőket!
Eközben a többi Hírvivő is megérkezett, ám mindannyian megtorpantak az ajtóban és a jelenetet figyelték. Quisa továbbra is a földön feküdt, zihálva várva Komdor reakcióját. A Hírvivő továbbra is a Kereskedő arcvonásait vizsgálta, miközben tovább játszadozott a pengével a férfi nyaka körül. Gondolatai ciklonként kavarogtak, ahogyan Zhor szavai visszhangoztak a fejében.
A Főtanács elfelejti, hogy kik vagyunk valójában és a személyes hadseregüknek tekintik a Hírivőket – mondta neki egykori mestere.
– A Hírvivők szabad emberek – szólalt meg Komdor – és mindig is azok voltak. Nem függünk senkitől.
A teremben minden lélegzet fennakadt a kijelentésre, még a Hírvivők is csodálkozva hallgatták parancsnokuk szavait.
– Kérlek – könyörgött Quisa. – Ryfet azt mondta, az én feladatom, hogy megfékezzelek titeket. Ha csak egy Kereskedő is meghal, a Főtanács engem fog kivégeztetni!
Komdor vicsorogva hallgatta a férfit. Jellemző volt Ryfetre, hogy csavaros utasításokkal érje el, hogy engedelmeskedjenek neki. Komdort mindig is dühítette, amikor a Főtanácsnak így sikerült valakit az irányítása alá vonnia, most pedig kifejezetten úgy érezte, hogy ha Ryfet ülne előtte a székben, gondolkodás nélkül megölné. Ám azt mégsem hagyhatta, hogy Quisa azért haljon meg, mert ő nem tudta fékezni magát. Visszadugta hát tőrét a csizmájába, és egy lépést hátrált a vörös szakállú Kereskedőtől, akinek még mindig szivárgott a vér a nyakából. Hirtelen ötlettől vezérelve, egy hatalmas kiáltás kíséretében orrba vágta a tanácsost, aki székestől esett hanyatt a puha szőnyegen, és bukfencezve gurult ki a feldőlt székből.
– Vissza a Feltalálók kerületébe – fordult az emberei felé Komdor, miközben talpra rántotta Quisát. – Szedjetek össze mindent, aztán pihenjetek egy kicsit. Holdkeltére már úton leszünk Erlo felé!
**
Komdor és csapata úgy közelítették meg a fővárost, mintha ostromra készülnének. Futólépésben vágtak át a déli lakónegyeden és a piactér forgatagán. Mindenki ismerte őket a városban, így az emberek félve álltak el az útjukból, ahogy a komor arcú Hírvivők felléptettek a főtanácsi kastély lépcsősorán. A kapuőrök – akik nem Hírvivők voltak, hanem kifejezetten a kastély védelmére voltak kiképezve – tiszteletteljes főhajtással üdvözölték a csapatot, és már nyitották is a kapukat. A Hírvivők viszonozták a gesztust, Komdor azonban rájuk se hederített, hanem egyenesen a tanácsterem felé indult.
A férfiban fortyogott a düh: úgy érezte, az egész világgal szembeszállna, ha tehetné. Gyűlölte a világot, amiért elvette tőle a szüleit, és most megfosztotta Zhortól is, akit apjaként tisztelt és szeretett. Lynna éveken keresztül becsapta őt, most pedig Ryfet akarta ketrecbe zárni, hogy engedelmeskedjen a Főtanács akaratának. Komdorban izzott a harag, és végre ki akarta tölteni valakin. Vagy valakiken – gondolta, miközben kitárta a Főtanács nagytermének kapuit.
**
– Komdor! – állt fel Ryfet a székéből, amikor észrevette a betoppanó Hírvivőt.
A tanácsos mélyen beszívta a levegőt, amikor a nyitott ajtóban megjelentek Komdor emberei. Ryfet látta a férfiak szemében, hogy ha nem szolgál megfelelő magyarázattal, bizony olyan erőket fog elszabadítani, amik a Főtanács végét jelenthetik.
– Fiam – tárta szét a karjait – engedd, hogy mindent megmagyarázzak.
Komdor mereven figyelte a férfit, miközben lassú léptekkel megközelítette az emelvényt. Eszében sem volt meghajolni a tanács előtt, és a szeme sarkából látta, hogy a többi tanácsos feszülten fészkelődik a székében. Komdor tudta, hogy félnek tőle, és ez a tudat még nagyobb elszántsággal töltötte el. Akár egy vadállat, aki kiélvezi a zsákmánya rettegését, mielőtt végezne vele. Olyan fegyvert csináltatok, amit nem tudtok kikapcsolni – gondolta.
– Komdor – Ryfet hangja a szokásos határozottsággal szólt. Irritáló hang volt ez, amely azt fejezte ki, hogy nem tűri az ellentmondást. A Hírvivő vicsorgott.
– Tudom, mit érzel – szavalta a tanácsos, miközben Komdor már elindult feléje az emelvény lépcsőin, Ryfet azonban nem hátrált meg, hanem eltökélten nézett farkasszemet a férfival. – Zhor halála nem csak neked nagy veszteség, hanem mindannyiunknak! Ha bosszút akarsz állni a Kereskedők Tanácsán, akkor javaslom, hogy állj meg és hallgass végig.
Ryfet nyugodt hangon beszélt, Komdor pedig már csak egy lépcsőfokra volt tőle, ám pont így voltak egymásnak szemmagasságban. A Hírvivő végül fellépett a tanácsos elé, így jó egy fejjel föléje magasodott, a férfi azonban nem rettent meg. Higgadtan nézett fel a tőle jó fél mázsával nehezebb Hírvivő dühtől lángoló szemeibe.
– Beszélj – szűrte ki Komdor a fogai között.
Ryfet bólintott, és teljes nyugalommal visszaült a székébe. Hidegvérű férfi, azt el kell ismerni – vallotta be magának Komdor. Mások már térden állva könyörögtek volna az életükért, Ryfet viszont megőrizte a méltóságát, amivel kivívta magának a jelenlévő Hírvivők csodálatát is a tiszteletük mellé.
– Bármennyire is nagy a kísértés, nem ölhetjük meg a Kereskedőket – kezdte Ryfet, és végigtekintett minden jelenlévő Hírvivőn. Hangja visszhangot vert a terem falain; látszott rajta, hogy szereti hallatni a hangját. – Szükségünk van rájuk, mert nekünk sem tapasztalatunk, sem kapcsolataink nincsenek a kereskedelmi ügyek megfelelő lebonyolításához. A Kereskedők nélkül Endó összeomlana!
A tanácstagok hevesen bólogattak; más funkciójuk nem is igazán volt. Komdor le sem vette a szemét a tanácsosról.
– Meg kell találnunk a módját, hogy abszolút engedelmességre bírjuk Menélt, ám mindezt az emberek tudta nélkül. Ezt pedig nem tehetjük meg máshogy, mint mágiával.
A teremben egy pisszenést sem lehetett hallani, mindenki mereven figyelte a férfit. Sejtették már, hogy hova akar kilyukadni.
– Felvettük a kapcsolatot a Mágusokkal – folytatta Ryfet – viszont nem hajlandóak tárgyalni velünk.
– Én ismerem Lynnát. Beszélhetek vele – fürkészte Ryfet arcát a Hírvivő, a tanácsos azonban a fejét rázta.
– Zhor halálával egy időben Lynna is eltűnt, az új vezér pedig nem áll szóba velünk, minden bizonnyal neheztel a Főtanácsra a gyilkosság miatt.
Komdor felvonta a szemöldökét. Lynna eltűnt? Ennek fényében az is megkérdőjelezhető, hogy Zhor valóban meghalt – gondolkozott a férfi.
– Gyilkosság?
– Az alapítók ölték meg Laslyt, amiért ellenezte a Szörnyek megteremtését és az Őslakosok kiirtását.
A Hírvivő a homlokát ráncolta a hallottakra. Zhortól ismerte a Szörnyek teremtésének történetét, amiről az embereknek a mai napig fogalmuk sem volt, ám semmilyen gyilkosságról nem tudott.
– Ki volt az a Lasly? – kérdezte.
– Hamel öccse. Daynék megölték őt, amiért szembeszegült velük, és úgy tűnik, hogy az új Mágusvezér a mindenkori Főtanácsot hibáztatja a gyilkosságért.
– Tehát a Mágusok nem segítenek – nézett végig Komdor a tanácson. – A tervetek kudarcba fulladt.
– Ez csak rajtad múlik – mosolygott Ryfet. – Van egy tekercs a Máguskolónián, aminek a varázsigéi más emberek irányítására használhatóak.
Komdor összeszűkült szemmel nézett a férfira.
– Emlékszem még, hogy miért voltál olyan sok kihallgatáson nálunk – dőlt előre a székében Ryfet. – A fiatalkori képességeidet felhasználva elhozhatnád nekünk azt a tekercset.
