— Legalább az egyik képen mosolyoghattál volna — simítja végig ujjaival édesanyja a fotót, fényes bevonatán megcsillant a hold alakú, éjjeli kislámpájának sárgás fénye.
— Nem szeretem — rázta a fejét a hatéves Hanna.
Az ágyon ült, apró lábait törökülésben felhúzva. Ölébe ültette a plüssnyulat, amit még legelső születésnapjára kapott, puha szőrű fülét simogatta apró ujjaival. Nyakát nyújtogatva ránézett a képre.
„Első osztályos lettem” — volt a képre írva, felette egy mogorva kislány zöld szemei néztek a kamerába. Arcát összehúzva, hunyorogva grimaszolt a fotósra, aki arra kérte, mondja azt, maci.
— Pedig olyan szép kislány vagy — ingatta a fejét édesanyja.
Mogyorószín szemeivel lányára nézett. Homlokát aggodalom ráncolta. Hanna gyűlölte, hogy anyja ilyen keserű hangon beszélt mindig róla. Mintha elrontott volna valamit.
— Nagyon szeretlek, ugye tudod?
Hanna nem válaszolt, csak sóhajtott egyet. Ujjait szorosabbra vonta a nyuszi fülén markában.
Anyja mély, szagatott lélegzetet vett, majd ahogy kifújta, így szólt:
— Te is tudod, hogy beszélnünk kell valamiről. A tanító néni elmondta, hogy te lökted le azt a fiút a csúszdáról. Nagyon csúnyán összetörte magát.
Hanna lesütötte szemeit. Meztelen combját a plüss rózsaszín szőre kellemesen csiklandozta. Tetszett neki az érzés, kellemes volt.
— Nem szabad ilyet csinálni — jelentette ki anyja, határozottságot erőltetve hangjába, de az utolsó szóra megremegett ajka.
Hanna felnézett, s látta, hogy anyja szemében könnyek csillogtak. Felsóhajtott. Hányszor kell még anyját sírva látnia, azért, mert olyan, amilyennek született? — kérdezte magától — Mert úgy cselekszik, ahogy a hang a fejében kéri?
— Csak a lelkiismeretem hangját követtem — mondta. — Most már nem fogja bántani újra a lányt. — mosolyodott el halványan, szívét büszkeség járta át. — Inkább hálásnak kellene lennie mindenkinek! — méltatlankodott.
Anyja közelebb lépett hozzá.
— Miért nem kérted meg Bálintot, hogy fejezze be? — simított hátra egy kósza hajtincset lánya homlokán. — Vagy megkérhetted volna Anett nénit, hogy szóljon rá.
Hanna ujjai elfehéredtek, olyan erősen szorította meg a plüssnyuszt fülét.
— Már hónapok óta bántotta — mondta halkan. Mellkasában valami motoszkált. Valami kikéredzkedett belőle. Hát utat nyitott neki. — Tennem kellett valamit! — emelte fel hangját — Zsófi rengeteget sírt, folyamatosan piszkálta Bálint! Kérte ezerszer, hogy szálljon le róla, de Bálint nem fejezte be. Anett néni meg rájuk se hederített! Azt mondta, biztos csak tetszik Bálintnak Zsófi, azért piszkálja.
— Akkor sem szabadott volna közé lépned.
— Ha nem én, akkor ki? — kiáltott fel
— Ez nem a te dolgod, Hannácska — pirított rá édesanyja. — Vannak dolgok, amikbe nem szabad beleavatkoznod. A te érdekedben — tette hozzá.
— De ez akkor sem igazságos! — vágta a nyuszit a takarójára.
Anyja szemei követték a mozdulatot. Szája apró vonallá préselődött össze.
— Ez a valóság Hanna. Elég nagy vagy hozzá, hogy tudd, kinőttél a tündérmesékből.
Hanna nem válaszolt. Annyi mindent mondhatott volna, de végül semmit sem mondott. Nyulát arca elé húzta, s befordult a fal felé.
— Jó éjszakát — hallotta édesanyja hangját. Elsötétedett a szoba.
A könnyek pedig utat törtek maguknak.
Zakatoló szívvel ébredt fel. Felült, s körülnézett az apró kórházi szobában.
Már tényleg nem a Pokolban van. Mély levegőt vett, próbálta nyugtatni szívét, hogy vegye lejjebbre az ütemet.
Az utcáról lámpafény verődött be, most lábaira, amik a fehér paplan alatt voltak. Közelebb húzódott az ablakhoz, hogy kinézzen az alvó városra. A körúton csak pár ember lézengett. Napközben ki sem lehetne nyitni az ablakon, akkora zaj lenne. De most a lámpafénytől sárgás utcán néha csak egy-egy éjszakai busz, vagy villamos dübörgött végig.
A hold sarlója adott még némi fényt. Felnézett az égre, de egy csillag sem ragyogott a fényszennyezéstől.
Gondolatai szépen lassan emlékeztették az álomra. Vajon mi lehet most Bálinttal? Csak arra emlékezett, hogy nem sokkal azután, hogy lelökte a fiút a csúszdáról, iskolát váltott.
De az eddig eszébe sem jutott, hogy amiatt váltott, mert ő bántotta.
Bántotta.
Akkor nem is érezte azt, hogy bántotta volna. Egy csepp bűntudat nem volt benne, és azután sem, hogy megtette. Sőt. Még büszke is volt magára, amiért kiállt Zsófi mellett, és megadta Bálintnak, amit érdemelt. Majd haragot érzett, mikor sem az iskolaigazgató, sem édesanyja nem értette meg hogy, ha nem tette volna meg, Bálint nem hagyta volna abba. És ő volt, aki móresre tanította a fiút.
Felnőttként persze már ránehezedett szívére a bűntudat. Mintha az idővel kamatostul érett volna benne, hogy most úgy igazán nyomja a súlya tetteinek.
Bocsánatot kell majd kérnie.
De hát mit ér a bocsánatkéréssel? Nem gyógyítja meg a sérülések hegeit. Nem törli ki az emlékét a fiúból, ahogy fejével a betonra esett, és úgy összetörte magát, hogy a mentő szirénázva rohant vele a legközelebbi sürgősségire.
S azt a három hónapot sem kapja vissza már Bálint, amit a kórházban töltött, mert megrepedt a koponyája, és addig nem mehetett haza, míg össze nem forrt.
Méregként áradt szét ereiben a bűntudat. Tüdejét, akárcsak torkát, mint láthatatlan kéz, szorította össze.
Hirtelen bizsergést érzett ujjbegyeiben, ernyedt ujjpercein végig, egyre gyorsabban egyre feljebb haladva, zsibbasztva az érzékelést bennük. Lenézett, s ölébe ejtett kezét már szinte csuklójáig jég vonta be. Haladt csuklója felé, fürgébb tempóban, mint a pokoli szobájában. Két fojtott lélegzetvétel múlva már a könyökét is jég borította.
A sarokban megpillantott egy mosdót, csappal.
Jéggé fagyott könyökével tolta fel a csapját, hogy megengedte a vizet, s balra tolta, a piros jelzés felé. Gőzölgő, forró víz ömlött a mosdókagylóba, ő pedig bele mártotta jéggé vált karjait.
Nagy sóhaj szakadt fel melléből, mikor pár perc alatt felolvadtak. S Szépen lassan visszatért beléjük az érzet, eltüntetve a zsibbadást.
Mikor visszament ágyába, még azelőtt sikerült visszaaludnia, hogy újra felszínre törjenek benne az érzelmek.
