Hanna gyűlölte a kórházakat. Gyűlölte a mindent belengő fertőtlenítőszagot, a zöld falakat, a kihipózott, fehér ágyneműket.
De jelen állapotban nem igazán volt más választása. A feje be volt kötözve, és ha megpróbált volna felállni, akkor szédülni kezdett. A nővérek elmondása alapján agyrázkódást szenvedett, majd utána két hétig kómában volt. Két hétig. A Pokolban mindössze pár napnak tűnt. Pár hosszú, intenzív napnak, ami minden energiáját elhasználta.
De lehet, csak a gyógyszerek okozta bágyadtság, és a fizikai sérülések okozták ezt az elviselhetetlen fáradtságot egész testében.
Édesanyja minden nap eljött hozzá látogatóba, akkor is, amikor kómában volt. Kérdezte, hallotta-e, hogy minden nap elmesélte, milyen napja volt, mert a nővérkék szerint jót tesz a kómában lévő embereknek, ha beszélnek hozzá szeretteik.
De Hanna gondolatai mindössze egy kérdés körül gyülekeztek. Mégsem szedte össze bátorságát, hogy rákérdezzen, mi lett Rebekával.
Édesanyja pedig kerülte a témát. Nem beszélt másról, csak arról, hogy aznap melyik munkatársa idegesítette fel, és mivel. Igyekezett mindig, minden érzelmét munkájába folytani. Hanna nem ismerte, nem tudta, milyen volt, mielőtt elvesztette az édesapját. Felnőttként azonban már látta arcán, mozdulatain, viselkedésén egy olyan nő vonalait, akinek egyszer már összetörték a szívét, s mindent újra kellett kezdenie.
De hogyan okolhatta ezért őt Rebeka?
Néha azon kapta magát, hogy már nem is anyja mondókáját hallgatja, hogy már nem is törődik azzal, hogy fáj, csak a falat bámulja, és próbál értelmet keresni mindabban, ami történt.
Vagy egyáltalán bizonyítékot arra, hogy nem csak egy rémálom, egy képzelgés volt, amivel agya szórakoztatta magát, amíg ő kómában volt.
Ezért is utálta a kórházakat. Mert nem tudta, mivel tudná elterelni a figyelmét. Édesanyja hozott be neki néhány könyvet, de nem kötötte le semmi sem, amit olvasott, és két óra után az összes közösségi médiát is megunta, vagy a görgetéssel csak még fájóbb gondolatai támadtak, mennyire rossz ember, mennyire rossz testvér, mennyire rossz gyereke anyjának.
Pár nappal, miután felébredt, és elég mélyen érezte magát az érzelmei feneketlen kútjában, egy nővér felkelés után bejelentette, hogy ideje kivenni a varratokat a fején lévő sebből.
— Ugye tudod, hogy nagy szerencséd volt? – kérdezte a nővér, mikor fertőtlenítőt öntött a fején a sebre, miután visszakísérte szájába, hogy bekötözze újra.
Alig pár évvel lehetett idősebb Hannánál. Barna haját lófarokba fésülte, copfja vége majdnem derekáig ért. Mikor találkozott a tekintetük, Virág nagy, barna szemeire emlékeztették őt.
Hanna nem válaszolt, olyan erősen marta a jód és alkohol keveredésének illata, hogy még a gondoltait is kiűzte, nem csak az esetleges baktériumokat.
— Mindjárt vége – simította meg a vállát az ápoló.– Lélegezz mélyeket – tette hozzá. A hangja is olyan kedves volt, mint álmodozó riválisának.
Virág. Neki is megígérte, hogy ha kijut, őt is kiszabadítja.
— Szólj, ha elmúlt – mondta még a nővér, és elnézett a lány válla felett.
Tekintete az ágy mellé állított asztalkára siklott, ahol megpillantotta Hanna nyakláncát, rajta a feszülettel. Épp úgy el volt szakadva ez a lánc is, mint a pokolbéli. Szóval a baleset alatt szakadt el.
— Hallottam egy olyan mondást, hogy akkor szakadnak el az amulettek, nyakláncok, amik valamilyen védelmező, vagy vallási medállal vannak hordva, ha az, akit tisztelnek vele, megmenti az embert.
— Ez nem egy amulett – vágta rá Hanna, fel sem nézve a lányra – Elmúlt a fájdalom – tette hozzá. Állkapcsát még mindig összeszorította, arra számított, hogy a kötözés is fájni fog.
— Tudom, nem is úgy értettem – rázta a fejét a nővér – Ne haragudj. Csak arra gondoltam, hogy Isten mentett meg. Vagy az őrangyalod.
Bárcsak. Ha nem szorítja össze olyan erősen állkapcsát, biztos, hogy kimondja hangosan is. De végül csak ennyit mondott: — Lehet.
— Én nem vagyok vallásos, de a betegek, főleg az idősek közt, sokan vannak – ecsetelte a lány, ahogy a gézzel bevonta Hanna halántékát, a füle alatt, egészen a homlokáig. A lány, ha nem volt muszáj, a tükörbe se nézett bele, olyan idétlenül nézett ki a jókora kötéssel a fején. Legalább ennyi haszna volt, hogy benntartották megfigyelés alatt még egy hétig, miután felébredt, nem kellett így utcára mennie.
— Ha gondolod, szívesen megmutatom, hol a kápolna a kórház udvarában. Vasárnap reggelente szokott lenni szentmise is.
Hanna felnézett rá, mosoly szikráit érezte, hogy felragyogtak mellkasában.
— Ne mozogj! – szólt rá a nővér, de nem tudta visszatartani a mosolyát. – Hogy hívnak, egyébként? – kérdezte, mikor Hanna újra lehajtotta fejét.
— Vértesi Hanna – mutatkozott be.
— Én Olívia vagyok – felelte a lány. – Kész vagy. Azt nem mondom, hogy szép, de… – kereste a szavakat – lehetne sokkal rosszabb is. A sebed nagyon szép, szinte már nem is látszik, hogy mi történt. Valaki nagyon kedvelhet téged odafent.
— Szívesen elmegyek veled a templomba, Olívia – nézett fel Hanna. Ahogy mosolyra húzta arcát, érezte a szövet húzódását az arcán.
Érdekes érzés volt újra mosolyogni. Mintha csak most érezte volna, mennyire rég örült utoljára őszintén.
— Nekem is kell az az áldás, ami téged kísér! – nevetett a lány, de hamar visszarendezte arcát komolyra. – De komolyan mondom. Ritkán látni ilyet, hogy valakivel nem a legrosszabb kimenetel történik, hanem jobb.
Hanna felemelte nyakláncát az éjjeliszekrényről. Tenyerébe ejtette a feszületet rajta, és összeszorította ujjait körülötte. Néha még most is fájt a körmeinek nyoma, ahogy összeszorította markát haragjában, tehetetlenségében.
— Az embereknek újra meg kellene tanulniuk imádkozni – nézett fel, egyenesen Olívia barna szemeibe — Sok dolog van az életben, amit nem mi irányítunk.
— Ebben igazad van – bólintott a lány.
Megköszörülte a torkát. Fürge mozdulattal fordult el a lánytól, és az asztalról elvette a vérnyomásmérőt, és Hanna gyógyszereit. – Még meg kell mérnem a vérnyomásod, és be kell venned a gyógyszereid reggeli előtt. Azokat itt hagyom, bízok benned annyira, hogy beveszed – legyintett – amire szükséged van – tette hozzá. – A szokásos, fájdalomcsillapító.
Hanna bólintott, a vérnyomásmérő egyre szorosabbá fújódott a karján.
Néhány pittyenés után pedig végzett is dolgával, elengedte.
— Tökéletes – írta fel a számokat a nővér táblájára. – A pulzusod egy kicsit magasabb, mint kellene, ez, ha jól látom már, mióta felébredtél ilyen. Tudsz valami betegségről, vagy a gyógyszerek mellékhatása? – halkan tette hozzá — Esetleg a környezet?
— Leginkább az, igen – bólintott Hanna. – A környezet. Betegségről nem tudok.
Olívia együttérző mosolyra húzta arcát.
— Már nincs sok hátra, szerintem pár munkanap, és hazaengednek, ha minden rendben. Remélem vasárnap sikerül egy kis megnyugvást találnod.
— Ilyenkor nincs nyitva? Csak mise alatt? – kérdezte Hanna.
Húzta a honvágy Isten házába. Már a Pokolban is vágyott rá.
–Sajnos nem – ingatta Olívia a fejét
— Oh. – szomorodott el Hanna. – Akkor majd vasárnap.
— De van egy gyönyörű rózsakert a templom körül, angyal szobrokkal, kereszttel. Az nagyon szép, azt szívesen megmutatom.
— Remek lenne – vágta rá Hanna.
A természet Isten legszebb temploma, mindig így gondolkodott róla. Bár a januári hidegben nem a rózsakert lesz a legszebb, amit láthat.
— Hozom a kabátod, gyere – pattant fel Olívia.
— Nincsenek más betegeid is? – szaladt fel Hanna szemöldöke. Kezdett érdekes lenni számára már az is, hogy Olívia ennyit beszélget csak vele. A többi nővér csak a vérnyomását mérte meg, morgott valamit, és már a következő beteggel foglalkozott.
— Huh, de — rezzent össze a lány, mintha csak most jött volna rá, hogy ő amiatt van itt, hogy dolgozzon. — Akkor majd jövök, ha végeztem — szedte össze a kis gyógyszeres tálcát meg a papírokat, amiket kitöltögetett. — Ne haragudj! – szabadkozott.
— Semmi baj – nevette el magát Hanna. – Én itt leszek.
✲
S Olívia még ebéd előtt vissza is tért, vastag télikabátjában. Hanna megpróbált felpattanni az ágyból, mikor meglátta, de izmai mintha elfolytak volna alatta, alig akartak úgy viselkedni, ahogy ő kérte őket.
— A napokban fel se keltél, ugye? – ingatta a fejét a nővér.
— Csak a mosdóig mentem – vallotta be Hanna, bocsánatkérően nézve fel használhatatlan lábairól.
Hanna elfordult az ágyon, hogy lábait a földre tudja tenni, de csak a lábujjai érintették a földet, már megremegtek az erőtlenségtől.
— Ez normális – válaszolta a lány egyszerű hangon. – Hetekig nem használtad őket.
— Lassan – sóhajtott Olívia, és közelebb lépett a lányhoz.
— Fel tudok állni egyedül is – csattant fel Hanna, megrázva magát.
Előrecsúszott az ágyon, majd megpróbált felállni. Két kezével megtámasztotta magát az ágyon. A lábai majdnem összecsuklottak, ahogy ráhelyezte súlyát. A világ egyre erősebben forgott körülötte.
— Lehet nem ez a megfelelő nap arra, hogy sétálni menjünk – húzta el a száját.
— Minél többet halogatod, annál gyengébb leszel – lépett hátra Olívia, de összeráncolta szemöldökeit.
Hanna összeszorította állkapcsát, és elengedte az ágyat. Tett egy bizonytalan lépés, majd még egyet, egyensúlya bizonytalan maradt.
De szépen lassan sikerült lemenni a liftig a folyosón, majd ki a kertbe. Minden lépéshez össze kellett szednie erejét. Karjaival tapogatta a falat, ahol csak tudta, hogy biztonságban érezze magát, Olívia pedig a biztonság kedvéért elvett egy mankót, ami a földszinten a falnak volt támasztva, ha szüksége lenne rá.
De Hanna megmakacsolta magát, kényszerítette izmait, hogy működjenek.
Végül kijutottak a kórház udvarára.
Hanna annyi időt volt a Pokolban, utána pedig a fűtött kórházi szobában, hogy el is felejtette már, milyen a hideg téli levegő csípős érintése az arcán. A kert közepén rózsakert pavilonjait látta. Az örökzöldek leveleit is dér vonta be, a földet, a padokat, amelyik nem volt lesöpörve, hó borította.
— Havazott idén karácsonykor? – csillant fel Hanna szeme.
— Igen, nagyon szép volt a Szenteste – derült fel Olívia arca is. Hanna csak most, a felhőkkel takart nap tompa fényben realizálta, a lánynak milyen szép arca van, mosolyából őszinte kedvesség áradt.
Reggel látta a telefonján, hogy december 28. volt aznap.
–Kár, hogy dolgoztam – tette hozzá Olívia, és összepréselte ajkait.
— Sajnálom – ült le Hanna a padra, majd, mint aki csak most realizálta, hogy december vége van, és a padot is alapos jégréteg vonta be, fel is pattant.
— Látom működnek már azok az ízületek – mosolyodott el a nővér.
Hanna elnevette magát.
— Ne mondd, mert akkor eszükbe jut, hogy fájniuk kellene – rázta a fejét.
Egy pillanatra elcsendesedtek mindketten.
— Hogy-hogy dolgoztál karácsonykor? — érdeklődött.
— Sorsot húztunk – vonta meg a vállát Olívia –De cserébe kaptam két plusz napot a nyárra majd.
— Ez mondjuk így jó alku – bólogatott Hanna.
Olívia bólintott. – Az szerencsére csendes volt.
— Sajnálom, hogy nem lehettél a családoddal – Hanna azt kívánta, bár megölelhetné a lányt.
— Ilyen az én szerencsém – vonta meg a vállát. – De ebben sorstársak voltunk.
Hanna felpillantott a templomra. Apró kis kápolna volt, csúcsos toronnyal. Nyáron igazán szép látvány lehetett a rózsakerttel. Most télen, mint a porcukrozott mézeskalácsház, fehérlett a hó a cserepeken.
— Én most már itthon vagyok – mosolyodott el. S szívében érezte, ahogy kivirágzik a hála, hogy újra a földön lehet.
Hiszen a pokolban is ezért imádkozott, hogy hazatérhessen. Isten házába, ahol Atyjával lehet.
— Most mennem kell — nézett az órájára Olívia. – Bejössz velem, vagy maradsz még?
— Szerintem maradok – felelte Hanna.
— Menni fog visszafelé? – húzta el a száját a nővér.
Hanna egy pillanatra elgondolkodott. Megmozgatta maga alatt berozsdásodott térdeit, de éles fájdalom szúrt az ízületbe.
— Megpróbálom.
Kiszabadult a Pokolból. Ez is menni fog. Bár itt nincsenek angyalok, akik megmentsék őket.
Olívia léptei alatt ropogott a hó, ahogy két nagy lépéssel átvágott a behavazott kerten, a letakarított ösvényre, ami visszavezetett az épületbe.
