Hanna azonban másnap reggel újra felébredt.
Korábban azt gondolta, az ébredés utáni első pillanat a legszebb, a legtisztább minden napban. Mikor az ember még tiszta lappal, tiszta fejjel kezdi az új napot.
De most szívén még mindig ott nehezedett a tegnap éjszaka emléke. Nem is igazán tudta eldönteni, álmodta az egészet, vagy valóság is vegyült a történtekbe.
Egyszerű, zöldre festett falak vették újra körül, se víz, se jég nem volt már körülötte.
Biztos csak álmodtam — gondolta. De valahol a lelke mélyén tudta, hogy a mágiája előtörése már nem álom volt, hanem a színtiszta valóság.
Majd saját butaságán mosolyodott el a gondolatra, mégis hogy gondolhatná, hogy létezik ilyen, hogy mágia?
Minden bizonnyal csak álmodta.
Ahogyan a Pokolban töltött napok is mindössze képzelgések voltak, amíg ő kómában volt.
De a sebhelyek… nem, ha most tükörbe nézne, biztosan nem látná a sebhelyeket.
Felpillantott az ajtó felé akasztott órára, és megállapította, hogy ezt nem most fogja megnézni. Szíve torkába ugrott, ahogy még mindig erőtlen lábaival felpattant az ágyból. Alig tizenöt perce maradt összekészülni a kilenc órási szentmise kezdetéig.
Pizsamájára vette fel gyapjúpulóverét szövetkabátját. Haját lazán fonta össze, sminkje is a lehető legegyszerűbb maradt. Isten házába ez is elég lesz.
Imádságok sorát mormogta orra alatt némán, amíg szelte a lépcsőfokokat a földszinre, majd sietős léptekkel átszelte a dérrel fedett rózsakertet.
Abban a pillanatban, ahogy térdet hajtott az oltárnak, és behúzódott az egyik hátsó padsorba, megszólalt a szentmise kezdetét jelző csengettyű hangja.
Míg az orgona sípjainak hangja betöltötte a templom magas belső terét, Hanna a zsoltár szövegét énekelve nézett körbe a falakon. Épp olyan egyszerűek voltak, mint amilyennek épület kívülről tűnt. Mindössze egy-két, bibliai jelenetet ábrázoló freskó díszítette. Hanna jobbra nézve megpillantotta a Jó Pásztort, vállán az elveszett báránnyal. A főoltár felett pedig a feltámadt, halál felett győzedelmeskedő Jézust.
Balra, a szószék alatti Mária-oltárra tévedt tekintete. Mintha hívta volna szemeit kitárt karjaival Jézus anyja. Szeplőtlen Mária. Az oltár alatt fehér gyertyák lángjai táncoltak szelíden, az orgonaszó ütemére.
Lesütötte szemét. Szemeit lehunyta, csak tátogta maga elé bocsánatkérését az Úr felé, míg a kántor a nyitóének utolsó akkordjait játszotta.
— Sajnálom, Uram. Sajnálom.
A mise csendes volt, rövid, az atya prédikációja is. Nem túlzott, nem akart nagyot, sokat mondani. Egy történetet mesélt el az evangéliummal kapcsolatban. Egy egyszerű tanmesét arról, hogy az ember Isten házában mindig otthonra fog lelni, akármerre, akármilyen úton járt előtte. A Jóisten tárt karokkal várja, hogy újra szívéhez ölelje.
Hanna pedig ezt hallgatva alig bírt a padban maradni, arca égett a szégyentől. Legszívesebben kiment volna Isten házából, eltűnt volna Isten szeme elől.
Lelkében a feketeség egyre mélyebb, egyre súlyosabb lett. Fájt, ahogy tüdejére nehezedett. Mivel nem tartotta magát méltónak arra, hogy magához vegye Krisztus testét, áldozni sem ment ki.
Először az érzelmeket akarta rendezni szívében. Majd összeszedetten letérdelni, gyónni egy olyan atyának, aki megérti. Majd, aki feloldozza, Isten erejével.
De nem érdemli meg a bűnbocsánatot.
De egy olyan hang válaszolt, amit talán utoljára évekkel ezelőtt hallott. Az az atya hangja, aki őt is megekeresztelte, mikor tizenévesen úgy döntött, felveszi a katolikus vallást.
Isten soha nem fogy ki a megbocsátásból. Soha nem fogy ki a szeretetből.
S abban a pillanatban Hanna lelkében egy olyan szikra pattant, amit már talán el is felejtett az utóbbi napokban, hogy fényt tud adni a legsötétebb időkben is: a remény szikrája.
Talán már semmi nem lesz újra olyan, mint a baleset előtt volt. De túlélte. Felébredt.
Isten nem fogyott ki az új esélyekből.
Fejét felemelte, hátát kihúzta, mikor a mise végén a pap áldást mondott a hívekre.
Nem fogja elrontani ezt az esélyt.
Azt már magának sem mert bevallani, hogy azért, mert lelke mélyén tudta, ez az utolsó lehetősége, hogy kimossa szívéből a fekete haragot.
✴︎
A mise végén Hanna megvárta, hogy az orgona elzengje utolsó dallamait, majd mikor az összes pad kiürült a templomhajóban, besietett a sekrestyébe.
— Dicsértessék a Jézus Krisztust – köszönt az asszonynak, aki odabent hajtogatta éppen össze a pap miseruháját sietős mozdulatokkal.
— Mindörökké’ – válaszolta az idős sekrestyés néni, ki sem dugva az orrát a szekrényből – miben segíthetek, kedvesem? – kérdezte. Majd Hanna felé fordult.
Dauerolt ősz haja keretezte ráncos arcát. Idős kora ellenére látszott, hogy valamikor gyönyörű, fiatal, sokat mosolygó nő volt. Fejét lejjebb döntötte, szögletes keretű olvasószemüvege felett nézett Hannára, várva a lány válaszát.
— Beszélni szeretnék az atyával – válaszolta Hanna, egyik lábáról a másikra állva.
— A fogadóórákat nem itt tatja András atya. A bejáratnál találja a plébánia címét, és az időpontokat, mikor fogadja a híveket.
— Köszönöm – húzta el Hanna a száját. – Viszont… – próbálkozott – Nem tartana sokáig és fontos lenne. Ha van egy kis ideje az atyának, megmondaná neki, hogy kerestem? A második emeleten, a 203-as szobában vagyok, még egy hé…
— Megmondom neki, persze – legyintett a sekrestyés.
Hanna persze biztos volt benne, hogy nem fogja.
— Köszönöm – mondta azért — Még egy 10 perc se lenne az egész – tette hozzá, mielőtt elfordult volna, hogy kimenjen a templomból.
De ekkor vállán egy kéz puha érintését érezte.
— Tíz percem bármikor van, bárkire, Juliska néni – hallotta válla felett a miséről ismerősen csengő hangot. A pap volt az.
Szíve eltelt melegséggel, és megkönnyebbüléssel.
— Valóban? – kérdezte, nem tudta visszafogni ajkán a mosolyt.
— Valóban – bólintott az atya. – Igyunk meg egy teát, mit szólsz? –kérdezte.
— Rendben – egyezett bele, kiengedve a mosolyt arcára.
András atya nem sokkal lehetett idősebb Hannánál. Húszas évei végén, vagy harmincas évei elején járhatott. Kimért lépteivel haladt Hanna előtt, ahogy belépett a kis konyha fülkébe, ami rögtön a sekrestyéből nyílt. Mindössze egy kávéfőző volt benne és egy vízforraló, egy kis, derékig érő hűtőszekrényre pakolva. A mellette álló asztalon pedig egy mikró tátotta a száját félig nyitva.
— Ne haragudj — szabadkozott, — hogy ilyen szegényes, de néhány óránál többet sajnos nem szoktam itt lenni. Általában misézek, utána, ha van beteg, aki kéri a kenetet, vagy gyónni szeretne, azt elvégzem, és megyek is vissza a plébániára — magyarázta, egyik kezével homlokát vakarva, másikba a vízforraló kancsóját vette.
Hanna leült a kis asztalkához, amíg az atya vizet töltött a csapból a kancsóba.
— Semmi baj – rázta meg a fejét. Közelebb húzódott a radiátorhoz, de az is csak langyos volt.
— A Krisztusi szegénységet nem csak szerzetesként lehet megtapasztalni, hanem egyszerű papként is — kuncogott orra alatt András atya. Ahogy a kancsót a vízforraló talpára tette. Haragosan sóhajtott a készülék, melegíteni kezdte a vizet.
András megfordult, szembe Hannával. Karjait összefonta mellkasa előtt, nekidőlt a hűtőnek. Ha nem lett volna a fekete reverenda, a lány el se tudta volna hinni róla, hogy egy felszentelt atya, olyan egyszerű volt a mozdulata, a hangneme, a megjelenése.
Hanna elmosolyodott. — Gyerekként sokat álmodoztam arról, hogy apácának állok —mondta. — Majd ez szelídült azzá, hogy tanár akartam lenni. Végül pedig most egyetemista vagyok, közgáz szakon.
András arca felvirult.
— Isten hívása néha a legváratlanabb pillanatban találja az embert. A püspök atya, aki engem felszentelt, előtte kamionsofőr volt. Egyik reggel azzal a gondolattal kelt fel, hogy Istennek akarja szentelni az életét. Nem érezte magát teljesnek.
— Ön is ezt érezte? — húzta össze a szemöldökeit Hanna.
— Tegezz nyugodtan — vonta meg a vállát a pap — De igen. Valami hasonlót. Ha van időd, szívesen elmesélem. De ha másról szeretnél beszélni, nyugodtan — tette hozzá, Hannát fürkészve.
— Hasonló dologgal kapcsolatban vagyok itt — bólintott Hanna. — De beszélj, nyugodtan. Segít megérteni a saját helyzetemet, ha előbb te elmondod, hogy találtad meg az utad.
— Leérettségiztem — kezdte András atya, majd nagy levegőt vett. Felállt, hogy odamenjen a most már hangosan, haragosan gőzölgő vízforralóhoz. Miközben kiöntötte két kis porceláncsészébe, folytatta — Az érettségim nagyon jól sikerült, szinte biztos volt, hogy bekerülök a jogi karra, és ügyvéd leszek, követve apámat. Hát persze, csak az SMS alapján mégse nyertem felvételt sehová. Valamit elnéztek, vagy elnéztem én a jelentkezésen, emiatt csúszott az egész terv. Gondoltam, abban az egy évben, hasznossá teszem magam. Munkát kerestem, de sehová nem vettek fel. Hogy kitöltsem a felesleges időt, és valami hasznosat tegyek, önkénteskedtem nagyon sokat a helyi plébánián, hittanra jártam, imádkoztam és közben persze mindenkivel akivel csak tudtam beszéltem, hogy bármilyen munkát elvállalok, még ha csak mosogatni kell, azt is. De egyszerűen minden lehetőség kikerült.
Az atya arcán mintha egy felhő vonult volna át, mikor letette Hanna elé a gőzölgő teát. Vonásai megkeményedtek.
— Nap nap után vártam, hátha csörög a telefonom, hátha kapok egy emailt, hogy végre felvettek valahova de mintha minden kommunikációs csatornát elvágtak volna. Néhány hónap után már megelégeltem, és mondtam az Úrnak, hogy ha nem akarja hogy dolgozzak, mondja meg, mit kezdjek az életemmel. Nem értettem, és nem tudtam, hogyan tudnám hasznossá tenni az életemet. Azt éreztem csak telnek a napok, a hónapok, és én csak egy helyben toporgok. Persze tudom, türelem, meg várakozás, de ember voltam én is, és egy idő után, már tényleg untam. — Elmosolyodott orra alatt — talán egy kicsit túl asszertív is voltam, de hát hónapokig szenvedtem a munkaerőpiacon.
— Nagyon nehéz munkát találni, tudom — bólogatott Hanna.
— Igen. S mintha imám egyből meghallgatásra került volna, másnap az a vasárnap volt, a húsvét utáni negyedik vasárnap, amit a hivatásokért ajánlunk fel. Aznap a prédikáció alatt, mintha egyenesen a szemembe nézett volna a pap, mikor azt mondta, ha valaki érzi magában Isten hívó szavát, ne ellenálljon.
— A többi pedig már történelem? — mosolygott Hanna, végignézve a pap reverendáján.
— Azért nem volt ilyen könnyű — simította hátra András sötétszőke haját — Közel sem. Az ember először nem biztos magában. Biztos jól értette-e a hívást, biztos nem csak az ő célja-e, és csak úgy érzi, mintha Isten szava lenne – megfújta teáját, kezébe vette, de vissza is tette az asztalra. – Az ember leggyakrabban azt várja, a Jóisten valami hatalmas kinyilatkoztatással hívja majd el, mint ahogy tette az apostolokkal is. Félre ne érts, nem azt vártam, hogy megjelenjen Jézus a nappalimban. Vagy álmomban látogasson meg egy angyal — emelte fel karját védekezően.
— Azt hiszem értem, mire gondolsz – nézett Hanna teájába. – S végül mi volt az a pont, ahol eldöntötted, hogy elköteleződsz? Amikor rájöttél, hogy igen, ez Isten szava? — kérdezte, összehúzott szemekkel.
— Nem volt ilyen pont – vonta meg a vállát András, majd fejét ingatva tette hozzá: – egyszerűen csak nem halkult el a hang. Minden reggel ez volt az első gondolatom, minden este ezzel feküdtem le, miután imádkoztam. A tükörben is ezt láttam, mielőtt reggel elindultam volna. Magamat, papként. Reverendában, rózsafüzérrel és imakönyvvel a kezemben. Hihetetlen volt, és lehet te is nevetsz most magadban rajta, vagy azt gondolod, őrült vagyok, de így volt.
De Hanna nem nevetett. Megdermedt, hátán végigkúszott a hideg. A tükörben.
Megköszörülte torkát, hogy szóljon. Tekintetét nem merte felemelni a tea felszínéről, amiben álmos, fénytelen szemei, és ráncolt homloka tükröződött vissza.
— Én is láttam magam egy tükörben — mondta halkan, — ami… amiről azt mondják, az ember a lelke igaz valóját látja benne.
Összeszedte bátorságát, felnézett az atyára. Ha ő hasonlót látott, biztosan érti majd, mire gondol. De Andrásnak homloka közepére szaladt fel a szemöldöke.
Várt egy pillanatot, mintha arra várna, hogy Hanna mond még valamit, vagy kereste a szavakat, mit válaszoljon, mit kérdezzen. De nem tűnt úgy, mint akinek egyértelműek Hanna szavai.
— Valami vásári vagy vidámparki „elvarázsolt tükör”? – rajzolt macskakörmöket a levegőbe.
Hanna újra lesütötte szemét. Most mondja el, hogy a Pokolban járt? Inkább ivott egy korttyal teájából, hogy gondolkozzon, mégis mit mondhatna erre.
— Nem — rázta a fejét. Lassan beszélt, minden szónál megállt, hogy elgondolkodjon, nem hangzik-e őrültnek. Vagy nem is ettől tartott valójában? — ez valóságos volt, vagyis… amíg kómában voltam, egy másik világban jártam, vagy nem tudom hogy fogalmazzam meg.
Miért nem mondja el, hogy a Pokolban járt? Nem bízik egy papban?
— Mit láttál a tükörben? – fürkészte az arcát a pap, keresve a tekintetét.
Hanna azonban továbbra sem bírt az atya szemébe nézni, most éppen az egyszerű, fehérre mázolt falakon futtatta végig.
— Nem tudom – hazudta. – Csak azt tudom, hogy nem akarom elfogadni azt a sorsot, amit mutatott. – szemével András szemeibe nézett – Honnan tudom, hogy mi Isten terve az életemmel?
András belekortyolt teájába.
— Erre sajnos én is csak egy dolgot tudok mondani, imádkozz. S járj nyitott szívvel.
Hanna fészkelődni kezdett a székben.
— De Isten csak olyan sorsot ad, ami jó nekem, igaz?
András elnézett a válla felett. Hanna hátrapillantott, követve a pap tekintetét. az ajtó kilincsére nézett. Ahogy Hanna visszanézett, újra találkozott tekintetük.
— Ebben a világban minden csak átmeneti, gondolj erre – mondta halkan András atya – Az állandó csak Isten, s az ő országa.
— Meg a kárhozat – fújtatott Hanna.
— A Pokolról sok mindent tudunk, de biztosra csak azt mondhatjuk, Isten szava lesz az utolsó.
— Mi lesz utána? – szaladt ki Hanna ajkán a kérdés, mielőtt visszafoghatta volna.
András ajkai összepréselte, majd így szólt:
— Erre sajnos nem tudok egyértelmű választ adni. Emiatt szerettél volna beszélni, hogy nem tudod, mi a te utad?
— Igen – felelte Hanna.
Meg amiatt, hogy épp most mentette meg egy angyal a Pokolból, mert elrabolta őt maga Lucifer. Elrabolta? Dehogy rabolta, hisz maga ment oda. Ő táncolt vele, ő beszélgetett vele, ő volt az, aki a karjai közt biztonságban érezte magát. Szabadnak érezte magát. Soha életében nem érezte magát felszabadultnak. Nem húzta le szívét a düh, a gyűlölet.
Lehet, hogy szíve mélyén tényleg oda való?
— Honnan fogom tudni, hogy megtaláltam a helyem a világban? – kérdezte egyszercsak.
— Úgy fogod érezni magad, mint a madár, ami akkor repült ki először fészkéből.
Szabadság.
— Te is azt érezted?
— Nem — rázta a fejét András. — Nem, azt éreztem, hogy — tekintetét mintha felhők árnyalták volna — Ez az én feladatom. Felelősséggel járt, és néha még a mai napig elgondolkodom rajta, elég erős vagyok-e hogy elbírjam.
— S mi segít olyankor?
— Arra gondolok, hogy ha nem ez lenne az utam, nem lennék itt. Lehetőséget sem kaptam volna arra, hogy itt legyek. Talán nem születtem volna vallásos családba, talán mellettem maradt volna életem szerelme.
Egy összetört szív? Hanna szívét keserűség járta át. Talán nem kellett volna ennyire mélyre menően kérdezni.
— Ne haragudj, én… — hebegte.
— Te ne haragudj, hogy ezt elmondtam, nem akartam sok lenni. Csak fiatal vagy, gondoltam, megérted.
Hanna bólogatott. Mindketten belekortyoltak még egy utolsót teájukba.
— Akkor ha lehetőséget, meghívást kapok valamire, azt vehetem úgy, hogy Isten szánja nekem az utat? — kérdezte.
— A lehetőségek önmagukban még nem útmutatások. Az a fontos, mit hoznak elő belőled. A lelkünk mélyén mind tudjuk, kik vagyunk. S mire tudjuk felhasználni azt, akik vagyunk.
Feketeség. Mély, feneketlen kút volt az ő lelke.
— Köszönöm, atyám — bólintott Hanna, s felállt a székéről.
Az üres bögréjét a mosogatóba tette, majd távozott.
