A keleti gyönyörnegyedet drappszínbe öltöztette az őszi felhőtakaró. A takarítóbotok halk, monotonul zúgó kórusként készítették elő az utcákat az esti vendégtömegnek. Zoe először rá sem ismert a környékre annak színpompás ledjei nélkül, csak a reggeli műszakban dolgozó kirakat-örömlányok láttán bizonyosodott meg arról, hogy jó helyen jár.
Habár a taxiban sikerült felmelegednie, tíz perc séta után újra vacogni kezdett. Megigazította a sálját, és sietősen haladt, minden sarokból veszélyt várva. Az ablakok tükröződésében helyenként a háta mögé nézett. Minél beljebb jutott a tömbök között, annál súlyosabban telepedett a mellkasára egy fojtogató érzés: hogy gondolhatta, hogy reggel kilenc táján még itt van bárki, akit ismer? Alternatív terve viszont nem volt. Nyugatot meg sem merte közelíteni – Thompson biztos már kiküldött valakit a lakásához. A Központot kerülnie kellett. Északon senkit sem tudott, aki menedéket nyújthatott volna neki. Keleten pedig egyedül a Főpapnő személyzetével ápolt szorosabb kapcsolatot.
Seymour talán már a várost is elhagyta. És ha mégsem, Zoénak nem maradt ötlete, hogyan vehetné fel vele a kapcsolatot.
Már a Főpapnő közelében járt, amikor kiszúrta az egyik kirakatpanelban integető Abigailt. Először fel sem ismerte a madamot csillámporos, műszempillás sminkje nélkül. Tolldíszes fűzője helyett kényelmes otthonkát viselt, barna haját laza lófarokba fogta, és épp egy ablakmosóval húzta le a habot az üvegről. Zoét meglátva aztán egy szigorú anya ábrázatával kezdett el kapálni a levegőben, és határozott mozdulatokkal invitálta a bejárathoz. Kinyitotta neki a kis fülke alját, összegörnyedve szájára tette mutatóujját, majd elhúzta a kezét a nyaka előtt. Az üzenet tiszta volt: egy mukkot se szóljon, különben elevenen megfojtja őt.
– Tudtam, hogy erre jársz majd! – mondta izgatottan, miután a függönnyel határolt, hátsó térbe húzta őt. Méretes lapátkezével közre fogta Zoe kihűlt kézfejét, és leültette őt az ágy szélére.
Ablakmosó-illat terjengett a levegőben. Jól esett Zoénak a déli dohszag után.
– Mi ez az egész, Abigail? – kérdezte Zoe. Körbefordult, miközben próbált értelmet lelni a találkozásuk körülményeinek. – Nektek nincs is kirakatotok!
– Ez a tökkelütött exemé – vonta meg a vállát. – Lehet, megveszem tőle a helyet, kurva jól szigetel. De mondd csak, hol van a kabátod, te nő? Hát szanaszét fagysz itt nekem! – hüledezett, és még egyszer átdörzsölte Zoe ujjait.
Megdöbbentette Zoét, milyen sivár körülmények rejtőztek a kirakaton túl. A fürdőcsap és a piszoár az ágy mellett hevert. Egy kopottas éjjeliszekrény rejthette magában a szolgáltatáshoz szükséges eszközöket. A fal mentén felszerelt tükör üvege megkarcolódott a sok takarítástól, és a fej fölé rögzített papírgöngyöleg a maradék illúziót is összetörte Zoéban. Nehezen tudta elképzelni, hogy itt bárki örömmel árusítaná magát.
– Ismerem ezt a kékvérű ábrázatot – nevetett Abigail. – Én is kiszáradnék, ha itt kéne szexelnem.
Abigail barátságosnak tűnt. Túlságosan is barátságosnak. Úgy járta körbe Zoét a fülke félhomályában, mintha életében először fogadott volna vendéget. Ráérősen időzött el a keze melegítésén, és közben hol a függöny résein át lesett ki az utcára, hol egy erőltetett mosollyal Zoéhoz fordult.
A nő azonban nem engedhette meg magának ezt a tétlenkedést. Válaszokat akart. Türelmetlenül rántotta ki ujjait Abigail markából.
– Abigail, miért vagyunk itt?
– Ugyanezt kérdezhetném tőled is – felelte halkan. – Olvastam a Múzeumról. Sajnálom a történteket.
– Nincs mit sajnálni rajtam. Ellenben azokkal, akik ott maradtak. Nem tudtam segíteni rajtuk.
– Drágám, akár túlélő vagy, akár áldozat, akár egy gyászoló hozzátartozó, egy terrorcselekmény mindenkinek nehéz – okította ki őt Abigail gyengéden, és megszorította Zoe vállát. – Szóval még egyszer: sajnálom, hogy min mentél keresztül.
Zoe ajka megremegett. Ha Abigail ismerte volna a teljes történetet, egyetértett volna vele abban, hogy nem érdemel sajnálatot. De a madam ujjai a vállcsontjába mélyedtek, mielőtt magyarázkodni kezdhetett volna, ő pedig nem bírta el a szégyent könnyek nélkül. Nem értette, miért reagál így. Nem történt vele tragédia, sőt, valójában gusztustalanul nagy szerencséje volt. Nem gyászolt senkit. Nem bántotta őt senki.
Akkor mégis miért szorul el a torka?
Elfordult a madamtól. Várta, hogy Abigail kizökkentse őt az önsajnálatból egy frappáns megjegyzéssel, de a nő csak némán figyelte a hátát.
– Oké, azt hiszem megvagyok – fújtatott az arcát legyezgetve.
A madam a térdére csapott:
– Mondj el mindent!
Zoe pedig – Seymourt elhallgatva – mindent elmondott: hogy Thompson megint bűnbaknak használta. Elmesélte, hogyan záratta be őt, hogy a cellában egy szemhunyásnyit sem aludt. Remegett, mikor a Lisa autójához és a bódító gázhoz ért. Csak az orra alatt merte eldadogni, hogy Thompson el akarja vitetni valahova. A különös szerződésről is beszélt, a madamnak pedig soha nem látott, sötét ráncok ültek az arcára.
Egy szuszra hadarta le az egész történetet, akár egy panaszkodó gyerek. Nem tudta, jól tette-e, hogy a legcsúnyább részleteket is megosztotta Abigaillel, és nem sikerült megítélnie, a madam a történteken borzadt-e el, vagy őrültnek nézte őt.
– Hallottam már ilyen szervezetekről – szólalt meg némi gondolkodást követően a madam. – Én egyikkel sem állok kapcsolatban, és ha bármelyik kolléga futtatna menekülteket, arról csak ő tud.
– Akkor te sem tudod, megbízható-e.
– Sajnos nem – mondta a fejét rázva. – Soha nem is kerestek meg azzal, hogy befogadjak valami ágrólszakadt madárkát. És nincs szükséged ilyen szerződésre, ha dolgozni szeretnél nálam amúgy. – Kezével Zoe hajába fésült, finom mozdulatokkal próbálta kibogozni az összekócolódott tincseket. – Egy évbe se kerülne, hogy te legyél az első számú lánykám a negyedben. De neked nem ez a sorsod, drágám. – Vaskos ujjával megemelte Zoe állát. – Nem a te természetednek való ez a világ.
Zoe a táskájára markolt. Most jött volna el az ideje annak, hogy elmondja, miért van itt. Abigail sem véletlenül szerezte maguknak ezt a sötét, nyomasztó zugot.
– Nincs hova mennem – vallotta be, és teljesen összegörnyedt szégyenében. – Nem tudom, mit csináljak, Abigail. Próbáltam felvenni a kapcsolatot Jamesszel, megint, de kétlem, hogy egyáltalán eljutnának hozzá azok az esetlen próbálkozások. Mármint, ha tényleg mindent lát, ami a városban történik, akkor tudhatná, hogy bajban vagyok. Valami fél éve próbálok üzenni neki? – Legyintett, és a térdére csapott. – Lehet, van egy év is, összefolynak a napok egy ideje. Eddig értettem, miért nem reagál rám, nem tudhatta, hogy tégla vagyok-e, vagy sem. De most már egyértelműek a jelek, hogy nem ártok, mégis, mintha csak egy vak kamerának integetnék a városban. Kifogytam az ötletekből.
Amióta biztossá vált, hogy Seymour szövetségben áll Jamesszel, több módon is megpróbálta felhívni magára a hacker figyelmét. Rengeteget beszélt róla Abigailnek és Zane-nek, annak reményében, hogy Jameshez eljut a hír, hogy disszidálni akar. Még S.O.S.-t is morzézott a kamerák előtt, megpróbált minden módszert, ami a városi legendák szerint közelebb juttatja őt hozzá. Most is így tett, amíg Kelet felé tartott, de a csoda nem történt meg.
A madam nem felelt. Zoe egy darabig érezte magán a nő pillantását, aztán apró neszek járták körbe őt: Abigail kilesett a függönyön. Fűtést kapcsolt és lámpát gyújtott, de a feketére festett falak elnyelték a takarékos izzók fényét. Aztán Zoéra terítette az otthonkáját – puha anyagából fűszeres, virágos parfümillat áradt. Az egyik sarokba húzódott, orrot fújt. Mire Zoe elé guggolt, már száraz, élénken ragyogó szemmel nézett fel rá.
– Először is melegedj meg, drágám – búgta Abigail. – Bátornak kell lenned. És ravasznak. Ravaszabbnak, mint bármikor ez előtt.
– Bátorsággal és ravaszsággal semmire sem megyek, ha nem tudom, mit akarok velük elérni.
– Ki akarsz jutni a városból. Mihamarabb, és bármi áron.
A madam emlékeztetőnek is szánhatta volna ezeket a szavakat, de Zoe felfigyelt a hangjában megbúvó fenyegetésre.
– Ez most nem az Abigail-féle lelkesítő beszéd, ugye? – kérdezte, mire a nő komoran megrázta a fejét. – Mi történt?
– Itt járt nálunk apád, Zoe. Keresett téged.
Megint elfogta az az átkozott remegés. Annak a reménye, hogy Thompson aktagyűjteménye csak egy látványos blöff volt, abban a pillanatban tört darabokra benne. Úgy érezte magát, mint amikor az első éveiben Thompson gúnyt űzött a fiúbandás poszterekből a szobájában. Égett az arca, és valahol legbelül megérdemeltnek vélt minden megaláztatást, ami a nevelőapja Abigailnél tett látogatásával járt. Elképzelte egy napját, egy olyan perspektívából, ami mindig ott motoszkált a gondolatai mélyén, de félt hangot adni neki. Fura alakokat képzelt minden sarokba; fura alakokat, akik távcsővel figyelték az ablakait. Olyanokat, akik pontosan tudták, hánykor indul el reggel a munkába. Akik látták őt a „steril” diagnózissal távozni a meddőségi klinikáról. Akik ismerték a kedvenc helyét a siklón. Látták, amikor tétlen estéin jegyet vált Keletre, és már a sáljába burkolózva lépett a peronra a célállomáson. Visszagondolt a gyönyörnegyedben töltött napjaira, és figyelő szemeket érzett a tarkóján, amiktől a puha, lila sálja sem tudta megóvni.
A szíve pedig olyan erővel kalapált, hogy azt hitte, ott helyben belehal.
Félve emelte arcát az elfüggönyözött ajtóra. Thompson akár már most a túloldalon ácsoroghatott volna, és a fülke hangszigetelt falai miatt semmit sem hallana a veszélyből.
Nem kapott levegőt.
Csak akkor eszmélt magához, amikor a madam egy pohár vizet nyomott a kezébe. Idejét sem tudta, mikor ivott utoljára. Egy szuszra lehúzta az egészet.
– Ezért vártál itt? – kérdezte, és megtörölte a száját. Abigail szó nélkül töltött neki egy újabb pohárral. – Csak egy vendéged vagyok a sok közül. Bajt hoztam az üzletedre. Miért csinálnál ilyet?
– Azt hiszed, annyira megharagszom rád, hogy visszaengedjelek azokhoz, akik emberszámba sem vesznek? – háborgott a madam. – Ráadásul az én portámon? Nevetséges, Zoe!
– Nem csinálhatod ezt magatokkal, ha Thompson megtudja, hogy falaztál nekem, én… – Frusztráltan a homlokára szorított. – Én nem tudom, mit tenne veletek!
– Akkor azt mondom, azért, mert letagadtam, hogy valaha is láttalak volna személyesen, és ezek után kurva kellemetlen lett volna, ha beteszed hozzánk a lábadat. Most jobb?
– De miért tagadtad? – kérdezte Zoe megrökönyödve.
A madam sértetten állt meg előtte.
– Te is azért jöttél ide, hogy segítséget kérj, nem?
– Mert nem gondoltam volna, hogy a nevelőapám leskelődik utánam! – A táskájára szorított. – Mennem kell, mielőtt ide is beteszi a lábát.
Pánik fogta el. Nem akart elrohanni, de tudta, hogy ha nem teszi jóvá Abigail ostobaságát, őket is magával rántja ebbe az őrületbe. Sietősen lehámozta magáról az otthonkát, majd harcias kézlendítésekkel utat kért az ajtó felé. A madam azonban rászorított a vállára, maradásra késztetve őt.
– Azt hiszed, nem tudtam, mire vállalkozok, amikor befogadtam Thompson bűnbakját? – nevetett. – Ne nézz már ilyen bután, lányom, ezer méterről kiszagolom, ha valakit bántanak otthon. Ha nem akartam volna beleártani magamat, már akkor kipenderítettelek volna, amikor először jártál nálunk. Lehet, nem tudtam pontosan, mire vállalkozom, mert a nevelőapád egy kiszámíthatatlan, beteg állat, de abban biztosíthatlak, hogy nem fogok kihátrálni mögüled, amikor szorul a nyakad körül a hurok. – Visszaterítette Zoéra a köntöst, és az övet határozott mozdulattal kihúzta az arca előtt. – És ha tovább ellenkezel, ezzel foglak gúzsba kötni. Majd mehetsz, amikor átmelegedtél, és kicsit megnyugodtál.
Belátta, hogy nem érdemes Abigaillel vitatkozni. Adott magának pár másodpercet, hogy magához eszméljen az ijedtségből.
– Inkább igyál még – hallotta a madamot.
Mohón lehúzta a pohár tartalmát, Abigail pedig újat töltött a csapból. Attól tartott, ha így folytatják, egy vécészünet fog véget vetni a rejtőzködésének.
– Zane jól van? – kérdezte később.
– Amikor megjöttek Thompsonék, kiosont az alagsoron keresztül. Úton van Noctisba.
Abigail újra kilesett a függönyön. Mellkasát megkönnyebbülten eresztette le, amikor nyugtázta, hogy az utca továbbra is üres.
– Miért? – nézett a madam után.
– Mert okos gyerek, és ha lehetősége nagy ívben kikerülni a bajt, megteszi.
– Nem erre értettem! El kell hagynia a várost, hogy ne üldözzék miattam. És erről úgy számolsz be, mintha csak nyaralni ment volna.
A madam arca szigorúan megfeszült, de türelemre intette magát. Zoe látta rajta, hogy szíve szerint megrázná őt, hogy kizökkentse sajnálatra méltó állapotából, de valamiért képtelen volt ugyanabban a gyakorlatias szellemben fordulni hozzá, amivel a Főpapnő fiait terelgette.
– Drágám, a mi világunkban minden nap új életet kezdenek az emberek valaki vagy valami miatt – lépett vissza Zoe elé.
– Ez nem teszi elfogadhatóbbá – erősködött a nő.
– És mégis, el kell fogadnunk. Különösképpen a mi bordélyunkban, és főleg ezekben az időkben.
Zoe gondterhelten a hajába túrt, tincsei ráragadt portól tapadtak. Bármit megadott volna egy jó zuhanyért.
– Ez az egész rohadt történet nem ér ennyit, Abigail.
– Ha egyszer együttműködünk a hatóságokkal, onnantól a jól bejáratott besúgó-hálózatukká válunk – mondta a madam. – Nekem fontosabb, hogy mindenki biztonságban legyen. És, ami a te esetedben még fontosabb: annyira szeretünk, hogy nem akarjuk hagyni, hogy az a tuskó bántson. Ezt fogd már fel, te lány!
Nem fogta fel, de valamit elindított benne. Valamit, aminek hatására végre elhallgatott, és döbbenten meredt a nőre. Tudta, hogy valami nagyot kéne most éreznie. Az Egységben látott kollegákat, akik ennél jóval kisebb, szeretetteljes gesztustól is könnybe lábadt szemmel, kipirult arccal keresték a szavakat. Ő nem így élte meg a pillanatot. Ő egyszerűen csak… leállt. És fogalma sem volt, milyen felelettel töltse ki a szobára ülő csendet.
A madam csípőre tett kézzel tornyosult fölé.
– Kisasszony, én meghoztam egy döntést érted. Már feleslegesen vitatkozol rajta, mert ha most odamész Thompsonhoz, hogy visszacsináld az egészet, valójában csak az én számból csinálsz segget – darálta bosszúsan, majd megenyhülve hozzátette: – Magadat pedig veszélybe sodrod. Zane kiválóan fogja érezni magát Noctisban. Én megtalálom az új number one-omat. Úgyhogy most már tessék értékelni az áldozatunkat, és tegyél meg mindent, hogy túljárj annak a tuskó apádnak az eszén! Seymour fiúval összefutottál-e már?
– Nem.
– Szóval tagadod. Ügyes. – Újra Zoe elé guggolt, és rászorított a kezére. – Szerencsédre nem csak apád keresett téged. Tegnap késő este kaptunk egy fura telefonhívást egy nagyon fura alaktól. Azt mondta, ha legközelebb látnálak, adjam ezt át neked.
Abigail érintése helyén egy cédulát érzett meg a tenyerében. Két sort olvasott ki a madam sietős kézírásában:
„Észak – Sting köz 34.
Ne okozzon csalódást!”
Ajka keserű mosolyba torzult, ahogy újra és újra végigfutotta az üzenet tartalmát. Rémesen őrizhette a titkait, ha Seymour ilyen gyorsan utolérte őt a Főpapnőn keresztül.
– Ne bízz senkiben, Zoe – tagolta az arcába hajolva a madam. – Benne is csak azért, mert nincs más választásod. Egy dolgot árulj el: jóképű a gyerek?
– Abigail!
– Nagyszerű, majd eltereli a figyelmedet erről az őrültek házáról. Találd meg őt, és ha tehetitek, még holnap húzzatok el ebből a városból. Mi meg pár héten belül elfelejtjük, hogy Thompson betette a lábát hozzánk. – A gondolataiba mélyedt, aztán elnevette magát. – A két elit, akit apád nálunk állomásoztat, örökre emlékezni fog erre a napra. Rájuk küldtem két fiút, akik még nem mentek haza, hogy itassák le, vagy szedjék fel őket, hátha egy jó kemény farok után nem lesznek ilyen puhatestű görcsök.
– És képesek voltak bevállalni? – kérdezte kikerekedett szemmel. – Miért tennének ilyet?
– Látom, te sem dugtál még színtiszta gyűlöletből. – Közelebb hajolt Zoéhoz, és kuncogva a fülébe súgott. – Látnod kellett volna, hogy forogtak a fiúk után. Ma megtanulnak valami újat magukról a szemétládák.
Zoe elmosolyodott. Elképzelni nem tudta, melyik két elitet marasztalhatta ott Thompson, de szívesen megnézte volna őket a mai nap után.
Abigail elégedetten paskolta meg az arcát.
– Na, végre egy kis mosoly – mondta. – Az fontos a nehéz időkben.
Az ő hangja azonban elcsuklott. Szaporán pislogni kezdett, az orrát rángatta, Zoe nem tudta eldönteni, hogy tényleg ennyire ügyetlenül űzi-e el a könnyeit, vagy még mindig nevettetni akarja őt.
– Ó, bassza meg, megfogadtam, hogy előtted nem sírok – szabadkozott a szemét törölgetve. Nedves ujjaival végigsimított Zoe kézfején. – Ennyit tudok adni, drágám. Egy kis mosolyt. De többet nem tehetek, ugye megérted?
– Persze – bólintott. Nehézkesen nyelt, és elhomályosodó látásán keresztül alig tudta kivenni Abigail vonásait.
– Jól van. – A madam még egyszer megpaskolta az arcát. – Jól van. Van pénzed ruhára?
– Van.
– Annyi, hogy mindent le tudj cserélni magadon?
– Persze.
Abigail gyanakodva méregette őt, de nem erősködött tovább. Visszaült mellé az ágy szélére, hogy Zoét magához húzva még egy utolsó, fűszeres-virágos melegséggel borítsa be őt. Zoe pedig megint lefagyott, és hiába kapaszkodott teljes erejéből a madam hátába, nem érezte magáénak az ölelést. Lepattant róla a pillanat, mint azok a fura, se nem igaz, se nem hazug szavak az előbb.
– Bátorság, ravaszság, ahogy eddig is csináltad. Meg fogod találni azt a fiút – suttogta Abigail. – És egy percig, de egy percig se forduljon meg a fejedben, hogy visszamész ahhoz a rohadékhoz, megértetted? Összeroppantalak, ha megteszed. Az összes kezdőt rajtad fogom gyakoroltatni!
Zoe szaporán bólogatott a madam válla felett.
– Azért ha helyrejöttek a dolgok, írj nekem – kérte búcsúzóul, és eltolta magától a nőt. – Ha boldog vagy, tudni akarom. Ha boldogtalan, azt is.
Nem merte megígérni. Úgy érezte, hogy ha átlép a függönyt túloldalára, soha többet nem látják egymást. Halkan elköszönt, majd a táskáját szorongatva kilépett a fénybe.
Egy hátrahagyott otthon macskakövein találta magát. Rutinosan olvasta a táblákat. Túl ismerősek voltak a sarkok. És jól tudta, hogy az ismerősben nincs helye többé.
