Estére már meleg kabátja volt. Gyalog kóválygott a Központ peremén, elég távol a csomópontoktól ahhoz, hogy ne fusson ismerősökbe, de elég közel a belvárosi térhez ahhoz, hogy ne tévedjen el. Egyedül délután pihent meg, amikor már nem bírta tovább étel nélkül, és a rendelését egy sikátorban fogyasztotta el. Azóta leszállt az éj, és ő megállás nélkül haladt tovább, akár egy kiborg, akinek a művégtagjait bizarr vírus szállta meg. Követte az északi tömegközlekedési megállók útvonalát, és ha elvesztette az irányt, a főterek térképein igazította el magát. A védőbúrán időszakosan végigfutó, kékes fénysávból érezte az órák múlását. Figyelte a toronyházakon kirajzolódó hírszalagok szövegét, várva, mikor bukkan fel a neve. A szemközti járókelők arcát leste, hogy felismerik-e őt. Várta, hogy valaki sebhelyben vagy csuklyában elé lépjen, és felszabadítsa ennek az erőltetett menetnek az átka alól.
Szürkületre ért Kelet és Észak határához, és elvegyült a sétálóutcák forgatagában. Fáradt, néptelen zóna volt a kerületek közötti határvidék, ritkásan látogatott vendéglátóhelyekkel és érdektelennek ható üzletekkel. Zoe lábakat látott maga előtt, amiket hol kerülgetett, hol hagyta, hogy akadályozzák őt a haladásban. Sötét árnyékok vetültek a neonfénnyel megvilágított macskakőre.
Nem bírta sokáig a menetelést. Egy toronyház lábába ült, a kávés termoszával a kezében. Öt percet adott magának. Úgy számolta, így is éjfélre ér Seymourhoz.
Figyelte az embereket, akik célirányosan haladtak a felhőkarcolók árnyékában. Tanulmányozta a párok testbeszédét, az előtte elvonuló családokat. Mélyeket pislogott, és végigdörzsölte elgémberedett lábát. Kezdett alábbhagyni az óvatossága, mert fontolgatta, hogy kibérel egy szobát valamelyik motelban. Egészen eddig fel sem merült benne, hogy minden hozzá hasonló szökevény az utcán szokta tölteni az éjszakát.
Hacsak nem éri őket valami csoda.
A falnak döntötte a fejét, és mélyen felsóhajtott. Aztán megrezzent, amikor három pár katonai bakancs csörgése ütötte meg fülét. Ösztönösen a hang irányába fordult: a sétálóutca végében kiszúrta Thompson feszes mozgású alakját. Oldalán két elittel vonult Zoe felé.
Visszapattintotta a kávéspohár tetejét, bekapcsolta a túlmelegítést, és sietős léptekkel elvegyült a tömegben. Thompson éles reccsenéssel parancsot adott, az utcán eluralkodott a káosz, miközben a három üldöző utat tört magának az emberek között. Zoe is megszedte a lépteit. Vállakba ütközött és lassan botorkáló alakokat lökött arrébb az útjából. Erős markok szorításából tépte ki a csuklóját, a karját. Minden testének súrlódó végtagtól és elé magasodó idegentől egyre türelmetlenebbnek érezte magát, míg nem ki nem tisztult az út előtte, és futásnak eredt. A talpát zsibbasztó fáradságnak nyoma veszett, az elmosódó fények és zajok kavalkádjában karbonpáncélokat, ismerős arcokat, katonás járású civileket keresett. Az utca másik végében egy Nidhogg motorja búgott fel, ő pedig fürge őzként váltott irányt a szomszédos mellékutcába. A zaj vele párhuzamosan kísérte, és mielőtt még kitérőt kereshetett volna a lezárt tűzlépcsők között, egy gyalogos elit elé állt. A termoszban fortyogó kávét gondolkodás nélkül fröcskölte az arcába. Sűrű gőz szállt fel a forró italból, a férfi fájdalmas kiáltást hallatott, és reszkető kezét égett bőréhez fogta. Zoe a falnak lökte őt, torkát bántotta a csípős levegő, zihálva futott a kisutcák között, éles sarkokat vett, köröket rótt, próbált túljárni üldözői eszén, de a Nidhogg vészjósló zúgása mindig a nyomában maradt. Az egyik fordulóban megragadta egy szemetes tetejét, és teljes erejéből a lépcsők közé hajította. A fémtálca megzendült a korlátokon, egy pillanatra elnyomva léptei hangját, és ezt kihasználva irányt váltott.
Egy beeső fal takarásában pihent meg. Reszketett, a tüdeje szúrt, az egész napos vándorlástól rohamosan fogyott az ereje. Fejben elszámolt harmincig, várva, hogy az üldözés zaja az elhajított csali irányába gyűljön.
Csend telepedett a tömbre. Gyanús, nyomasztó csend. Mintha az egész város megszűnt volna városként létezni. A környék egy aréna lett, egy mesterségesen kiépített labirintus, ő pedig egyetlen harcos volt, akit a kiéheztetett vad közé hajítottak.
Egész testében reszketett a kimerültségtől. Félt, hogy ha sokáig nem mozdul, össze fog esni. De nem árulhatta el a helyzetét – nem, amíg ők nem mutatják meg magukat.
Neszt hallott a környező tetőkről. A szemközti épület ablakaiban sötét alakokra lett figyelmes.
Majd meglátta a hálóvető összecsukott ernyőre emlékeztető csövét.
Ellökte magát a faltól, és sprintelt a következő sarokig. Mögötte a hálóra szerelt súlyok hangos koppanással értek földet.
Minden tömbből, minden zugból az üldözőit hallotta. Sokasodtak és szétszóródtak, körbevették őt, a hátában érezte jelenlétüket. Alkudozott magával: „csak még egy kicsit”, „csak még egy tömbig”, és amikor a lábai tempót veszítettek, a félelméből merített erőt.
Tudta, hogy ha elbotlik, nem lesz, aki felsegítse. Ha rejtekhelyet keresne egy sötét zugban, az utca népe odavezetné hozzá Thompsont. Ha fegyvert fognának rá, senki nem teremne ott, hogy megmentse őt.
Szúró fájdalom hasított az oldalába. A következő sarokban azonban sűrű gáz zárta el az útját. Jól ismerte a könnygáz mindent elfedő felhőjét. Körbenézett, hallgatózott, de úgy lüktetett a vére a fülében, hogy nem bízott az érzékszerveiben. Sálját az orrához szorítva vágott át a csapdán. A szeme égett. A világ egy homályos maszlaggá olvadt össze előtte. Kétségbeesetten figyelte, ahogy a saját teste feladja a harcot. Botladozó lábaiból elveszett a lendület, a légzése egyenetlenné vált. Hiába törölgette az arcát, hiába kapkodta a lábát, akár egy jármű, amelynek motorja az utolsókat leheli, köhögve és jajgatva torpant meg minden méteren. Aztán nehéz testnek ütközött. Erőtlen fájdalomkiáltással zúgott a földre. Hunyorogva felemelte arcát. A karbonpáncélzat kékesfekete színét látva zsigeri félelem fagyasztotta meg ereiben a vért. A csizmák pedig kimérten közelítettek felé.
– Szép munka, emberek! – Thompson utat kért magának a két elit között, és az adóvevőjébe szólt. – Álljatok készenlétben, mindjárt megyünk.
Zoe riadtan kapkodta a levegőt. Vörös, duzzadt szemével cikázva pásztázta a környéket. Ismerős, baráti alakokat keresett, vagy bárkit, aki véget vet ennek az őrületnek. Kúszva hátrált, várva a következő vetőhálót, miközben egyre tisztuló világában egyedül a nevelőapja alakja rajzolódott ki előtte.
– Miért? – nézett fel Thompsonra.
Nem kapott választ. Thompson a zsebéhez nyúlt, miközben kifejezéstelen arccal azt az apró, saját testét védő lényre meredt, aki egy utolsó reménybe kapaszkodva lehántotta magáról a sálat.
– É-én vagyok az – dadogta, és kérlelő tekintettel mutatott magára. – Zoe. A lányod vagyok, Jerome.
Mintha üvegfal mögül beszélt volna. Thompson magasba tartotta a kezét, parancsra készen.
Nem tudott mást tenni. Csak sikoltott.
– Nem! Nem, nem, nem, nem, nem!
Először rémület csengett a hangjában. Aztán a gyomrából tört föl a kiáltás, egy toroktépő hörgés formájában, miközben a túlélésért folytatott küzdelme a második felvonáshoz ért. Haragot érzett, ami elűzött minden tiszta gondolatot az elméjéből. A város azzá a keskeny kisutcává szűkült körülötte. Nem léteztek lépcsők, sem tetők, elfeledkezett a Nidhoggról és Seymourról is. Csak a két, indigószín szörnyeteget és Thompsont látta maga előtt, miközben egy elviselhetetlen, nyers erő áradt szét a tagjaiban. Jól ismerte a természetét. Eddig ez bénította meg minden izmát és egyedül a zakatoló gondolataival tudta elnyomni. Most azonban túlnőtt rajta. Túl fáradt volt. Túl gyenge.
Sikoltott, ahogy az egy synustól telt. Ahogy Seymour tette a népéért. Ahogy neki kellett sikoltania saját magáért.
A zsibbasztó, mély hanghullámok épphogy megzengették a gégéjét, fémes ízt érzett meg a nyelvén. Elmosódó, görnyedő figurákat látott maga előtt. Hátrahőkölve kaptak a fejükhöz, miközben egyre rengett körülöttük a tér. A torkát tépő fájdalom elviselhetetlen volt: apró pengeként sokaságaként csúszott végig Zoe légcsövén, amelyek egyenként vágták át a falán húzódó ereket. Minden beszívott levegő marta a friss sebeket, hangszalagja belesajgott, ahogy hangja fel-felkúszott, de ő sikoltott tovább.
Majd meghallotta az első reccsenéseket. A két elit a nyakához kapva fuldokolt, miközben a páncéljuk lassan szorult a testükre. Fémes csattanással zuhantak a betonra.
Thompson fájdalmasan nyögött, Zoe pedig azon kapta magát, hogy a szíve belefacsarodik a hangba.
Zoe nem bírta tovább. Vért köhögött fel. Láz rázta a testét.
A felhőkarcolók megvetéssel hajoltak fölé. Egy egész város látta, mit tett.
A két elit sípoló lélegzetvétele töltötte meg minden gondolatát. Olyan közelről hallotta őket, mintha közvetlenül a fülébe hörögtek volna. Hátukra fordult bogarakként vergődtek a földön, görcsös ujjaikkal próbálták lefeszíteni magukról a felszerelésüket.
Thompson egy bosszús pillantást vetett véres tenyerére, majd a fegyveréért nyúlt. A füléből csordogáló, vörös nedv lassan vonult végig a nyakán, miközben célba vette Zoét.
– Te gyűlöletes, ostoba féreg! – ordította a nő. – Csak ezért üldözöl? Hogy aztán megölj? Ezért áldozod fel az embereidet? Páncélba bújtatod őket, hogy aztán egy statisztikát csinálj belőlük? Mi értelme van ennek? Mit számít neked, hogy megszököm vagy meghalok?
A férfi dühösen feszítette meg ajkát, és Zoe füle mellett egy figyelmeztető lövés dördült el.
– Ne rémisztgess, hanem lőj le, te rohadék!
Már nem érdekelte a fegyver. A mindennapjait megnyomorító erő forrása kötötte le minden idegszálát. Magába itta a mély ráncokat, azt a rémisztő, hideg tekintetet, és elfojtotta azt a szívét facsaró, keserű érzést, ami éveken át békességre intette – és ami most véget vetett az ámokfutásának.
A reszketésre hallgatott. A fáradt tagjaira. A véresre sikoltott torkára. Már nem maradt veszítenivalója. Nevelőapja szemébe nézett, és önkéntelenül, dühtől remegő ajkakkal formálta az első dolgot, ami eszébe jutott:
– De esküszöm neked, ha most megölsz, a síron túlról foglak tönkretenni!
Thompson az irányzékon keresztül fürkészte Zoe arcát, majd a hátrafordult. A két elit nem mozdult többé. Undorodva maszatolta el a nyakára tapadt vért, szemét végigjáratta a föléjük magasodó épületcsoport repedt ablakain. Kezében megremegett a fegyver, majd elkomorodott arccal leeresztette azt.
– Egy elhagyatott déli épületben találtunk Lisára ma reggel – mondta. – Meghalt.
Meghalt… Zoe hangtalanul ismételte meg magában a hírt. Emlékezett, hogy ült Lisa a rozsdás székében, miközben ő botladozva sietett ki az épületből. Nem gondolta, hogy a nő órákig várt volna rá azon a helyen. Percekkel később érhette a halál, és ő semmit sem érzékelt belőle.
– Tökéletes mumifikálódás – folytatta a férfi az ajkába harapva. – Szürke bőr, ritkuló haj. A csontok, mintha többszáz évet öregedtek volna. És veled találkozott utoljára.
Megrovás, csalódottság, félelem? Zoe képtelen volt megnevezni az érzelmet Thompson szavai mögött. Iszony szántotta végig a hátát. Lisa sorsa tökéletesen egyezett a Múzeum áldozatainak leírásával.
– Most mégis a hangodat használtad – hallotta a férfi eltűnődő mormolását.
Valóban, a hangját használta – és Thompson meg sem lepődött rajta.
A férfi kigombolta a kabátját, felfedve a nyakkendőjébe ágyazott, égszínkék követ. Belsejében lassan kavargó folyadékként keringett a nebula.
– Morgánium – mutatott rá. – Egy sokad rangú kutató kacatja. Fleming biztosra vette, hogy megvéd a kisebb anomália-kitörésektől.
Lemondó sóhajjal nézett szét a mellette heverő testekre, és ajka legörbült a dühtől.
– Nem derült ki, hogy igaza van-e. – Felegyenesedett, elrakta pisztolyát. – Egy napot kapsz, hogy elhúzd a beledet ebből a városból. Látni sem akarlak.
Zoénak földbe gyökerezett a lába. Figyelte, ahogy Thompson az adóvevőjéért nyúlt, és az emberei fölé guggolt. Megpróbálta kioldani a sisakjukat. Miután nem járt sikerrel, lemondó sóhajjal rázta meg őket – rongybaba-szerű mozgásukat látva friss verejték csapott ki Zoe bőrén.
A férfi dühösen nézett vissza rá:
– Azt mondtam, húzz innen!
Zoe megiramodott. Táskáját felkapta, és elgyengült, szédelgő léptekkel távozott.
Képtelen volt kiverni a fejéből a két elit iszonyatos haláltusáját.
***
Még soha nem ölt embert az előtt. Nem érezte magában a bátorságot hozzá.
Most megtette, és nem bírta el a súlyát.
A torkát szúró fájdalom minden belélegzett levegővel emlékeztette őt a pillanatra. Látta maga előtt a görcsbe ránduló ujjaikat. Azt a merev, természetellenest mozgást, ahogy a két férfi rugdalózva, kapálózva küzdött a levegőért.
Nem fért a fejébe, hogy nem vette észre az a kevés ember az utcán, hogy egy gyilkos jár közöttük.
Térde megrogyott a testét égető láztól. Leszédült egy néptelen zugba, és maga elé ejtette a táskáját. A zökkenéstől újabb fájdalomhullám söpört végig a testén, de még ez sem tudta elűzni a tompaságát.
Próbált objektívan tekinteni a helyzetére, és azokra a panaszokra irányította a figyelmét, amikre ismer megoldást. Esélyt látott arra, hogy sokkot kapott. Azt cukorral tudta enyhíteni, ahogy Seymour is tette vele a Múzeumban, de a táskájában semmit nem talált. Nem talált erőt magában arra, hogy elvánszorogjon a legközelebbi automatához.
Elvégre most ölt meg két embert.
Nem érdemelte meg, hogy jobban érezze magát. Reszkető tagjaira koncentrált. Még rá is markolt az oldalára, amíg könnyezni nem kezdett a fájdalomtól, és emlékeztette magát, miként dermedtek meg a tagjai a csizmák látványától. Feszültség kavargott a gyomrában, a derekában, az öklében. És amikor a halálfélelme újra bekebelezte elméjét, a karjára szorított, hogy magához térjen.
Zihálva nézett végig az előtte sétáló sokaságon.
Félt. Ezért ölt meg kettőt. Ezért.
Ám azok ott hörögtek a fülébe azóta is, és vergődtek és forgolódtak, a lelki szemei előtt újra és újra meghaltak, míg nem úgy érezte, ő sem kap már levegőt. Tenyerébe temette az arcát, mint akit láz gyötör, és mélyen sóhajtozva próbálta kiüríteni a gondolatait. Az égbe meredő, görcsösen görbülő ujjak emlékét azonban képtelen volt elereszteni.
Egyedül a szemközti toronyház kijelzői tudták kizökkenteni őt az örvényből. Amikor ujjainak résein keresztül meglátta a rendkívüli hírek kék és vörös fényeit, értetlenül ejtette a kezét az ölébe. A háború idején látta utoljára azokat a villogó, fehér feliratokat, és azóta is kirázta a hideg annak a jellegzetes, keskeny betűitől. Most is iszony töltötte el a látványuktól.
„KETTŐS TERRORCSELEKMÉNY NOCTISBAN ÉS DOMUSBAN”
Az élő felvételen épp helikopterrel közelítették meg Domus elsötétült börtönkomplexumát. Noctis egyik kaszinója előtt az Egység furgonjain túl mentők és rendfenntartók járművei gyülekeztek. Látta az első lepellel takart áldozatokat. Majd a Múzeumra váltott a kép. Nem tudta, hogy férfi vagy nő beszél-e, vagy az utcán megdermedt embereket hallotta-e kiáltani.
Többszáz mumifikálódott holttest.
A domusi vezető, Vetrov halott.
A noctisi atyát, Gelmist nem sikerült elérniük.
Aggódva nézett végig a járókelőkön.
Aztán jött Thompson. Az az átkozott, kurva Thompson. Élőben kapcsolták őt. Megtisztított nyakkal, gyűrötten, egy furgon hátsó üléséből jelentkezett be. A szavai együttérzést és elszörnyedést tükröztek, a tekintete megtört volt és fáradt, mégis egyenes háttal, felszegett állal nyilatkozott. Összehangolt támadásról beszélt. A múzeumi tragédiával kötötte össze. És teljes bizonyossággal nevezte meg az első számú gyanúsítottat, Black Seymourt.
A képernyők elsötétültek, ahogy kivetítették Seymour elsötétített, csuklyás fantáziaképét.
Thompson két halottat vitt a konvojában, és még most is képes volt rezzenéstelen arccal hazudni. Zoénak a hideg futkosott a hátán a gondolattól.
Részvétnyilvánítás. Keserűség. Üres, hazafias zárószavak. A híradás véget ért. A készülékek elsötétülésével az egész város gyászba borult.
Kezébe temette az arcát. Sírni akart. Zsongott a feje.
Lisa halott.
Vetrov halott.
Losev eltűnt.
Gelmis elérhetetlen.
A domusi foglyok mind odalettek.
Noctisból kripta lett.
Gaia fél.
Seymourt közellenségnek nyilvánították.
Kedve támadt teli torokból ordította minden egyes járókelő arcába, hogy nem ő tette.
Seymour ezt meg akarta előzni.
Thompson túlságosan gyűlölte a synusokat ahhoz, hogy tisztán lásson. Ezt Zoe jól tudta, és ahogy ezt ismét megállapította magában, dühösen a combját kezdte markolni.
Sokszor látta már a nevelőapját vészhelyzetekben nyilatkozni. Elvitathatatlannak tartotta, hogy karizmatikus vezető, aki minden szereplését gondos stratégiai szándékkal bonyolított le. Akár igazat mondott, akár hazudott, jó okkal tette azt. Ez a Thompsont azonban más emberként ült a kamera elé. Üres volt. Programszerű. Megtört.
Thompson félt. És Zoe nem tudta megítélni, hogy az összetűzésük rázta-e meg őt ennyire, vagy valami más érte a színfalak mögött.
Végigdörzsölte az arcát a tenyerével. Már szédelgett a sok gondolattól, és nem talált magában erőt ahhoz, hogy továbbszője őket. Csak ki akart fakulni a világból, hogy végre megkönnyebbüljön a rá nehezedő terhek alól. Vagy legalább az Elmepalotája súlytalanságában lebeghetett volna, de félt, hogy ha álomra hajtja a fejét, a két halott utolsó, sípoló lélegzetvételeitől fog zengeni a kozmosz.
Megrázkódott. Huszonnégy órát kapott Thompsontól. Nem engedhette meg magának, hogy összezuhanjon.
Eldöntötte, hogy a táskája nélkül folytatja az utat. A Főpapnő átkutatása és a zónahatári összetűzésük után muszáj volt fontolóra vennie, hogy valahova nyomkövetőt rejtettek el. Végigtúrta a reteszeket, hogy a zsebébe tegyen minden fontos holmit: bankkártya, kulcscsomó, hajbavalók, némi smink – ezekből akár fegyvert vagy álcát is eszkábálhatott némi kreativitással. Aztán kezébe vette az Arkangyalt, és eltűnődött, hogy a gondjaira szabad-e bízni még egy pisztolyt. Nem az embereket féltette. A saját életéért aggódott.
Miután végzett, nem törődve a teste panaszával, futásnak eredt. Áttört a lázon, az izmait kínzó fájdalmon, a félelem helyett ezúttal valami különös, haraggal vegyült izgatottságtól reszketett. Az sem érdekelte, ha a gyászórában illetlenség szaladnia. Sietett az északi pályaudvarig. Remélte, hogy Seymour még ott van.
Remélte, hogy Seymour jól van.
***
Feladó: zelmann@zelmannconsulting.com
Címzett: j.thompson@seke.com
Tárgy: [nincs tárgy]
Mrs. Zelmann elsorvadt hét évvel ezelőtt. Erős karma, azok után, amit a lánnyal tett.
Mondom, mi a következő lépés.
Sting köz 34, 2200. Seymour a házban, vele a lány. Nem fogják hagyni magukat.
U.i.: elkaptam dr. Martins válaszlevelét. Azt írta, hallani sem akar magáról.
