Tudta, hogy egy nap Thompson rá fogja zárni az ollót, amit az elmúlt tíz évben érzett a torkán. De nem így látta maga előtt a pillanatot. Nem bűnbakként.
Egy magatehetetlen testbe zárva virrasztotta végig az éjszakát. Csak feküdt, zsongó fejjel, tucatnyi megnevezhetetlen érzelemtől fuldokolva, amik pont annyira távolra kerültek tőle, hogy se sírni, se dühöngeni ne tudjon, de még elérték őt annyira, hogy elűzzék az álmát. Egy darabig alkudozott az érzéseivel: próbált nevet adni nekik. Amikor nem járt sikerrel, egyre mélyebbre és mélyebbre ásott, belső monológokban kereste a megnyugvása kulcsát, de a lelke még saját maga elől is elzárkózott.
Aztán eljött a reggel, és a külvilág ingerei a cellájába özönlöttek: a függöny hat órakor automatikusan félrerándult, a lámpa feloltódott, és a plafon sarkába szerelt hangszóró nagy decibelen figyelmeztette, hogy negyedórát kap arra, hogy felöltözzön. A két elit mégis az ötödik percben nyitott be hozzá. Talpig páncélzatban, sisakban, mintha a legveszélyesebb bűnözőt készülnének elszállítani.
Egy szót sem intéztek felé, csupán intéssel jelezték – vagy inkább parancsolták –, hogy azonnal indulnia kell velük. Az egyik túszként fogta magához Zoe táskáját, miközben maga elé terelte a nőt. Bilincset nem csaptak a csuklójára. Mégsem mert ellenkezni velük.
Olyan szorosan fogták közre a folyosón, hogy semmit nem látott az előtte álló szekrény tarkójától. A mögötte vonuló folyamatosan a sarkát taposta, és Zoénak minden porcikáját borzolta a hívatlan közelség. Úgy érezte, ha az erőltetett menetben orra bukna, az elit ügyet sem vetve rá gyalogolna végig rajta.
Csak a parkolóba érve fogta fel, hogy a hátsó kijáraton át távoztak – Thompson megkímélte őt a szégyensétától. Egy szolgálati Nidhogg várt rájuk. A járműben egyedül a sofőrt szúrta ki, sisakja alól lehetetlen lett volna kivenni az arcát. Hiába forgolódott, a nevelőapját a környéken sem látta.
Zoe táskája egy hajítással a hátsó ülésen landolt. A két elit falként tornyosult fölé a háta mögé.
– Hova visznek?
Nem kapott választ.
Az egyik a vállára csapta a kezét, ő pedig minden tagjában megdermedt. Értette az üzenetet: ha nem száll be magától, kényszeríteni fogják.
Így hát engedelmeskedett.
Még az övét sem sikerült bekötnie rendesen, amikor rácsapták az ajtót, és a Nidhogg egy váratlan zökkenéssel elhajtott.
Az utasteret elválasztó plexi éles kattanással bezárult. Zoe épphogy felfogta, mire számítson, orrát rögtön megtöltötte az édeskés füst. Rohamosan tompuló érzékein még utat tört magának a félelem, és szíve megszaladt a mellkasában. Gondolkodni azonban nem maradt ereje. Nehéz feje a mélybe húzta őt. Zuhant, könnyedén, végtelenül, és a sötétségben fel-felpislákolt elmepalotájának kozmosz-hintette panorámája. De hiába várta, hogy lábával a hűvös kristálylépcsőket érje, a kép olyan könnyen illant el, mint ahogy belemerült.
Utoljára Seymourt látta maga előtt; azt a gyönyörű, aggódó arcot. Az otthonos sebhelyet. A soha el nem halványuló ráncot a szemöldöke között.
Amikor kinyújtotta érte a kezét, a férfi eltűnt. Merült tovább, szédelegve, egy olyan mély sötétségbe, ahova a tudata már nem követhette őt.
***
Amikor feleszmélt, egyáltalán nem érezte kipihentnek magát: mint akin egy tank hajtott át, a teste még a reggeli ébredésénél is erőtlenebbül mozdult, ízületeiben pedig enyhe fájdalom lüktetett. Nyirkos levegő és dohszag marta az orrát. A feje nehéz volt, agya kásás. Még egy ideig bizsergette a Seymouros álomkép, de amikor nyomát sem találta a férfinak a környéken, űrt érzett a szíve helyén. Nem tudta, mennyi ideje ülhetett egy helyben a szakadt fotelban, de a végtagjai teljesen kihűltek, és irtózás fogta el a kárpitanyag poros, ragacsos textúrájától.
Vele szemben Lisa ült, talpig elit páncélzatban. A sisak, ami a volán mögött ülve még az arcát takarta, most a közéjük húzott asztal sarkán pihent. Előtte egy táblagép várakozott.
Zoe ennél borzalmasabb ébredést el sem tudott volna képzelni magának.
Ösztönösen a fotelnak lapult, és fogcsikorgatva végigmérte Lisa rongybaba-szerű alakját. Előre dőlve figyelt, keze az ölében pihent, oldalra billentett fejével teljesen élettelennek hatott.
Egy szót nem váltottak egymással, Zoe mégis egész testében remegni kezdett.
– Szóval Thompson meg akar ölni – állapította meg Zoe. – És téged ért a megtiszteltetés, hogy végrehajtsd.
Körbenézett: az épület egy elhagyatott autószerelő műhelyre emlékeztette őt. Széles alapterület, nagy belmagassággal, a padlóban hagyott bemélyedések jelezték a sínek nyomát, a rácsos mennyezetről már ellopkodták a maradék csigát és kampót. Az ablakon túl nem látott felhőkarcolókat.
Dél nyomornegyedének egy eldugott zugában ültek.
– Te pedig gondosan kiválasztottad Fata Morgana legsötétebb lyukai közül a legméltatlanabbat, ahova egy elit még komplikációk nélkül beteheti a lábát. – Ajkára keserű mosoly húzódott. – Nagyon utálhatsz engem.
Lisa dühösen csücsörített, és válaszát egy mély sóhajjal magában tartotta. A tabletjébe bújt, széles kézmozdulatokkal navigálta magát a képernyők között.
Zoe nagyot nyelt, a torka szúrósan tapadt a vízhiánytól. Meredten követte Lisa minden mozdulatát, figyelve, a keze mikor téved az egy jól eldugott helyre, ahonnan fegyvert ránthat rá.
– Tegnap ráláttam a hajnali szállító konvoj menetrendjébe – kezdett bele Lisa a gépet tanulmányozva. – Thompson egy szolgálati autót kért, amit két páncéljárgány fog közre. Mindkettő teljesen feltöltve elitekkel, az őrzött járművet maga Thompson vezeti. A másik utas egy, a jelentése szerint fokozottan veszélyes rab, akinek a kiléte nem nyilvános. – Felpillantott Zoéra, arca gúnyos félmosolyra húzódott: – Ez volnál te. Mert Thompson nincs olyan ostoba, hogy egyedül üljön egy járműbe egy ténylegesen veszélyes rabbal.
Zoe a homlokát ráncolva fogott a karfára. Próbálta felfogni, Lisa mire akar kilyukadni, de a köd még nem oszlott szét a fejében. A reszketése pedig egyre fokozódott.
– Miután a konvoj megérkezett a célállomásra a két páncélautóból egy szabadon távozhat, a maradékból négy fő pedig átül a szolgálati járgányba, hogy további védelmet biztosítson. A célállomás koordinátáját az indulás pillanatában teszik közzé.
Öt fő egy szolgálati járgányban – Thompson és a négy elit. Teltház. A „veszélyes bűnöző” személyével nem számoltak a visszaútra, hacsak ki nem akarják lapítani a hátsó ülésen, két páncélzat között.
Jól tudta, bárhova is akarták vinni őt, onnan nem tért volna vissza.
Lisa néma bólintással konstatálta, hogy Zoe felfogta a helyzet súlyosságát.
– Hova akart Thompson elvitetni? – tette fel a kérdést félve.
– Megpróbáltam kinyomozni, de nem jártam sikerrel ez ügyben. Most már, amennyiben rajtam múlik, soha nem is fogod megtudni. – Az asztalra tenyerelve hajolt át Zoéhoz. Hangja halk volt, de szigorú. – El kell tűnnöd innen, Zoe.
Felcsapta Zoe táskáját az asztalra, ő pedig összerezzent a váratlan zajtól. Felmutatta belőle az Arkangyalt, felfedte a kiürített tárat, majd Lisa a saját fegyverét is lecsatolta, szétszerelte, és a kiszórt töltényeket éles koppanással szórta az asztalra. Újra a kezébe vette a táblagépet.
– A megbízóm, akinek dolgozom, egy szervezet, ami a két belháború között jött létre. Az újrakezdésben segítik a pártfogoltjaikat – folytatta Lisa. – A Központi Nyilvántartásban szereplő adataidat lezárják, majd új személyazonosságot, új lakhelyet biztosítanak, azzal a feltétellel, hogy ledolgozod az áthelyezési költség egy részét. Ezt egy határozott idejű szerződésbe foglaljuk, a költségek előzetes becslése alapján, figyelembe véve a pártfogolt határait és személyes igényeit.
A táblagépet Zoe elé csúsztatta. Hosszú dokumentum állt benne, a fejléc tetején nagy betűkkel állt: „MENEDÉKJOGI MEGÁLLAPODÁS”
– Ők kijuttatnak, és elfelejtheted ezt a két napot – zárta le Lisa, és bátorítón biccentett a készülék irányába.
Könny kezdte marni Zoe szemét. Amikor a táblagépért nyúlt, alig érzett fogást az ujjaiban. Nem tudta, hogy a félelem vagy a megkönnyebbülés öntötte-e el őt, de Lisa hallgatása alatt teljesen szétesett. Zsongó fejében lassan megfogalmazódott egy kézzelfogható, irracionális, ám mégis, végtelenül fájó gondolat:
Miért Lisa? Miért nem Seymour?
– Mióta csinálod ezt?
– A keleti incidens óta – felelte, és a felkarjára fogva összegörnyedt ültében. – Nem csak rád volt hatással, amit láttál.
Bénultság söpört végig Zoén. Ugyanaz a bénultság, ami akkor a sikátor bejáratához szögezte őt.
Kadét volt. Naiv és fiatal. Fegyveres konfliktusra számított, de csak egy szerencsétlen alak várt rá, holtan, a saját vérében ázva. Alig tudták kitépni a markából a pisztolyt, amivel végzett magával.
Akkor látott életében először holttestet. És akkor döntötte el, hogy nem akar egy erőszakos világ katonája lenni.
Mindenki más úgy beszélt róla, mint egy jegyzőkönyvről a sok közül. Lisa is. Lisa a leginkább.
Zoe arcára hitetlenkedő fintor ült ki. Lisa emberségesnek mutatta magát, de pont olyan üres volt, mint a szerelőműhely romjai.
– Ha jól emlékszem, az egyetlen hatás, amit elért nálad, az a megvetés volt – mondta Zoe.
– Pragmatikus voltam. De a jelek megráztak.
Zoe szemöldöke a magasba szaladt.
– Milyen jelek?
– Fiatal férfi volt, a véraláfutásai alapján egy illegális harcklubból szökött meg – idézte fel Lisa a plafont kémlelve, és keserűség ült ki az arcára. – A ruházatán talált vér nem hozzá tartozott. A szökése előtt megölt valakit. Ha valaki látta is őt, kerülte az utcán, és nem tudta, kihez fordulhasson.
Hosszas szünetet tartott. Eddig tárgyilagos hangját elpuhította egy érzelem, amit Zoe még sosem tapasztalt meg Lisában: a sajnálat.
– Ezért végzett magával.
– Rabszolga volt – állapította meg Zoe szomorúan. A mellkasában újra megérezte az űrt.
– Az.
Újra végigmérte Lisát; tetőtől talpig, gondolatban ízekre szedte kiolvashatatlan, rongybaba-szerű testtartását, és nem akarta elhinni, hogy az előtte ülő Lisa ugyanaz, mint aki a Kadétképző óta minden napját megkeserítette. Ez a Lisa emberként lélegzett előtte. Még ha tekintetéből nem is tudta kivenni az élt, és arca olyan sima volt, mint aki még soha életében nem mosolygott, érző lényként szólt hozzá. És amíg odabent az irodában szinte megfojtotta őt a nevelő célzatú megjegyzéseivel, itt a romok között Zoe úgy érezte, Lisa azt sem tenné szóvá, ha a kadétneveltetésüknek gyökeresen ellentmondva engedné, hogy eluralkodjon rajta a kiszolgáltatottsága. Ha zihálva, óbégatva zokogna, megoldásért esedezne, akár egy pályaudvaron felejtett gyerek, és várná, hogy valaki a vállára ültetve biztonságba helyezze őt, Lisa most azt is megértéssel fogadta volna.
Mégsem tudott bízni benne.
Belepörgetett a szerződésbe, de nem tudott a tartalmára koncentrálni. Rengeteg bekezdésből állt, számtalan feltétellel és száraz mondatokkal, amelyeknek értelmezése az ő nehéz érzelmektől zavaros agyával lehetetlen feladatnak bizonyult. Fél napi bogarászásba telt volna, hogy ráleljen az első gyanús szófordulatra.
Dühösen felkacagott.
– Mindenkinek ilyen szorult helyzetben adjátok oda ezt a kisregényt?
– Nem – felelte Lisa tömören. – Nyugodtan olvasd át, türelemmel várok.
– Nem hittem volna, hogy ilyen nagylelkű lehetőséget kapok tőled, miután ennyit lobbiztál Thompsonért – erősködött tovább.
Lisa a padlóra szegezte a tekintetét.
– Nem te indítottad el a folyamatot a nevemben – állapította meg Zoe. A nő megadón ingatta a fejét. – Mikor küldték ezt neked?
– Tegnap reggel.
A fájl időbélyege alapján nem hazudott. A szerződés végleges verziója ugyanabban az órában született meg, amikor a Múzeum bejelentette, hogy Losev mégsem vesz részt a konferencián.
– Ennek a szervezetnek – mutatott a digitális bélyegzőre a dokumentum sarkában –, van bármi köze Losevhez vagy Marion von Cleefhez?
– Fogalmam sincs.
Igaznak hallotta a válaszát. Ha a cég bármelyikükkel is kapcsolatban lehetett, Lisa nem állt elég magas rangban ahhoz, hogy tudjon róla.
– Gondolom, a szervezet cégei alatt kell dolgozni – pillantott fel rá Zoe. – Milyen jellegű munkák ezek?
– Pontos részleteket nem tudok, de biztosíthatlak róla, hogy semmi illegális.
– Mint például? Escort? Noctisi kéjnegyedi kirakattáncos? Kísérleti egér Gaiában?
– Mint mondtam, a személyes határokat igyekszünk figyelembe venni – felelte Lisa kimérten.
– És ha visszatörlesztettem a részemet, onnantól békén hagytok, igaz? Mennyi időről van szó?
Lisa idegesen rázta meg a fejét, hangja türelmetlenül a magasba szökött. De közel sem sikerült kihoznia a sodrából.
– A vállalt munka függvényében kettő és öt év között teljesül egy megállapodás.
– Szóval, felkaroltok egy rakat bántalmazott nőt, és szexmunkába kényszerítitek.
– Senkit sem kényszerítünk olyanra, amit nem akarnak megtenni.
A szíve szerint darabokra taposta volna a gépet.
Ez után már nem számított értelmes válaszokra. Azért faggatózott tovább, hogy Lisa idegein táncoljon. Meg akarta bosszulni rajta, hogy több évnyi közös munka után még mindig ostobának nézte őt. Azt akarta, hogy égjen az arca a kérdésektől. Hogy az előre betanult válaszok ne nyújtsanak mankót neki, és a szavakat keresve dadogjon, hápogjon, és minden tagja pattanásig feszüljön a színjátéktól. Bármilyen maszkot is húzott magára, Zoe le akarta fejteni a képéről, hogy újra az a kisnövésű, rideg tüske legyen az oldalában, aki soha nem mutatott rokonszenvet senki élő lény felé.
Visszalökte a készüléket az asztalra, és karba tett kézzel hátradőlt. Nem akart Lisával beszélni többet. A nő a tekintetét kereste, ám ő dacosan a háta mögé fókuszált, és a napsugarakban táncoló porszemcséket figyelte. Ezt tervezte csinálni mindaddig, amíg Lisa megelégeli a várakozást, és egyedül hagyja őt.
– Sok bajtársunknak segítettem disszidálni, hogy ne egy begyűjtés okozza a vesztüket – szólalt meg Lisa kisvártatva. – De biztosíthatlak róla, hogy jól vannak, és teljes életet élnek az új helyükön.
– Valóban? – kérdezett vissza élesen Zoe. – Ha ennyire jó ez a rendszer, akkor mit keresel itt, Lisa?
– Mint mondtam, az a célom, hogy segítsek.
– Milyen jogon? – csapott az asztalra. – Nézz már magadra, a Teremtőre is! Azoknak a ruháját viseled, akik családokat szakítanak szét, életeket tesznek tönkre, és így van pofád menedéket ajánlani bárkinek is?
– Ne keverd a politikát ebbe.
– Politika? – ismételte háborogva. Legszívesebben maga elé köpött volna. – Ez az egész népirtás, a konvojok, Black Seymour, a propaganda plakátok az utcán, számodra mind csak politika? Ugyanolyan emberi áldozatokról beszélünk, mint akik elé leteszed ezt a szart – mutatott a táblagépre –, akiknek ti a nyomorából élősködtök.
– Második esélyt adunk.
– És mi alapján döntitek el, ki érdemel második esélyt, és ki nem?
– Én csak szívességet teszek neked, Zoe! – kiabált most már Lisa is. – Mert Thompson bármiért is akar felelősségre vonni téged, biztosra veszem, hogy nem csináltál semmit. – Öklével az asztalra vert, a kiszórt töltények összezörrentek a csapása alatt. Lesújtottan görnyedt föléjük. – Mert te soha. Nem csinálsz. Semmit. Ülsz az irodádban, elmalmozol egy számodra izgalmas bűntényen, néha helyszínre mész, mint valami kibaszott VIP a katasztrófaturisták között, miközben az a faszkalap a saját barátaimat mészárolja le tucatszámra!
Ujjai elernyedtek. Kipirosodott arccal emelkedett fel az asztaltól, és elsöpört egy vörös tincset a szeméből. Pár mély lélegzet kíséretében kihúzta magát, hogy visszanyerje régi tartását. Aztán újra Zoe szemébe nézett, és kimért nyugalommal, mégis remegő hangon folytatta:
– Nem csinálsz semmit, miközben átkozottul fontosnak hiszed magad. És ezért gyűlöllek, Zoe.
Ennek nem így kellett volna alakulnia.
Zoe döbbenettel nézett rá. Arcán sajnálat futott végig, majd bűntudat.
Egy érzéketlen, cinikus nő személyére számított a maszk alatt, és ehelyett egy tömegeket gyászoló bajtárs fogadta őt. A keserűség eltorzította Lisa minden vonását: ajka legörbült, a szeme szikrázott, szemöldöke közé szomorú ráncok ívelődtek.
Ha Lisa nincs ott, talán arcon is ütötte volna saját magát. Ezt a bűntudatot gyorsan ki kellett oltania magából. Jól tudta, hogy ha most kifakadna neki a saját igazságáról, Seymourról, az elmúlt négy év idegőrlő kettős játszmájáról, minden egyes fájdalmas részletéről az ő szánalmas életének, Lisa megbánás nélkül Alba Rosába küldené.
Ó, nem… Még egy tisztességes mártír-sorsot sem érdemelne ki tőle.
Lisa egyszerűen főbe lőné, és ebben a rohadt országban még csak meg sem kérdőjeleznék, miért tette. Mintha egy szúnyogot ütött volna le.
Pedig minden egyes fájdalmas igazság, minden pillanat, ami az Egység mellett töltött évek során félelmet, dühöt, undort keltett Zoéban, most ott ült a nyelve hegyén. A súlyuk alatt olyan nehéznek bizonyult számára a hallgatás, hogy inkább a térdébe mélyesztette a körmét, hogy ne sikoltson.
Lisának fogalma sem volt arról, hogy ő mi mindenen ment keresztül.
A nő a tablet fölé görnyedve méltatlankodott. De Zoe nem hőkölt vissza, és Lisa idővel megadta magát a dacos hallgatása alatt. Visszazuhant a helyére, alatta megnyikordult a szék lába.
– Amikor utasítást kaptam, hogy segítselek ki, egyetlen okból vállaltam el: hogy ne alkalmatlankodj itt tovább. Fontoskodj máshol – tagolta Lisa élesen. – Kímélj meg a morális hisztériádtól, és írd alá ezt a szerződést. Thompson nem fér hozzád, nekem nem kell a képedet bámulnom. Mindenki nyer.
– Tíz éve folyamatosan úgy bántok velem, mintha kevesebb lennék, elmeháborodott, nem normális, és mégis, valamiért rohadtul féltek tőlem – horkant fel Zoe. Karját teátrálisan kezdte dobálni maga mellett. – Kontroll, kontroll, kontroll! Előbb a deportálási, aztán Thompson kurva „tanúvédelmi programja”, most meg ez a kiváló munkaszerződés, nehogy tőletek függetlenül csináljak vagy mondjak valamit. Működjek együtt veletek vagy rohadjak meg csendben, mindegy, csak ti választhassátok meg, épp melyiket csinálom! – Hangja visszhangzott a teremben. Mélyen lélegzett, hogy csillapítsa magát, de nem tudta volna letagadni, hogy jólesett neki a kifakadás. Az asztalra támaszkodott, és erőteljesen tanulmányozni kezdte Lisa arcát. – Egy dolgot árulj el nekem: mit csinálsz, ha nem szívódom fel? Mi lesz, ha ezt most nem írom alá? – Nevetett, miközben a kiürített pisztolyokra mutatott. – Fegyvert fogsz a fejemhez? Kényszerítesz?
Lisa állta a tekintetét.
– Majd a valóság kényszerít téged. Türelemmel megvárom, amíg visszajössz.
Ez elég bizonyosság volt Zoe számára. Felpattant, reszkető kezével a táskájába söpörte fegyverét, le sem véve a szemét Lisa mozdulatlan alakjáról.
Megborzongott a hidegtől. Nem volt kabátja.
– Remélem, halálra fagysz idebent – vetette oda a nőnek.
A kijárathoz vonult, kihegyezett érzékekkel, várva, Lisa mikor ragad pisztolyt a háta mögött. Ő azonban támadás helyett utána szólt:
– Idióta – kiáltása visszhangzott a dohos falak között. – Fogd már fel, hogy nincs hova menned!
***
Telefonját a folyóba vetette – ha még bármi élet is maradt abban a használhatatlan készülékben, nem kockáztathatta meg, hogy annak segítségével találják rá. Utána hajított néhány követ is a sodrásba. Az esetlen karlendítésektől megrándult a válla, de dobálgatott tovább, izomból, belevezetve minden dühét és félelmét, amíg a vízcsobbanás a lábát nem érte. Akkor viszont végigszántotta a hátát a hideg, és védtelenül, dideregve húzódott össze a parton.
Dél a zsákutcába futott életek kerülete volt. Leithan árokpartja, tele elszegényedett sorvadókkal, akiknek nem volt pénzük a drága synus-szervekre. Ide rejtőztek el a háborús veteránok a fegyverek és bombák visszhangjai elől, ami soha nem ült el a koponyájukban. Itt ragadt mindenki, aki túl szegény volt ahhoz, hogy lépést tudjon tartani Fata Morgana változásaival. Azok is itt végezték, akiket a magas nebula-koncentrátumuk miatt ki kellett volna toloncolni a városból.
Zoe nem akart közéjük tartozni. Lilaszín sálja ott lapult a táskájában. Fejére és nyakára kötötte, miközben összerakta magában a következő lépést.
Már öt éve visszajáró vendége volt a Főpapnő bordélynak, a gyönyörnegyedet rendszerint lila sáljába rejtőzve közelítette meg. Egy szokásosnál magányosabbnak megélt délutánon tért be először, idegesen és kezét tördelve, Abigail, a madam pedig egyetlen pillantásból tudta, milyen férfit küldjön hozzá. Zane kortalan sármjával, dús, hibátlanul nyírt sötétbarna hajával és puha hangjával gyorsan elmulasztotta Zoe szűzlányos idegességét. Ha elérhetőség híján néha más karjaiban is kötött ki, Zane maradt a kedvence mindvégig. A férfi, a legtöbb prostituálttal ellentétben, nem megélhetésből dolgozott a Főpapnőnél. Őt a szakma iránti szerelme invitálta a gyönyörnegyed vörös bársonyos, hangulatfényektől buja világába, és mindenkivel meg akarta osztani a szenvedélyét. Ez a szerelem pedig minden közös pillanatukban megmutatkozott.
Zoe mellette ismerte meg a saját testét. Kitört a magány falaiból. Megtanulta, hogy érdeklik az emberek, hogy teljesebbnek érzi magát, ha meghallgathatja mások történeteit. Megismerte azt az arcát, aki a jó embereknek szól.
Majd abból a fekete lyukban ragadt Zoéból is visszakapott egy darabot. Már nem tudta felidézni, hogy történt. Csak rázúdult a valóság, váratlanul, mintha a saját, erőszakos halálát nézte volna végig kívülről. Darabokra szakadt lélekkel ült az ágyon, megvakítva a félelemtől. Könyörgött Zane-nek, hogy ne jelentsék őt az Egységnek, és nem hallotta meg a férfi válaszát. Csak akkor fogta fel, hogy nem megy Alba Rosába, amikor Abigail benyitott hozzájuk, és szavak helyett magához szorította őt. Emlékezett, hogy váltásban vigyáztak rá az éjszaka során. Nem bombázták sem vigasszal, sem megoldásokkal, csak együtt ültek vele a gödör aljában.
Fél évig nem közelítette meg a Főpapnőt az az éjszaka után, hogy kiszeressen a férfiból, és megfogadta, hogy soha többet nem keresi a biztonságot a karjaiban. Most viszont újra szüksége volt a madam együttérzésére.
A folyópartról kémlelte a városképet. Ha az irányérzéke nem csalt, a távolban fehérlő tornyokat pedig sikeresen felismerte, a keleti gyönyörnegyed legalább négy órányi gyalogútra lehetett. Taxit kellett fognia, remélve, hogy Thompson nem tud a titkos számlájáról, és a tranzakciók alapján nem tudják követni őt. De ha követik is, Keletre muszáj volt valahogy eljutnia. Eldöntötte, hogy ha sikerült kabátot szereznie, akár a világ végére is elgyalogol. Bármit, csak végre eltűnjön Leithan szeme elől.
Ráadásul, ha Seymour tartotta a szavát, és segíteni fog rajta, elérhető akart maradni a számára.
Összehúzta magát, és megdörzsölte libabőrös karját. A mögötte sötétlő ablakokba meredt, de sehonnan nem sejtett vigyázó szemeket. Csupán a szél felelt; sikoltott az üvegbe ütött lyukak között.
