Az Elmepalota Zoe álmainak visszatérő helyszíne volt. Súlytalanul ereszkedett le hozzá a kozmoszban, körülötte csillagok és színes ködök díszítették a láthatárt. Zoe hagyta, hogy vigye testét a könnyedség, míg lába szilárd talajhoz nem ért. Egyetlen aszteroida várta őt, majd alig pár másodperccel később hangtalanul sodródott elé a többi is, rögtönzött hidat képezve a túloldalon lebegő, árva ajtóhoz. Céljához közeledve egyre sűrűbbé vált körülötte a nebula. A bőréhez simulva erősebben ragyogott, mint a Tejút, kilépve belőle fakó csillagködöket imitálva gomolygott a folyosókon.
A kapun túl aszteroidák helyett már áttetsző padlón járt, a falak határait boltíves ablakok és lebegő ajtók jelezték. Talált már hálótermet, galériát, aminek gyűjteményében felismerhetetlen zajjá torzult minden festmény. A könyvtárban évről évre egyre több könyv sorakozott a polcokon. Számtalan szoba még mindig üresen várta Zoét, és pár helyhez nem fért hozzá lépcső vagy padlózat híján. Valahányszor félrelépett és a mélybe veszett volna, egy villanással újra a folyosókon találta magát.
A legtöbb időt a kertben töltötte, az minden látogatás alkalmával egyre több arcát mutatta meg neki. Először szökőkút emelkedett a tér közepére, majd padok és virágágyások fogadták őt. Nem sokkal később kinyíltak az első virágok, foszforeszkáló szirmaikkal megvilágítva az ösvényt a park mélyére és a túloldalon sötétlő fekete lyukhoz.
Volt nap, amikor menedéket keresett a palotában. Egy ideje azonban válaszok után kutatott.
Már a parkra néző ablakokból fel lehetett figyelni az égboltot felfaló sötétségre. Most a folyosó párkányára támaszkodva bámult rá.
Zoe már első pillanattól fogva magát látta a fekete lyukban, és ez félelemmel töltötte el. Látta a pusztítást, amit valamikor a palotára mért. Látta a kettészakított épület rögzítőrudait és a levegőben keringő törmelékeket. Amikor megközelítette, vonzási erejébe beleremegett minden csontja, és beleszédült a szeme előtt megcsavarodott valóságba. A fekete lyuk magába kebelezte az életet, a hangokat, sokszínű spirálban szívta el a virágszirmokból a színt, a magához húzott fény keskeny folyóba gyűlt az égitest peremén.
Egyedül Zoét nem ragadta magával soha.
Mindig is tudta, hogy a mélység nem üres. Húsba maró megérzések kísértették őt a látványától; egy szívfacsaró sejtés, amit bármennyire is próbált figyelmen kívül hagyni, nem tudott kiverni a fejéből, és valahányszor az értelmét kezdte keresni, elszorult a torka.
Kiért a kertbe. Követte a virágösvény útját. A szirt peremén állt meg, közvetlenül a sötétség kapujában.
Úgy indította a próbát, ahogy eddig is: az űrbe bámult, és az érzelmeire figyelt. A zavarodottságra, a keserűségre, arra a soha nem nyugvó tenni akarásra, ami több hónapnyi próbálkozás után, teljesen váratlanul, erő kezdett lüktetni a bőre alatt. Végigsöpört a végtagjain, felfrissítette a tudatát, és ahogy átengedte magát ennek a vad energiának, fény kezdett áradni a bőréből. Kitartotta a kezét, és hagyta, hogy tudatalattija sodorja magával.
Valami ott rejlett a fekete lyuk gyomrában – valami, amit ki tudna szabadítani.
Elemelkedett a talajtól – eddig jutott el legutoljára. Ruháját, haját fodrozták az energiahullámok, miközben mélyen lélegezve próbálta üresen tartani a gondolatait. Gyűrűt font köré a nebula és megtartotta őt, a testét átható erő a kézfejébe összpontosult. Extázis öntötte el az elméjét, egy hatalomtól ittas bizonyosság, miközben az energia egyre vadabbul lüktetett a bőre alatt.
A fekete lyuk az ő intésére táncolt.
A nebula örvényként támadt fel körülötte.
Ő maga: öröm és kegyetlenség.
Rémülten kapta vissza a kezét.
A nebulagyűrű szétfoszlott, tartása nélkül Zoe ernyedten zuhant vissza a szirtre. Kihunyt belőle a fény, és fakóbbnak érezte a saját lényét, mint azelőtt.
Még sosem jutott el ilyen sokáig, mégis csalódott volt. Reszkető kezére támaszkodva térdepelt a földön, és a kézfején lüktető ereket figyelte. Megrettenve gondolt vissza arra a mindent elsöprő eufóriára, amitől a józan esze az utolsó pillanatban rántotta vissza.
Elgyengülten emelte fel a fejét. A fekete lyuk nyomasztón kavargott tovább.
***
A keleti sikló erősödő rázkódására ébredt. A toronyházak között tekeredő vonat épp most kapaszkodott fel a felső sínpárra és magasabb sebességre kapcsolt. Zoe az ablaknak támasztotta álomtól zavaros fejét, az Elmepalotában átélt kudarc keserű ízt hagyott a szájában.
Jól tudta, hogy azt a fekete lyukat nem lehet eltüntetni.
Ébren is érezte a jelenlétét a titokzatos, álombéli égitestnek, egy filmszakadás formájában, ami beárnyékolta a mindennapjait: tizennégy éves korában ébredt fel, egy kórházi ágyon. Az előtte megélt éveket elnyelte a sötétség.
Zoe biztosra vette, hogy annak a fekete lyuknak köze van az amnéziájához. Egy idő után pedig az is nyilvánvalóvá vált számára, hogy ez a nyomasztó űr az egyetlen kulcsa a múltjához. A nevelőapja nem válaszolt a kérdéseire, és már nem reménykedett abban, hogy bárki elveszett hozzátartozó rátalálna. Fehér hajával, ezüst szemével bárki felismerte őt az utcán – és sokan meg is közelítették őt. Aktivisták, újságírók, modellügynökök, hódolók. Senki olyan, aki fontos személy lehetett volna.
Nem akart mélyebbre süppedni az önsajnálatban. Végigsimított a felkarján, saját bőrének puhasága mindig megnyugtatta őt. Egy jó darabig látni sem akarta az Elmepalotát.
Igazított az ülésén, és szétterítette a kabátját a lábán. A leszállófülke kijelzőjéről leolvasta, hogy még tíz percnyi út várt rá Keletig.
Szokásához híven az utolsó vagon farába ült, a félgömbös ablak párkányába. Alatta a város terült el, feje fölött az „ABLAKBA ÜLNI TILOS ÉS ÉLETVESZÉLYES!” felirat lógott. Soha nem szólták meg érte, még a forgalmas napszakokban is alig fordult meg egy-két ember a hátsó kabinokban.
A sikló olyan közel járt a Központ kéklő épületeihez, hogy tisztán látta bennük saját tükörképét. Az ablakokról visszaverődő alakzatok zűrzavarából kitisztulva az egész légi forgalom képe kirajzolódott a láthatáron. Alatta a leszállópályára sorakozó légiautók színes bogarakká zsugorodtak, mellettük – ég felé tekeredő szerpentinként – további járművek vonultak a külső kerületek felé. Az őszi napfényt viharfelhők zárták körbe a városi védőbúra felett.
Szerette a várost, de a város nem szerette őt viszont. Amikor a siklóból nézett le rá, mindig egy üvegkalitkában képzelte el magát. Magatehetetlenül sodródott arra, amerre a sínek vitték, és egyedül afelett kapott kontrollt, hogy aznap melyik sínpár rabja akar lenni. Nem volt konkrét terve a szabadulásra, csak reménykedett, hogy egy nap valaki a saját útjára segíti őt.
Újra átfutotta a jelentést a hajnali terrortámadásról. Már akkor útra kelt, amikor a robotasszisztense riasztotta a telefonján a keleti zavargásokról szóló posztok miatt, és a vonaton kávézott, amikor a terrorelhárítók elindultak a Központból. Előkészítette a jegyzőkönyvet, felírta a sablonkérdéseit, és fejben összeszedett mindent, amit csak ő tudhatott az elkövetőről.
Black Seymournak hívták. Négy éve építette a profilját a Synus Elkülönítő Különleges Egység számára. És minden nap várta a pillanatot, amikor személyesen találkozhat vele.
***
Zoe még sosem látott ennyi embert a keleti határ bekötőútjának mentén. A katasztrófaturisták a kordon mentén tömörültek, és nyakukat nyújtogatva, telefonokkal a kezükben próbáltak többet látni a terrorelhárítók munkájából.
Zoe az energiadóm felett szürkéllő eget kémlelte, és próbált nem tudomást venni a körülötte heverő holttestekről. A helyszínelés nyomasztó csendben telt: néha fényképezőgépek kattogtak, táskák zipzárjai húzódtak, valaki a tabletjébe ütött valamit, más a telefonjába motyogott pár információt a Központnak. A beszédhez senkinek sem volt kedve.
Zoe tisztán kiolvasta a vereségtudatot kollégái szótlanságából.
Tegnap este Black Seymour szemérmetlenül végiggyalogolt a Synus-elkülönítő Különleges Egységen.
Zoe gyorsan végzett az alapozással. Csak a szokásos kérdéseket tette fel, és a megszokott válaszokat kapta a szemtanúktól. Amikor a hamis égbolt nem terelte el kellőképpen a figyelmét, a jegyzőkönyv önismétlő soraitól remélt új információt. Nehezére esett koncentrálni; az elméje sarkából fel-feltörő iszony lassan, de folyamatosan szívta el az erejét.
– Hány kirendeltség is volt? – kérdezte, miközben újrakötötte fehér hajában a kontyot.
– Három.
Végigmasszírozta elgémberedett tarkóját. Megint a kurta szavú halottkém sertepertélt körülötte.
– Három, tele furgonnyi begyűjtő, plusz az elit osztagos kísérők a három szállítóbuszban – tette hozzá, és kamerájával felvette a terület dimenzóit.
A táblagépe felcsipogott a kezében. A támadás helyszínének frissített modellje felkerült a felhőbe, rajta a most leképezett területek részleteivel. Mindig ezt csinálta a szűkszavú férfi: a közelében munkálkodott, Zoe minden kérdésére válaszolt, és a beszélgetéseik közben azonnal frissítette a helyszíni adatbázist, hogy a nőnek ne a halottak látványával kelljen küzdenie.
– Járművenként kettő elit, a szokásos gyakorlat szerint? – kérdezte, miközben szemügyre vette a busz roncsának támasztott, alacsony poligonú emberformákat.
– Így van – bólintott mellette a férfi. – Fél órája sikerült kivágni őket.
Zoe a helyszín túloldalán heverő roncsok irányába lesett, az amorf testhelyzetekben fekvő eliteket ezúttal nem sikerült figyelmen kívül hagynia. A busz totálkáros lett. A vizsgálati eredmények még várattak magukra, de anélkül is jól tudta, mi történt: teljes áramszünet, a sofőr elvesztette az irányítást a jármű felett, majd az országúti falnak csapódott. Ezt követően egy ismeretlen erő – valószínűleg szónikus nyomás – összezúzta a karosszériát. A füstölgő, szikrázó romhalmaz, ami körülbelül hetven synust zárt volna a gyomrába, egy gyűrött papírmasé-figurára emlékeztette őt.
Seymour tegnap este hetven synust mentett meg az Alba Rosa-i munkatábortól.
Érezte, hogy szédül, így újra hátat fordított a képnek, és maga elé emelte a tabletjét, hogy feljegyezze a részleteket. Borzasztóan izzadt a tenyere.
– Előbb kiszabadította a synusokat, és csak utána szorította rájuk a buszt – gondolkodott hangosan a nő. – De miért maradtak bent az elitek? Nekik kellett volna elsőnek reagálniuk a veszélyre.
– A szállítótérben várakoztak. Mindnek vért találtunk a fülében.
Zoe kezében megállt a toll. Egyetlen okot tudott elképzelni, amiért az elitek a begyűjtött synusokkal együtt utaznának: rajtaütésszerűen akarták lelőni Seymourt. A férfi pedig előre látta, hogy ez fog történni. Fel sem fogták, hogy Seymour a nyomukba ért. Csak a koponyájukat hasogató kínból tudták meg, hogy felsültek a tervükkel.
Összeráncolta a homlokát. Valamit hiányolt a történetből.
– Megkaptuk már a visszajátszást a rádiócsatornákról? – fordult a halottkémeshez.
Az elfordult, és az adóvevőjébe morgott valamit. Kisvártatva a fejét rázta.
– Még mindig a helyreállításon dolgoznak.
– Kérdezd meg, az elitek jelentettek-e bármi különöset a synusok viselkedésében. Bármi szokványostól eltérőt, hallottak-e valami drámát a diszpécserek a túloldalról.
Leült az aszfaltra, és a fejét kezdte paskolni a tollával, amíg a válaszra várt. A helyszín modelljével kezdett játszadozni a képernyőn: színkódot adott az emberalakoknak, tisztségük szerint, aztán elterelődött a figyelme, és tétlenül húzogatta a navigátort, hogy minél több szögből feltérképezze a környéket. Aztán ezt is elunta, és kilépve a szimulációból, megnézte, hol szerezhet kávét a környéken.
– Megvan a drámád – lépett vissza hozzá a férfi, és leguggolt Zoéval szemben. – Az egyik fogoly mindenáron egy másik furgonba akart beszállni.
– És engedték neki?
– Engedték.
Elfojtotta a késztetést, hogy a levegőbe bokszoljon örömében. Seymour belsős segítséget kapott, olyasvalakitől, aki észrevétlenül kapcsolatban tudott maradni a férfival a útközben. És aki segített az összehangolt támadás elindításában.
Egy kiborg.
Nem jegyezte fel a következtetését. Megnyitotta a begyűjtött vallomásokat, és végigpörgette a bekezdéseket.
– A szemtanúk említették, hogy verekedést is láttak az ablakokból – szólt kisvártatva.
– Volt. Három monokli eddig – felelte a másik.
Meglepően kevés negyvenkettő katonára.
– Reméljük, Seymour is kapott – tette hozzá a férfi.
Elfojtott egy mérges grimaszt magában.
– A páncélok állapota?
– Nincs rendkívüli sérülés rajtuk.
Bólintással nyugtázta, és egy vaskos, zöld pipát húzott az összegzés aljára: mind a hetven synus épségben maradt. Valahányszor egy elit tüzet nyitott a furgonban kuporgó áldozatokra, Seymour pont úgy bánt el velük, mint a munkatábori buszokkal, és a páncéljukba csavarodva temették el őket, zárt koporsóban. Tavaly sikerült elérnie a nevelőapjánál, Thompson tábornoknál, hogy megtiltsa a foglyok azonnali likvidálását a bevetés meghiúsulása esetén. Azzal érvelt, hogy ha híre megy Seymour kegyetlenségének, idővel nem lesz kiknek megnyitni a Kadétképzőt. És a családoknak sem egyszerű elmagyarázni, miért nem láthatják a hozzátartozóikat még egyszer utoljára.
Ezek az indokok persze kevésbé érdekelték Zoét.
Lehunyta a szemét, és a homlokát dörzsölve összefoglalta magában az eddig megszerzett információkat: az Egység hajnali három körül indult el, és két óra alatt közel hetven synust gyűjtöttek össze Északról, Délről és Nyugatról. A három csoport hat óra magasságában találkozott a keleti határ bekötőútján. Ekkor még kommunikáltak a Központtal, majd alig hét perccel később – amikor a flotta kiért a lakókörletből – megszakadt a kapcsolat. A támadás összehangolásában egy beépített kiborg segítette, de a katonákon található sérülések alapján nem vett részt a dulakodásban. A közeli elhagyatott munkásszállóban táborozó hajléktalanok felébredtek a zűrzavarra. Mire értesítették az Egységet, Seymour a teljes csoporttal megindult délnek, gyalog. A kamerák szokásos módon nem láttak semmit, a legközelebbi parkolók üresnek bizonyultak, és ha ott várta Seymourt a saját flottája, a leolvasókapuk nem rögzítették a járműveket. Csupán öt perc alatt elintézett negyvenkettő elitet, és ezúttal túlélőt sem hagyott, akin keresztül üzent volna.
Újra és újra lejátszotta az órák alatt összerakott szimulációt a tabletjén, és csalódottan elhúzta a száját. Sokat várt ettől a támadástól, a helyszínelés eredményei viszont kevés újdonságot tartogattak számára, a kiborgról szóló hipotézisében pedig nem talált sok fantáziát. Ez a mentőakció minden erejét felemészthette Seymournak, és még egy körleti begyűjtést képtelen lenne megállítani a közeljövőben – jól tudta, hogy ezúttal olyan meggyőző jelentést kell letennie Thompson asztalára, ami elveszi a kedvét a hajnali bevetés megismétlésétől.
Ajkát keskeny vonallá szorította össze. Közel kéthétnyi nyugalomra számított Seymour felől.
Nem bírta tovább a várakozást. Még egyszer körbejárta a közeli parkolókat. A déli telken rendkívül sok időt töltött el, de ott sem fogadta más a szürke aszfalton, meg egy felbőszült üzlettulajdonoson kívül, aki sértetten közölte, hogy tényleg nem rögzített semmit a rendszerük a megjelölt idősáv alatt, és nem akar több SEKE-jelvénnyel találkozni a nap hátralevő részében.
A többi parkolóban sem járt sikerrel.
Mire visszaért a helyszínre, a testek nagyját elszállították. Egy körül – aki a busznak támaszkodva lehelte ki a lelkét – viszont hárman is álltak.
– Van egy post mortem lőtt sebünk – lépett hozzá egy copfos nő a társaságból.
Felélénkülve nézett át a válluk felett. Még meg sem látta a testet, amikor émelyegve megtántorodott a társai előtt.
– Hogy tessék? – kérdezett vissza a homlokához kapva.
– Post mortem lőtt seb. Ott hátul.
Zoe emlékezett, hogy pár szemtanú dörrenést hallott az éjszakában. Ezt hallva azt hitte, a busz kapott defektet, és találta fontosnak a nyomot. Seymour nem szokott fegyvert használni, pláne nem post mortem sérüléseket ejteni.
Összehúzta magát, és elfordította az arcát.
– Hol?
– Jobb váll.
– Lehet, megcsúszott a keze – állapította meg színlelt közönnyel.
Nem akarta, hogy a fehérköpenyesek az előtt vizsgálják át, hogy egyáltalán hozzáfért a hullához. Utat kért magának, és a maradék lélekjelenlétét összegyűjtve leguggolt. Egész testét kiverte a verejték. Szorítást érzett a mellkasában. A szeme sarkából látni vélte, hogy a test megmozdult.
Összerezzent. Jól tudta, hogy csak a félelme játszik vele.
– Kaphatnék néhány privát percet? – kérdezte, és egy kínos mosolyt erőltetett az arcára. – Gyorsabban túl vagyok rajta, ha nincsenek a hátamban.
A másik három váltott pár pillantást egymás között, majd szó nélkül távoztak.
Adott magának egy pár másodpercet, hogy megnyugodjon. Az iszonyát nem tudta elnyomni, csupán elfogadni, és úgy, ahogy volt, reszketve, émelyegve és izzadva, munkához látott.
– Miért lőnél arra, aki halott? – tanakodott az orra alatt, miközben szemével a lőtt seb környékét pásztázta.
Nyugodt ábrázatú, középkorú férfi feküdt előtte, aki kevésbé erőszakos halált halt a többiekhez képest. Talán csak egy szívleállás, vagy az a titkos, harmadik, amelynek okát még Zoe előtt sem fedték fel, és amire a halottkémek „ismeretlen körülményként” hivatkoztak egymás között.
Egy monokli azért neki is jutott a háromból.
Figyelme a mellvért megbontott kapcsára tévedt. Hányingerrel küzdött, miközben félrehúzta a karbonötvözet lemezt. Két ujjával a mellényzsebbe nyúlt, és amikor megérezte a benne lapuló, összehajtogatott papírdarabot, megdobbant a szíve. Körbenézett. A kollégái közül páran viszonozták a pillantását, de nem észlelt gyanakvást a testtartásukban. Valamit kiáltottak felé – csak ekkor figyelt fel a füle zúgására. Feltartott hüvelykujjal jelezte: még bírja.
Másik kezével kihúzta a cetlit, és a kabátzsebébe rejtve elsietett a testtől. Bejelentette, hogy végzett a helyszínnel, de azt már nem várta meg, hogy bárki tudomást is vegyen róla. Minden tagjában reszketett.
Mielőtt visszaindult a Központba, egy kávé és egy szódavíz társaságában megpihent egy közeli töltőállomáson. Rajta kívül csak a pultos ácsorgott az üzletben, Zoe egész idő alatt a tarkóján érezte a tekintetét. Felismerte őt a férfi, és azt is tudta, miért van ott, kérdezni azonban nem mert.
Amióta részt vett a második polgárháború lecsendesítésében, nem csak a különös megjelenése miatt fordultak utána az emberek az utcán. Sosem sikerült megszoknia.
A hulla mellényzsebéből elcsent, megsárgult cetlit forgatta a kezében. Édeskés illata nosztalgiával öntötte el őt, tapintása rongyos, a noteszt, amiből kitépték az oldalt, sokat forgathatták. Lélegzetvisszafojtva nyitotta szét a lapot, a hajtás alatt gondosan megformált, elegáns betűk fogadták. Mintha nem is kézírás lett volna, hanem egy vékony vonallal meghúzott, hurkokban és csigákban kirajzolódó absztrakció. A leggyönyörűbb kézjegy, amivel életében találkozott, de egyben a legolvashatatlanabb is. Eltartott pár másodpercig, mire szavakra ismert a vonásokban.
„Tépje szét ezt az üzenetet, ha segítségre van szüksége.
– S.”
A szájához emelte a kezét. A remegése ezúttal mélyebbről jött: a hullák mellett általában a saját teste rabjaként érezte magát, most viszont az „itt és most” foszlott szét az elméjében. Mintha az elmúlt évek Zoéi egyszerre szállták volna meg őt, és megint ott találta magát a régi idők minden egyes vacsoraasztalánál, ahol a legvédtelenebb volt Thompson szeszélyeivel szemben.
A combjára markolt. Nem vihette el az örvény. Most nem.
Félt, ez tény. De egyben reménykedett is. És ebben az ellentmondásban teljesen tehetetlenné vált.
Gyanakvó tekinteteket érzett a hátán, amiket később kellemetlen kérdések követnek. És látta a nevelőapját is, aki a szóbeszédek után az irodájába hívatja. Mert ő elsétált a tett helyszínéről, valamivel a kezében, és azt a valamit megnézte, összetépte, egy olyan helyen, ahol remélte, majd senki sem látja.
De mi értelme összetépni, ha tényleg senki sem látja?
Maga körül továbbra is csak a pultost találta a kávézóban. Az megunva a leskelődést, a számítógépébe bújva egy sorozatot nézett épp.
De Zoe látott toronyházakat is az út mentén, azokban pedig számtalan sötétített ablakot.
Magasra tartotta a kezét, és az ékes betűkkel díszített cetlit kilenc darabra szedte.
Percek teltek el, talán egy órát is ott ült.
Semmi sem történt.
