Fejezet

7. fejezet: Egy új találmány

A Hírvivők J. D. József 13 perc olvasási idő Nyilvános
Betűméret

„Elfogadhatatlan, ahogy a Főtanács önkényeskedik Endóban. Talán azt hiszik, hogy a tulajdonukban van a birodalom? Mert ezzel szembemennek az alapítók eszméivel.” – feljegyzés a Kereskedők Tanácsának 177. évi rendkívüli üléséről

7. fejezet: Egy új találmány

S. u. 179

Alig egy évtizeddel Pido, az utolsó alapító tag halála után a Főtanács egyre bürökratikusabb módszerekkel kezdte irányítani a birodalmat. Nem volt már senki, aki visszafogja őket, és a tanácstagok időről időre kapzsibbá váltak, a létszámuk pedig ötven főre emelkedett; tizenöt-tizenöt tanácsos irányította Zinart és Nedtet, húsz fő pedig Erlot. A Nemesek kerületét kelet felé kibővítették, egy jókora ligetet hozva létre a családtagjaiknak – ahová persze az egyszerű lakosoknak szigorúan tilos volt a belépés.

Követve a Kereskedők Tanácsának példáját – akik jó háromembernyi magas falat építettek Menél köré – a városfalat, ami eddig csak a Hírvivők- és a Nemesek kerületét vette körbe, meghosszabbították, és egész Erlo köré vonták. Zinarban ugyancsak eszerint jártak el, és Nedtben is hasonlóan, kivéve, hogy ott a déli oldal teljesen szabadon maradt, hogy a terményeket szállító szekerek szabadon közlekedhessenek, és ne kelljen a kapuknál torlódniuk.

A Főtanács elrendelte, hogy minden exportált áru után a bevétel egytized részét be kell nekik szolgáltatni, továbbá az importáruknak szintén az egytized része őket illeti meg. A Kereskedők Tanácsa, félve a Hírvivőktől kénytelen-kelletlen teljesítette a parancsot, ám lázasan keresték a megoldást a Főtanács visszafogásának lehetőségére. A cselekvésre pedig akkor határozták el magukat, amikor a Feltalálók egy új találmánya bemutatásra került az erloi kastélyban.

**

– Amint látják uraim – mondta a Feltaláló – ez a szerkezet képes továbbítani a hangot a terem egyik végéből a másikba.

A Főtanács két vállalkozó szellemű tagja állt a nagyterem két átellenes pontján, és nagyokat vigyorogva csevegtek egymással a követ által Távbeszélőnek nevezett találmánnyal. A Távbeszélő két tenyérméretű, kagylószerű szerkezetből állt, és olyan tisztán lehetett hallani a hangot benne, mintha a másik fél pontosan mellettünk állna.

– Mekkora távolságot képes áthidalni ez a… Távbeszélő? – érdeklődött az egyik tanácstag.

– Itt, a kastélyon belül elegendő csupán ez a két szerkezet – kezdte a magyarázatot a férfi. – A Távbeszélők párokban készülnek el, tehát csak egy oda-vissza irányú kommunikáció lehetséges, ám úgy gondoljuk, hogy a Villámtornyok frekvenciáinak kihasználásával az egész birodalomban működhet a szerkezet!

– Hogy érti azt, hogy párokban? – ráncolta a homlokát egy női tanácsos. – Teszem azt, ha az én szobámban van egy Távbeszélő, Benzor tanácsoséban pedig egy másik, akkor csak egymással tudunk beszélgetni?

A férfi bólintott.

– Viszont – folytatta a tanácsnok – ha Gub tanácsos szobájában van egy harmadik szerkezet, akkor ő egyikünkkel sem tud beszélni?

– Ez lehetetlen, asszonyom – hajolt meg a Feltaláló. – Mint mondtam, párokban készítjük el a Távbeszélőket, egymásra hangolva őket, mert csak így működőképesek. Ha a tanácsos asszony Gub tanácsnokkal is beszélni kíván, úgy szükség van egy másik készülékre is, amelynek a párja pedig Gub tanácsos szobájában van.

– Köszönjük a bemutatót – vette át a szót a Ryfet, a Főtanács gyűléseinek vezető szószólója. – Tehát ha jól értettük, a Távbeszélők egész Endóban működőképesek lehetnek a távolságra való tekintet nélkül, csupán előre meg kell határoznunk, hogy a szerkezet melyik párja hova adjon összeköttetést.

– Igen uram – helyeselt a férfi. – Már megkezdtük a tervek kidolgozását. Úgy gondoljuk, hogy a városokon belül fölösleges a Távbeszélő, de a városok között nagy hasznát…

– Kérem – szakította félbe Ryfet – erre semmi szükség! Az embereknek tökéletesen megfelelnek a postavarjak, ahogyan eddig is.

– Uram? – értetlenkedett a Feltaláló.

– A lakosoknak nem lehet olyan fontos ügyük, amiért szükséges lenne olyan sok Távbeszélő elkészítése – mosolygott a tanácsos. – Azt viszont elvárjuk, hogy mindegyik főtanácsi kastély között legyen összeköttetés, további az erloi kastély és a Hírvivők kerülete, valamint az összes kastély és a Nemesek kerülete között is.

– Tisztelettel megjegyezném, hogy a mi feladatunk…

– Majd elfelejtettem! – csapott a homlokára Ryfet. – Természetesen az erloi kastély legyen összekötve a Kereskedők Tanácsának palotájával is, hátha valamilyen halasztást nem tűrő ügyről akarnának velünk tárgyalni.

– Uram…

– Ne aggódjon – Ryfet meg se hallotta a Feltalálót – nem kell megjegyeznie, egy papiroson megkapja az utasításokat, amiket magával vihet…

Eközben a Főtanács tagjai izgatott beszélgetésbe kezdtek, mindannyian az új találmány nagyszerűségét dicsérték. A hangzavar lassan betöltötte a termet, a Feltaláló pedig nem bírta tovább türelemmel.

– Uram! – üvöltött Ryfet felé, a hangja pedig visszhangot vert a nagyterem falai között. Minden tanácsos azonban nyomban elhallgatott, még Ryfet is meglepetten nézett a férfira.

– A mi feladatunk a nép életének jobbá tétele a találmányainkkal! – szavalta ellentmondást nem tűrő hangon.

Főtanács ide vagy oda – gondolta a férfi – nem vehetik semmibe a munkájuk valódi célját.

– Nem azért dolgozunk, hogy kiszolgáljuk a Főtanácsot, vagy akár a Kereskedők Tanácsát, vagy akármelyik gazdag embert Endóban! Mi a lakosok számára készítjük a találmányainkat, és őket kívánjuk szolgálni.

Ryfet újból mosolygott, és a beállt csöndben lassan lesétált az emelvényről, odalépett a Feltaláló mellé és az ajtó felé kezdte terelni.

– Köszönjük a bemutatót – ismételte a férfi szemébe nézve. – Hálásak vagyunk a Feltalálóknak a munkájukért, és igyekszünk elismerni az eredményeket. Továbbá az ön dolgát is szeretnénk könnyebbé tenni – villantotta fel rókavigyorát a tanácsos. – Nyugodtan hazatérhet, és biztosíthatja a társait a Főtanács abszolút támogatásáról az új találmányt illetően. Az imént vázolt elképzelésinket pedig majd elküldjük egy csapat Hírvivővel, önnek nem szükséges ezzel fáradnia.

A Feltaláló lesápadt.

– Hírvivőket küldenek Menélbe?

– A Feltalálók kerületébe – pontosított Ryfet. – Bizonyára sok munka van a Távbeszélők elkészítésével, ezért adunk Hírvivőket, hogy mindenben a segítségükre legyenek.

A tanácsos megveregette a férfi hátát.

– Egy tucat ember elég lesz?

– Egy tucat… Hírvivő? – döbbent meg a férfi. Megbánta már, hogy felemelte a hangját.

– Komdor vezetésével – mosolygott tovább Ryfet, miközben kitessékelte a férfit a nagyterem ajtaján.

– Komdor?

A Feltaláló ugyanolyan jól ismerte ezt a nevet, ahogyan a legtöbb ember Endóban. Ismerték a hatalmas termetű Hírvivőt, és rettegtek tőle.

– A legjobb emberünk! A Feltalálók igazán nem mondhatják, hogy nem vagyunk a segítségükre.

Azzal rákacsintott a férfira, és kizárta őt a nagyteremből.

**

Komdor és az emberei alig néhány napja érkeztek csak Menélbe, de máris elfoglalták a város Villámtornyának környékét, amely a Feltalálók kerületében volt. A Feltalálók ezt üzenetként értelmezték; a Főtanács bármikor kisajátíthat bármit a birodalomban, hiszen nincs ember, aki fel tudná venni a harcot a Hírvivőkkel. Komdort kifejezetten mulattatta a sok rémült tekintet, amik folyamatosan rá és az embereire szegeződtek. A Menéliek rettegtek tőlük, pedig fogalmuk sem volt róla, hogy valójában nincs okuk rá: Ryfet szigorú parancsba adta, hogy a Hírvivők nem bánthatnak senkit, kizárólag önvédelemből ölhetnek, és mindenben segíteniük kell a Feltalálók munkáját. Komdor igazi vakációnak érezte a feladatot, hiszen a puszta megjelenésük elegendő volt a Feltalálók megfélemlítésére, a Főtanácsnak pedig nem is az erőszakosság volt a fő célja, hanem az emberek engedelmességre nevelése.

Láthatóan a többi Hírvivő is élvezte a megbízást. Nem kellett betörniük sehova, sem kémkedniük vagy harcolniuk, és szokatlan módon nem kellett a nap minden percében résen lenniük – egyszerűen csak dolgoztak a Feltalálók munkabarlangjában, ahol egyébként is megannyi csodálatos találmány volt készülőben, melyek egyik ámulatból a másikba ejtették a harcedzett férfiakat.

Mindezek ellenére a Hírvivők jelenléte magával vonta a Kereskedők Tanácsának haragját. Nem elég, hogy a Főtanács egyértelműen ki akarta sajátítani a Távbeszélőt, még egy tucat Hírvivőt is a városba küldtek! Úgy döntöttek, ideje komolyabb tárgyalásokat kezdeményezni a Főtanáccsal, így egy követet küldtek Erloba, hogy közöljék velük a feltételeiket.

**

– Nincs miről tárgyalnunk – jelentette ki nyugodt hangon Ryfet, miután meghallgatta a Menéli követet.

– Uram, Menél úgy érzi, hogy önök előrébb helyezik a saját érdekeiket a nép jóléténél.

Ryfet szeme villámokat szórt.

– Szeretném tudni, hogy mi köze van a Kereskedőknek ahhoz, hogy mire utasítottuk a Feltalálókat? Emlékeztetném a követ urat arra, hogy Endót a Főtanács irányítja, és bármennyire is fájó ezt tudomásul venniük, Menélnek nincs joga kérdőre vonni minket!

A követ a homlokát ráncolta a kijelentésre, azonban tisztában volt azzal, hogy Ryfetnek igaza van. Mivel nem érkezett ellenkezés, a tanácsos folytatta:

– Továbbá azt sem értem, hogy milyen jogon ítélkezik rólunk a Kereskedők Tanácsa? A Távbeszélők előállítása meglehetősen nyersanyagigényes folyamat, ennélfogva igen borsos áron lehetne csak árusítani az embereknek, és mint tudjuk, a Feltalálók soha nem fogadnak el pénzt, így minden eladott találmányukból származó bevétel a Menéli kincstárat gazdagítja, így van?

A követ kelletlenül bólintott. Látta már, hogy hova akar Ryfet kilyukadni, és érezte, hogy nem fog tudni belekötni a döntésbe.

– Tehát, ha engedélyeznénk a Távbeszélők árusítását a birodalomban, azzal belátható időn belül a kétszeresére duzzadna a Kereskedők vagyona. Kérdem én, hogy most akkor ki tartja fontosabbnak a saját jólétét a népénél?

– Tisztelettel megjegyezném, hogy nem a nép jólétét szolgálják azzal, ha kisajátítják a Távbeszélőket. Az embereknek joguk volna eldönteni, hogy akarnak-e rendelkezni az eszközzel, vagy sem.

Legnagyobb meglepetésére Ryfet csak legyintett, a hangjában pedig már nyoma sem volt az indulatnak.

– A Főtanácsnak szüksége van a Távbeszélőkre, mert a birodalom ügyeinek intézését jelentősen fel lehet így gyorsítani. Az emberek viszont minden újdonságra vevők, még akkor is, ha valójában nincs is szükségük rá. A saját érdekükben kell elzárva tartani előlük ezt a találmányt, mert sokan a teljes vagyonukat képesek lennének rákölteni, hogy aztán néhány hónap után egy Távbeszélővel a kezükben éhen haljanak.

A követ éppen válaszra nyitotta a száját, de Ryfet felemelt keze elnémította.

– Kérem, mielőtt válaszolna, feleljen egy másik kérdésre. Vajon hányszor akarta a Kereskedők Tanácsa pénzért árulni az elektromosságot?

A férfi néma maradt, miközben a tanácsos tekintete elégedetten villogott. Valóban heves viták folytak le az elmúlt években a Kereskedők és a Feltalálók között arról, hogy a Villámtornyok használatáért milyen fizetséget kérjenek a városoktól, de a Feltalálóknak eddig mindig sikerült felülkerekedniük. Az istenek tudhatják csak, hogy erről hogyan szerzett tudomást a Főtanács.

Miután nem kapott választ, Ryfet bólintott.

– Menél kapzsisága visszataszítóan hatalmas, de a képmutatásotok még ezt is felülmúlja. Végeztünk!

A követ néhány másodpercig mozdulatlanul állt, azon gondolkozott, mit mondhatna még, hogy a tárgyalás ne fulladjon teljes kudarcba, ám Ryfet szigorú tekintete végül meghátrálásra kényszerítette. Némán meghajolt a Főtanács előtt, és fáradt sóhajjal indult kifelé a nagyteremből.

**

Alig egy héttel később a Menéli követ visszatért, és tárgyalási feltételek helyett már egy fenyegetést hozott a Kereskedők Tanácsától. A Főtanács egynapnyi gondolkodási időt kért, a követet pedig elszállásolták a kastély vendégszárnyában, míg a húsz fős erloi testület a nagyteremben ülésezett.

– Tehát összegezzük a tényeket – kezdte Ryfet, mire mindenki feléje fordult. – A Kereskedők Tanácsa tárgyalni akar a Távbeszélők értékesítéséről…

– Lefogadom, hogy egyéb dolgokat is beleszőnének az alkuba – kotyogott bele egy fiatal tanácsos, ám Ryfet elengedte a füle mellett a közbeszólást.

– Amennyiben pedig nem vagyunk hajlandóak tárgyalni, megtagadják az engedelmességet és Menél bezárkózik a falai mögé.

– Az borzasztó lenne – jegyezte meg egy tanácsnoknő. – Elvágni a birodalmat a tengeri kereskedelem elől… – a tanácsos megrázta a fejét. – Néhány hét alatt kitörne a pánik, pár hónap múlva pedig a lakosság ránk gyújtaná a kastélyokat.

– Ott vannak a Hírvivők – jegyezte meg a Ryfetet félbeszakító fiatal tanácsos.

– Nem fogjuk a népre uszítani a Hírvivőket! – csattant fel egy korosodó tanácsnok.

– Természetesen nem – visszakozott a fiatal férfi –, ám ha Menél bezárkózik, jogunk lenne megostromoltatni a várost a Hírvivőkkel, és az emberek bizonyára minket támogatnának. Talán még néhány Menéli is mellénk állna!

Többen egyetértően morogtak, Ryfet azonban a fejét rázta.

– Nincsenek eszközeink hozzá, hogy betörjünk a városba, ha Menél bezárkózik. Egy akkora függőleges falat még a Hírvivők sem tudnak megmászni.

A tanácstagok kelletlenül nyugtázták a kijelentést, Ryfet pedig folytatta:

– És még ha be is jutnánk, ugyan mihez kezdenénk? Öljük meg a Kerekedőket? – a férfi újból megrázta a fejét. – Szükségünk van a Kereskedők Tanácsára, mert ők tartják életben Endó gazdaságát, csak sajnos ezt ők is tudják.

– Akkor mit kellene tennünk? – kíváncsiskodott egy ősz szakállú tanácsnok. – Csak nem akarsz alkudozni velük? Esélyünk sincs ellenük a tárgyalóasztalnál!

– Természetesen nem – húzódott mosolyra a féri szája. – Elébe kell mennünk a konfliktusnak, mielőtt bekövetkezne. Menélnek ugyanúgy szüksége van ránk, mint nekünk rájuk, csupán ez még nem tudatosult bennük.

A tanácstagok nem teljesen értették, hogy mire céloz a férfi, mígnem kinyíltak a tanácsterem hatalmas ajtószárnyai, amin Zhor lépett be. Büszke tartással sétált a Főtanács elé, és mélyen meghajolt előttük.

**

A Menéli követ egyedül üldögélt a lakosztályában, és Erlo forgatagát figyelte az ablakon át. Legszívesebben azonnal visszaindult volna, hogy tájékoztassa a tanácsot a Főtanács visszautasításáról. A férfi biztos volt benne, hogy Erlo nem lesz hajlandó tárgyalni a Kereskedők Tanácsával, így teljesen fölösleges ez az egynapos időhúzás. A követ emellett fojtogatónak érezte a várost, ahogy a piactér kavalkádját nézte. Túl zsúfolt volt neki a szellős Menéli főtérhez és a Kereskedők Tanácsának palotáját körülvevő csendes ligethez képest, és hiányzott neki a sós tengeri fuvallat is.

Elmélkedését határozott kopogás hangja szakította félbe. Újult erővel pattant fel székéből, és már nyitotta is az ajtót. Reménykedett benne, hogy a Főtanács hívatja, hogy közöljék vele a válaszukat, és egy óra múlva már úton is lehet, ám legnagyobb meglepetésére egy koros férfit pillantott meg, aki szó nélkül lépett be a lakosztályba. Ősz szakálla szépen volt nyírva, fehér haja pedig gondosan fésülve. Szemében határozottság csillogott, a tartása pedig erőt sugárzott, ahogy finom köpenye árnyékként követte őt. Az idős férfi, miután tett néhány lépést a szobában, a követ felé fordulva meghajolt.

– Zhor vagyok, és azért jöttem, hogy a Főtanács utasítására kivégezzem.

A férfi nem tudta eldönteni, hogy a név vagy az utána következő kijelentés rémítette-e meg jobban, ám a kezében még mindig a nyitott ajtó kilincse volt. Egyszerűen elszaladhatott volna, ám látogatója szemmel láthatóan nem aggódott emiatt a kimenetel miatt. Ahogy óvatosan a folyosóra pillantott, Zhor felvont szemöldökkel nézett rá.

– Úgy érzem, hogy ha valóban meg akarna ölni, már elvérezve feküdnék a földön.

Zhor bólintott.

– Jól érzi. Tárgyalni jöttem önnel.

A követ is bólintott, és visszacsukta az ajtót, ám továbbra is éberen figyelte vendége mozdulatait, miközben leültek a helyiség kandallójánál fekvő tárgyalóasztalhoz.

– Miután a Főtanács nem szokta az orromra kötni a részleteket, így mindenekelőtt szeretném tudni, hogy pontosan milyen ellentét feszül a két tanács között?

– A Feltalálók egy új találmányáról van szó – kezdte a Menéli férfi. – A Távbeszélő képes…

– Tudom mi az a Távbeszélő – szakította félbe Zhor –, hallottam a tanácsnokokat erről beszélgetni. Azt mondja el, hogy min kaptak össze a Kereskedőkkel.

A követ nagyot nyelt és igyekezett nyugodt maradni. Az öreg Hírvivő beszédéből egyértelműen érződött, hogy ő uralja a találkozást és nem tűri az ellentmondást.

– A Főtanács ki akarja sajátítani a szerkezetet, és kizárólag a kastélyok között kívánják felhasználni, Menél viszont úgy érzi, hogy az embereknek is lehetőséget kell adni a Távbeszélők megvásárlására.

– Érthető álláspont – bólintott Zhor, mire a követ értetlenül ráncolta össze a homlokát.

– Melyik?

– Mindkettő. Higgye el, a maga módján mindkét félnek igaza van, mert mindketten Endó jólétét tartják szem előtt, csupán más eszközökkel kívánják ezt elérni.

– Már megbocsásson, de a Főtanács viselkedése nem…

– Elég – tartotta fel a kezét Zhor. – Folytassa.

– A Kereskedők Tanácsa megelégelte az önkényeskedést – sóhajtotta a férfi – és miután a Főtanács alkura sem volt hajlandó, egy ultimátummal jöttem vissza. Ha a Főtanács továbbra sem akar tárgyalóasztalhoz ülni, Menél bezárja a kapuit a birodalom előtt.

– Ezzel a népet büntetnék, nem a Főtanácsot!

– Hírvivőket küldtek a városba! – csapott az asztalra a követ. – Csak az isteneknek köszönhető, hogy Komdor és a falkája nem bántottak még senkit!

– A Hírvivők nem vadállatok – sziszegte Zhor, a szemei pedig vad fénnyel villogtak. Vitapartnere belátta, hogy érzékeny pontra tapintott, és az öreg tekintetétől nyomban meghunyászkodott. – A fiaim senkit nem fognak bántani, hacsak nem kapnak rá okot.

Ezután néhány pillanatig csendben ültek, miközben az ősz férfi hideg tekintettel méregette a Menéli követet, aki pedig mereven bámulta az asztal lapját.

– Mit akar tőlem? – kérdezte végül, és beletekintett a ráncokkal keretezett szempárba.

– Vajon Menél csupán engedményeket akar kicsikarni magának, vagy készen áll arra is, hogy átvegye Endó irányítását?

A követ szeme elkerekedett a kérdés hallatán. A Főtanács hatalmának legfőbb alappillére a Hírvivők voltak. Ám ha Zhor elpártol tőlük…

– Vajon a Hírvivők hűségesebbek-e a munkaadóikhoz, mint a tulajdon vérükhöz? – válaszolt kérdéssel a kérdésre, aminek hallatán Zhor elégedetten elmosolyodott, és felállt az asztaltól.

– A legjobb talán az lenne, ha ezt a kérdést a gazdáinak tenném fel – mondta, és kezet nyújtva lépett oda a követhez.

Partnere ugyancsak elmosolyodott, és ő is felállt, hogy kezet foghassanak. Ez a rövid szóváltás sokkal hasznosabbnak bizonyult, mint ami a tanácsteremben zajlott.

– És ha megkérdezik, hogy miért nem teljesítette a megbízást? – kíváncsiskodott, Zhor pedig egy grimasz kíséretében válaszolt.

– Ki mondta, hogy nem teljesítem?

Mielőtt a Menéli férfi reagálhatott volna, a Hírvivő megszorította a parolázó kezét, és magához húzta a követet. Közben baljával előhúzott a köpenye alól egy tőrt, amit mélyen áldozata gyomrába szúrt, majd megforgatta a fegyvert a sebben. A férfi értetlenül nézett rá, láthatóan fel sem fogta mi történt, miközben elterült a vértől vöröslő puha szőnyegen. Zhor nemes egyszerűséggel sarkon fordult és becsukta maga mögött a lakosztály ajtaját, magára hagyva a haldokló Menéli követet, akinek a tekintete egy sarokban megbúvó tárgyon akadt meg. A látása elhomályosult, ám utolsó gondolataival is esküdni mert volna rá, hogy egy Távbeszélő kagylóját látja.

További részek a műből

Összes rész megnyitása

Írnál visszajelzést?

Ennél a résznél a szerző fogad olvasói reakciókat és kérdéseket.