„Az Erdő már azelőtt is sötét és kegyetlen hely volt, de amióta a Vadak beköltöztek oda, nem hallottam emberről, aki épségben megjárta volna akár egyetlen ösvényét is.” – részlet egy kocsmai beszélgetésből
4. fejezet: Az Erdő
S. u. 174
A nap forrón sütötte sugaraival az Északi Javak útjának utazóit. Voltak, akik lóháton, néhányan szekéren, páran pedig gyalogosan indultak aznap reggel a fővárosból Nedt felé. A kora délelőtti órákban nagy meglepődés futott át a vándorok arcán, amikor is egy férfi az észak felé vezető mellékútra tért rá.
– Ne menjen arra! – kiáltott utána az egyik útitársa. – Az az út az Erdőbe vezet!
A férfi biztosan meghallotta a figyelmeztetést, ám láthatóan nem óhajtott reagálni, hanem töretlenül ment előre. Az utazók biztosra vették, hogy a vesztébe rohan, és megtorpanva figyelték, amint az alak magabiztos léptekkel halad a gazos ösvényen.
– Szándékosan megy az Erdőbe – szólalt meg egy fiatal nő, mire minden tekintet rászegeződött. – Láttam őt reggel kijönni a Hírvivők kerületéből. Biztosan befejezte a tanulmányait, és most a hírvivői vizsgát megy teljesíteni.
Ha lehet, most még a korábbinál is nagyobb ámulattal néztek a fiatal férfi után, akinek barna sörényébe bele-belekapott a szél. Az utazók tekintetébe tisztelet költözött, és bolond helyett már inkább bátor emberként gondoltak rá. Némán mindannyian szerencsét kívántak neki, majd lassan ők is folytatták útjukat Nedt felé.
**
Komdor fél füllel hallotta csak a neki szóló kiáltást, figyelme középpontjában viszont a teljesítendő vizsga részletei kavarogtak. Felidéződött benne az öt éves hírvivői képzés, és igyekezett minden tanult dolgot a felszínre ráncigálni elméje mélyéből.
– Egy Hírvivőnek nem elég, hogy életben tud maradni – mondta neki Zhor évekkel ezelőtt. – Egy Hírvivőnek teljesítenie kell a rábízott feladatot, és ennek csak egy szelete az, hogy bármilyen körülmények között meg tudja védeni magát.
A húszéves Komdort megedzette az eltelt idő. Bűnözőként kezdte az életét, mára pedig a legtehetségesebb Hírvivőtanoncként beszéltek róla, és ez nem másnak volt köszönhető, mint Zhornak. Pedig engem is lelőhetett volna – elmélkedett a férfi.
**
Komdor szíve hatalmasat dobbant, ahogy Zhor elsütötte a fegyvert. Zihálva várta a fájdalmat, hogy aztán holtan essen össze, ehelyett viszont az Árnylakó fennakadó lélegzetét, majd a testének tompa puffanását hallotta. Zhor odalépett az íróasztalához, letette rá a pisztolyt, és a nő mellé guggolva lehúzta a fejéről a csuklyát. Hosszú, hullámos és fényesen szőke hajkorona terült el a földön. A nő tiszta, zöld szemei üvegesen meredtek előre, szája enyhén nyitva volt – talán a halálsikolyra készülhetett, ami végül nem jött fel a torkán.
– Tehát az Árnylakó tényleg egy nő – simította meg a halott halántékán lévő tetoválást az öreg. – Elfogtuk néhány korábbi megbízóját orgazdaságért – mondta, mintegy magyarázatként Komdornak – akik közül többen is azt állították, hogy a hangszíne alapján egy hölgyről lehet szó, de nem hittem volna, hogy ez tényleg igaz.
A fiatal tolvaj dermedten állt a helyén, teste és elméje sokkban volt a történtektől, így nem is igazán fogta fel amit Zhor mondott neki. Azt is inkább csak érzékelte, mint ténylegesen látta, ahogyan az öreg felkapja az Árnylakót, és a vértől csöpögő tetemet rádobja az ágyra, majd lassan vetkőztetni kezdi. Komdor agyáig nem jutott el teljes egészében a látvány, amint Zhor leveszi a nadrágját, és heves mozdulatokkal meggyalázza a néhai mestertolvaj testét, amit néhány perc múlva remegő kielégüléssel fejezett be.
– Hírvivő lesz belőled – lépett oda Zhor a fiú elé, mélyen a szemeibe nézve. – Méghozzá a legjobb, aki valaha élt!
Az ifjú tolvaj, érzékelve a mozgást, semmibe révedő tekintetét most az öregre szegezte.
– Hírvivő leszel – ismételte Zhor, látva az értelem visszatértének csillanását a fiú szemeiben.
Komdor kettőt pislogott, ahogy megértette a hozzá intézett szavakat. Tekintete az ágyon mozdulatlanul heverő Árnylakóra tévedt, miközben elméje egyszerre próbálta feldolgozni az elmúlt percek összes eseményét, ám ez sikertelennek bizonyult – a tolvajfiú aléltan csuklott össze.
**
A nagy Erdő látványa már messziről is félelemmel töltötte el az endói emberek szívét. Pusztán a mérete is tiszteletet parancsoló volt, hiszen végighúzódott az Erloból Nedtbe vezető Északi Javak útja mentén, pedig ezt a távolságot lóháton is jó négy napba telt megtenni, s az Erdő keleti csücske még Nedt után is folytatódott. Egy ismert szóbeszéd szerint egy vándor gyalogszerrel körbekerülte az Erdőt az egyik faluból indulva, és negyven nap múltán tért vissza a másik irányból. Ugyanez a vándor korábban körbejárta a birodalmat a négy város érintésével, vagyis Erloból indulva Nedtbe, onnan Zinarba, majd Menélbe ment, ahonnan végül visszatért Erloba. Ezt az utat, melynek nagyságával minden ember tisztában volt, negyvenhárom nap alatt járta meg a férfi. Az a tény, hogy az Erdő kerülete alig három napi járófölddel rövidebb csak, mint a birodalom főútvonalai összességükben, bizony elegendő volt ahhoz, hogy mindenki messze elkerülje az Erdőt.
Éppen ezért háborítatlanul éltek ott az állatok, mintegy külön birodalomként működött Endón belül a fák között meghúzódó világ. Régen csupán a ragadozóktól kellett rettegnie azoknak, akik esetleg bemerészkedtek az Erdő egy-egy ösvényére – ezek az emberek rendszerint favágók vagy füvészek voltak. A Mágus-Szörnyvadász háború óta viszont a Vadak jelenléte borzongató félelemmel töltötte el az Erdőhöz közeli falvakban lakók szívét, noha a Mágusok szavukat adták a népnek, hogy teremtményeik nem fogják háborgatni őket, mert mélyen az Erdő belsejében tanyáznak. Ám mivel mindenki emlékezett még a pusztításokra, amiket a Vad- és Rémhordák okoztak a birodalomban, az emberek nem igazán merték próbára tenni a Mágusok szavahihetőségét. A favágók inkább az Erdőtől különálló kis facsoportosulásokat vették célba, a füvészek pedig igyekeztek máshol megtalálni gyógynövényeiket. Manapság már csak a Hírvivők lépnek be az Erdőbe, hogy teljesítsék a hírvivői vizsgát, ami nem más, mint egy Szörny megölése, és a legyőzött állat levágott fejének bemutatása a Főtanács kastélyában.
**
Komdor az Erdő külső peremén vert tábort. Úgy gondolta, néhány napot itt tölt, hogy ismerkedjen a környezettel, és lassan egyre beljebb merészkedik majd a Vadak tanyája felé. A hírvivői vizsga teljesítésére fél év állt rendelkezésre, és a vizsgázók kiválaszthatták, hogy az Erdőbe mennek egy Vadat elkapni, vagy az Oort-hegységbe, hogy egy Rémet terítsenek le. Komdor sokáig gondolkozott, hogy melyiket válassza, és sok Hírvivőt meghallgatott az ő vizsgáikról. Végül azért döntött az Erdő mellett, mert a fákon való mászkálás és a közöttük való osonás sokkal több reménnyel kecsegtetett, mint az Oort-hegység sötét barlangjaiban való keresgélés. Egy tucatnál is kevesebben vannak azok a Hírvivők, akik sikeres vizsgát tudtak tenni a hegységben, Komdor pedig nem szeretett volna kétes kimenetelű harcba keveredni.
Amikor kidolgozták a hírvivői képzés menetét és a záróvizsgát, maga Zhor is teljesítette őket, méghozzá mindkettő fajtát egymás után: három hónap leforgása alatt megölt egy Rémet és egy Vadat is. Ezután határozták meg a fél éves intervallumot egy Szörny megölésére. Úgy gondolták, hogy aki ezt a próbát nem tudja kiállni, annak Hírvivőként nem sok hasznát vennék. Komdor teljesíthetőnek érezte a vizsgát, és úgy számolta, hogy legrosszabb esetben is két hónap alatt le tud teríteni egy Vadat. Azután pedig – gondolkozott, miközben tábort vert egy vaskos törzsű fa tövében – hivatásos Hírvivőként járom be a birodalmat, és megtalálom anyát.
**
Komdor négy napot töltött el első táborhelyén, amikor elérkezettnek látta az időt a beljebb hatolásra. Itt még viszonylag nyugodtan teltek a napjai: elejtett néhány közepes termetű állatot, és a ragadozókkal sem igazán gyűjt meg a baja. A negyedik nap délutánján összeszedte kevéske felszerelését, és az Erdő közepe felé vette az irányt. A Szörnyvadászok kódexéből tudta – amely kötelező tananyag volt a hírvivői képzés alatt –, hogy a Vadak legbelül tanyáznak, és gyakorta járnak az Erdő középső gyűrűjére vadászni. A férfi tisztában volt vele, hogy az Erdő középső része egyértelműen különbözik a peremterülettől, hiszen ahogy egyre beljebb hatolt, a fák is sűrűbben nőttek, az aljnövényzet pedig egyre gyérült. Estefelé már jócskán ilyen tájon haladt, amikor úgy döntött, ezen a területen táborozik le újabb néhány nap erejéig.
Komdor már jó előre eltervezte, hogy hol fog tábort verni az Erdő ezen részén: egy fa lombjai között. Tudta, hogy veszélyes mutatvány lenne a földön éjszakázni, hiszen errefelé már nyüzsögnek a vadállatok, pláne az éjszakai ragadozók. Így hát keresett is egy méretes fát, és kötele segítségével felmászott a jó két embernyi magasan kezdődő lombozatba. Egy pár erősnek tűnő ág közé kifeszítette prémjét, ami egy korábban megnyúzott vadállat bőre volt. Miután ilyen módon előkészítette fekhelyét, íját a hátára véve egy maréknyi nyíllal lemászott, hogy valami vacsorát vadásszon magának.
**
Mennyivel könnyebb dolgom lenne puskával – gondolta a férfi, miközben egy nyilat illesztett íja idegére, és a sűrű bokrosból célba vett egy békésen legelésző állatot. Korábban elhatározta, hogy nem fog lőfegyvert használni, bár semmi nem tiltotta ezt. Komdor mégis úgy érezte, túl nagy zajt csapna velük, arról nem is beszélve, hogy a Vadak ellen teljesen hasztalan volna. A vizsgára csupán a kiképzése alatt saját kezűleg készített fegyvereket vitte magával: hűséges íját, amit még a hírvivői képzés legelső hónapjában készített, és amihez az ágakat felhasználva faragott nyilakat, valamint az általa kovácsolt rövidkardot. Ez utóbbit Komdor maga tervezte meg, és többszöri sikertelen próbálkozás után sikerült csak elkészítenie a Hírvivők kovácsműhelyében. A fegyver mérete a fele volt egy kardénak, ám valamivel hosszabb egy tőrnél, így egyaránt tudott vele vágni, és közelre szúrni is.
– Ez egy kitűnő fegyver Komdor – mondogatta Zhor gyakran –, de könnyen a vesztedet okozhatja! Egy Szörnyet csak úgy ölhetsz meg, ha levágod a fejét, ez a kard viszont túl rövid hozzá. Nagyon közel kell kerülnöd az ellenfeledhez, ezzel pedig esélyt adsz neki, hogy megöljön.
– Bízok a fegyveremben – nézett Komdor az öreg szemébe. – Te pedig bízz magadban, hogy megfelelő tanítványt választottál, és megfelelően képezted ki.
Bízz bennem Zhor – gondolta Komdor, és az íj húrját elengedve útjára engedte a nyilat, ami azonban a szemben lévő fa törzsének csapódott. Komdor meglepetten guggolt le a bokrok között, ugyanis nem ő célzott rosszul. Abban a pillanatban, hogy lőtt, egy hatalmas termetű vadállat tört elő a fák közül és eget rázó üvöltéssel ragadta el a férfi kiszemelt zsákmányát. Komdor nem hitt a szemének, ahogy jobban szemügyre vette a ragadozót, és meglátta a sárgán villogó szemgolyókat. Életében először látott egy igazi Vadat.
**
A Szörny testhossza jóval meghaladta egy ember magasságát, ehhez párosult még közel fél testhossznyi, lompos farka is. Sűrű, sötétbarna bunda borította a testét, vaskos pofájában pedig kíméletlenül sorakoztak a tépőfogak. Talán egy hatalmasra nőtt farkasra hasonlított leginkább, ám a kegyetlenül villogó sárga szemek egyértelműen megkülönböztették tőle.
A Vad, miután a földre terítette áldozatát, nem vesztegette az időt. Kitátotta hatalmas pofáját és feltépte vele az állat hasát, még arra sem véve a fáradtságot, hogy megölje előtte. Komdor a bokorban guggolva hallgatta az állat fájdalommal teli bőgését, ahogyan a Vad elkezdte felfalni a húsát. A férfi agya lázasan kattogott, úgy érezte, ennél jobb alkalma nem is lehetne elkapni egy Szörnyet. Ha lesből rá tudnék támadni – gondolkozott – és elég mélyen bele tudnék vágni a torkába, talán lenne esélyem megölni őt. Komdor tekintete a Vad fölött nyújtózó vaskos ágra tévedt, aminek fatörzse nem messze tőle, a bokrok mellett volt. Nem mérlegelte tovább a helyzetet, néhány pillanat múlva már mászott is felfelé, miközben a Szörnyvadászok kódexéből tanultak kavarogtak a fejében.
Egy Vadat halálosan megsebesíteni nem lehet, mert azonnal gyógyulnak a sérüléseik. Az egyetlen mód a megölésükre a fejük eltávolítása a testükről, ám ennek véghezvitelére egy trükkhöz kell folyamodnod. Minthogy hiába vágod el a nyakukat akármilyen mélyen, a seb akkor is begyógyul, még mielőtt áldozatod kivérezhetne. Így hát vágd pengédet mélyen a Vad torkába, majd távolodj el, és amíg ő a fájdalomtól dühödten próbál megszabadulni a gyiloktól, és sebe nem tudván begyógyulni, egyre csak vérezni fog, addig lőj nyilakat az állat ízületeibe, hogy mozgásában is akadályozni tudd ellenfeledet. Lőj nyilakat továbbá a fejét célozva is, hiszen az agyát eltalálva súlyos sérüléseket okozhatsz neki, még jobban legyengítve őt. Ha úgy ítéled, hogy kellően nehézkesen mozog már, újból közelítsd meg, és a torkába szúrt fegyveredet megragadva végezd be munkádat – vágd le a fejét, s győzelmedet ünnepelheted!
Komdor úgy tervezte, ha sikerül pont a Vad hátára ugrania, amíg az eszik, akkor elég mélyen bele tudja vágni fegyverét az állat torkába, utána pedig a kiképzésen tanultak szerint fog eljárni. Óvatosan mászott hát faágról faágra, míg végül pontosan a táplálkozó Vad fölött guggolt. Nagy levegőt véve felkészült az összecsapásra, amikor egy farkasok vonyításához hasonlatos, ám annál sokkal erőteljesebb hangot hallott egészen közelről. Ahogyan Komdor odafent, úgy a Vad is odalent a hang irányába fordult, míg utóbbi mélyen morogva, előbbi viszont feszült némasággal figyelte a bokrok közül előlépő másik Vadat.
**
Komdor gyanakodva figyelte az eseményeket. Az újonnan érkezett Szörny halkan nyüsszögve lassan közelített az imént még vacsoráját fogyasztó Vad felé. Az Erdőben már csak a fák lombjai között átszűrődő fénysugarak adtak világosságot; a nap hamarosan lebukik a horizonton, és a Hírvivőtanonc szerette volna még az éjszakai ragadozók portyázása előtt lezárni ezt a vadászatot.
A két állat furcsán viselkedett. A Szörnyvadászok kódexéből egyértelműen kiderül, hogy a Szörnyek rendkívül összetartóak, és csak nagyon ritkán harcolnak fajtársaikkal, így igencsak meglepő volt látni, ahogyan a Komdor által kiszemelt Vad hangos morgással fürkészi fajtársa mozdulatait. Láthatóan harcra készült, ám mégsem moccant a helyéről, csupán megfeszített izomzattal várta fivére közeledtét. Amikor a másik odaért hozzá, néhány pillanatig egymás szemébe néztek, pontosan Komdor alatt. A férfi tátott szájjal bámult, és elképzelése sem volt, hogy most mi fog történni. Mintha észrevett volna valamit, a Komdor zsákmányát korábban elejtő Vad mélyen felmordult, ám mozdulni már nem volt ideje, ugyanis fajtársa követhetetlenül gyors mozdulattal harapott egyet a torka felé. Csupán egyetlen hajszállal vétett mellé, célpontja még éppen időben fordította el a fejét, és azonnal vissza is támadott.
A Vadak egymásnak estek. Dühödt üvöltésüktől rezegtek a falevelek, ahogyan karmaikkal és harapásaikkal igyekeztek halálos sebet ejteni ellenfelükön. Komdornak elképzelése sem volt, hogy miért harcolhat két Vad egymás ellen, és továbbra is rezzenetlenül figyelte az összecsapást a lombok közül. Percek teltek el, mire végül úgy tűnt, eldől a testvérharc kimenetele: az egyik Szörny mozdulatlanul terült el a gazban. Láthatóan lélegzett még, de bizonyára eszméletét vesztette. Fajtársa szaglászni kezdte őt, és miután ellenfele továbbra sem moccant, elégedetten vonyított fel. Komdort kirázta a hideg a hang hallatán – hatalmat és erőt érzett ebben a diadalittas vonyításban, amely az Erdő minden lakójának üzente, hogy őt bizony nem lehet legyőzni. Ezután újabb mély morgás következett, az állat minden bizonnyal végzetes csapást akart mérni áldozatára.
Komdor nem gondolkozott tovább, és a Vad hátát célba véve leugrott a levelek rejtekéből. A férfi nem érezte volna elismerésre méltónak, ha egy más által kivégzett Szörny fejével tér vissza Erloba, és ő még csak meg sem küzd érte. Így hát abban a pillanatban, ahogy célját elérte, teljes erejéből belemélyesztette rövidkardját a Vad nyakába. A Szörny a fájdalmat megérezve felüvöltött, és hátsó mancsaira emelkedve levetette magáról támadóját. Komdor hanyatt vágódott, majd szinte azonnal felpattant, és néhány lépést hátrálva már kezébe is kapta íját, hogy néhány nyilat lőjön áldozata testébe. A Vad azonban nem küszködött azzal, hogy megpróbálja eltávolítani a testébe fúródott fegyvert. A Hírvivőtanonc ledermedt az iszonyattól, amit a látvány okozott neki. A Szörny hátsó mancsain állva maradt, és mellkasát kidüllesztve, fejét hátravetve, borzasztó kiáltással kezdte el hullatni a szőrét.
Mint az esőcseppek zápor idején, úgy hullott le róla a bundája, majd miután teljesen lecsupaszodott, bőre vonaglani kezdett a húsán, és mancsaiból kieresztve borotvaéles karmait, elkezdte letépni magáról a saját bőrét, szétdobálva maga körül a véres cafatokat. Komdor kezében megállt az íj; látta a lény torkából kihulló kardját hasztalanul a földre hullani, és közben jéggé dermedve figyelte az átalakulást. Az állat kiáltása hamarosan szaggatott hörgésekbe váltott át, végül pedig egy hamuszürke színű, inakból és vaskos izomkötegekből álló lény állt a férfival szemben.
**
Komdor felismerte a lényt, hiszen rengeteget tanult a vadállatokról a képzése során. A krokotta egy alakváltó fenevad, aki behatol kiszemelt zsákmánya elméjébe, és az elveszített szerettek alakjával és hangjával csalogatja magához az áldozatát. A Vad bizonyára azért fogadta gyanakvással, mert érezte, hogy ez a lény valójában nem az, aminek mutatja magát – eszmélt rá a férfi.
Bár Komdor tisztában volt vele, hogy a krokották azért folyamodnak ehhez a cselhez, mert viszonylag gyengék a harcban és alulmaradnának a nagyobb ragadozókkal szemben, ám végigmérve ellenfelét, a leendő Hírvivő erősen kételkedett ezen állítás igazságában. A krokotta teste tulajdonképpen nem állt másból, mint inakból és izmokból, végtagjai végén pedig hosszú karmok díszelegtek, amelyeken vészjóslóan csillantak meg a lemenő nap utolsó sugarai. A lény két lábon állt, és Komdornál legalább két fejjel magasabb volt. Szemei keskenyek voltak és feketén villogtak, ahogy végigmérte velük kihívóját, feje hátuljáról pedig hosszú, bozontos, hófehér hajzat lógott le. Karjaiból négy darab volt: a kettő legnagyobb majd’ a földig lógott lefelé, tizenkét ujja végén pedig borotvákként ültek a karmok. A második pár karja viszont rövid volt és csökött, melyek a nagyobb karok hónaljából nőttek ki és előrefelé meredtek. Komdor tudta, hogy a harcban nem sokat érnek, ám ha megkaparintja velük óvatlan ellenfelét, úgy elég közel tudja tartani magához, hogy bekaphassa és állkapcsával kettéroppanthassa áldozata koponyáját.
Néhány pillanatig farkasszemet néztek, végül a krokotta minden előjel nélkül előrelépett és bal karjával a férfi felé suhintott. Karmai kiverték az íjat Komdor kezéből, és felsértették a bőrét. Bár egyáltalán nem volt komoly sérülésnek nevezhető, a Hírvivőtanonc mégis ijedten lépett hátra. A krokotta egyetlen mozdulattal lefegyverezte őt, és tulajdonképpen sebet is ejtett rajta, pedig még el sem kezdték a harcot.
**
A nap lebukott a láthatáron, és halovány szürkület borította be az Erdőt. Komdor agya lázasan járt, miközben ellenfelét figyelte. Egy tőr lapult még a csizmája szárába rejtve, ám az vajmi kevés eséllyel kecsegtetett a krokotta ellen. Rövidkardja ott feküdt a gazban, pontosan az állat mellett. Azt kellene megkaparintanom – gondolta a férfi.
Hirtelen ötlettől vezérelve megindult a fenevad felé, mintha annak jobb karját akarná elkapni. A krokotta azonnal reagált, és már lendítette is a karmait támadója felé. Komdor számított erre a mozdulatra, és azonnal megtorpant, majd elrugaszkodott a másik irányba, csupán centikkel kerülve el a rettenetes karmokat. Pontosan a kardja mellett ért földet, és ily módon visszaszerezve fegyverét, már ugrott is tovább, hogy minél messzebb kerüljön ellenfelétől. A krokotta azonban villámgyorsan reagált, és hosszú karjaival Komdor után kapott. A férfi úgy érezte, mintha éles kődarabokat húztak volna végig a derekán, és majdnem orra bukott a meglepetéstől, ám sikerült megtartania az egyensúlyát, és fegyverét maga elé tartva újfent szembefordult az állattal.
A derekán lévő karmolások forrón lüktettek, és a Hírvivőtanonc érezte, hogy erőteljesen véreznek is, de nem foglalkozhatott vele. A krokotta állítólag gyengén harcol, ám a reflexei villámgyorsak – idézte fel magában Komdor a tanultakat.
Valóban, a fenevad nem indított totális támadást. Ravaszul figyelte ellenfele minden mozdulatát, és várt. Belelát a fejembe – döbbent meg a felismeréstől a férfi. Azért tud ilyen gyorsan reagálni, mert már akkor tudja, mit fogok tenni, amikor épp csak elindítom a csapást. De ha harc közben követnék egymást a mozdulataim – gondolta – akkor nem lenne elég ideje felkészülni. Alighogy az ötlet végigfutott az elméjén, a krokotta mély morgásba kezdett. Megvagy – mosolyodott el a férfi, és egy nagy harci üvöltés kíséretében rontott neki ellenfelének.
**
Amikor később visszagondolt a történtekre, Komdor rájött, hogy elbízta magát. Bár a taktikája jó volt, ám a legelső lépését a krokotta ugyanúgy ki tudta olvasni a fejéből, mint a korábbiakat.
A leendő Hírvivő úgy tervezte, hogy elindít egy vágást a lény teste felé, majd ha azt ki is védi, a következő mozdulattal a nyakát veszi célba, hogy levághassa a fejét. Pontosan így is történt, ám a férfi nem számolt azzal, hogy ellenfele nem csak védekezni fog, de visszatámadni is. Így amikor Komdor a sikertelen vágás után elindította a következő csapását a fenevad nyaka irányába, a krokotta egyszerűen elkapta őt mellső karjaival, és mélyen a húsába vájta a karmait. A férfi derekán lévő sebekbe is belenyúlt, Komdor pedig felkiáltott a fájdalomtól, és fegyverét is elejtette. A krokotta egyre erősebben szorította őt, miközben ellenfele tehetetlenül üvöltött, hiába próbálva kiszabadulni a karmok markolatából.
Ekkor Komdor fájdalmas kiáltásai közé vonyítások hangjai keveredtek. A krokotta szorítása valamelyest lazult, és dühödt morgásba kezdett, miközben a környező fák között felbukkanó Vadakat figyelte. Komdor zihálva tekintett szét, és pillanatnyi meglepettsége majdhogynem elfeledtette vele fájdalmát. Egy tucatnyi Vad alkotott gyűrűt körülöttük, akik vadul morogva, lassan közelítették meg őket. A férfi újból megpróbálta szétfeszíteni az őt szorongató karokat, és ezúttal sikerrel járt. A krokotta szinte már nem is foglalkozott vele, így szabadságát visszanyerve zuhant le a földre, hátán fekve terülve el a gazban. Komdor mélyeket lélegzett, ám a lüktető fájdalom okozta hőhullámoktól és a vérveszteségtől szédülni kezdett. Tehetetlenül fekve hallgatta a küzdelmet, ahogyan a krokotta mély morgásokkal tarkítva próbált védekezni a rátámadó Vadak ellen, és a fejét elfordítva azt is látta, ahogyan a Szörnyek együttes erővel legyőzik, végül látható élvezettel szétmarcangolják az alakváltó fenevadat.
**
Komdor erősen szorította a hátát és a derekát a földhöz, ezzel kissé csillapítva a vérzést. Sebei lángoltak, és lassan felszökött a láza. Tehetetlenül feküdt, ám a Vadak nem foglalkoztak vele. Dolguk végeztével a Szörnyek elvonszolták magukkal a krokotta által legyőzött, még mindig eszméletlenül heverő társukat, a férfit pedig egyszerűen otthagyták az alakváltó állat megcsonkított teteme mellett. A Hírvivőtanonc érezte, ahogy egyre inkább elszáll az ereje, és minden bizonnyal hamarosan eszméletét is veszti, valamint azzal is tisztában volt, hogy a Vadak elvonulásával hamarosan megjelennek az éjszakai ragadozók. Komdor hosszú percekig feküdt ott mozdulatlanul, majd minden erejét összeszedve felült, és lassan feltápászkodott, közben az övére tűzve a rövidkardját. A derekán lévő sebek a mozgás következtében felnyíltak, és újból vérezni kezdtek. A férfi érezte, ahogyan a vér lassan csurog a bőrén, elegyedve a sebbe ragadt sárral és gazokkal. Óvatosan lépve indult el a táborhelyét rejtő fa felé.
Az Erdőben már régen besötétedett, mire rátalált a fára, aminek törzséhez támaszkodva mélyeket lélegezve kissé megpihent. A feje kavargott, és a láztól kezdett homályosan látni. A sebei bizonyára elfertőződtek, és a férfi csak remélni tudta, hogy ez nem okozza majd a vesztét, mert még arra is gyengének érezte magát, hogy gyógynövényeket keressen a sérülése ellátására. Utolsó erejével letekerte övéről a kötelét, és felhajítva azt az egyik ágra, heves küszködések és nyögések közepette felmászott a menedéket nyújtó lombok közé. Ott aztán nagy sóhajtással feküdt el az ágak közé kifeszített ágyában, és a csillagokat vizsgálva lassan forogni kezdett vele a világ. A hold is már csak egy halvány fényfoltnak tűnt a számára, hamarosan pedig mély álomba zuhant.
**
– Egy Hírvivőnek nem elég, hogy életben tud maradni – magyarázta Zhor, a vele szemben ülő, teáját szorongató Komdornak. A fiú Zhor szobájában ébredt, miután az éjjeli események következtében elájult, most pedig a földszinti könyvtárban ültek, ahol Komdor először találkozott az Árnylakóval. A reggeli napfény finoman terült el a könyvespolcok között, táncot járva a szállingózó porszemcséken, Komdor pedig kissé feszengve hallgatta az öreget, amint az a hírvivői létről beszélt.
– Egy Hírvivőnek teljesítenie kell a rábízott feladatot – folytatta – és ennek csak egy szelete az, hogy bármilyen körülmények között meg tudja védeni magát.
A fiatal tolvaj bólintott, majd – bár egyáltalán nem a témához kapcsolódott – kibukott belőle:
– Miért nem engem lőttél le?
– Az Árnylakó jelenléte eléggé megnehezítette az életemet – nézett rá az öreg. – A Főtanács nem hagyott nekem nyugtot, folyamatosan küldözgették a leveleket és a futárokat, érdeklődve, hogy mikor fogjuk el a mestertolvajt.
Zhor felnevetett.
– Mindenáron azt akarták, hogy a kastélyba vigyük őt, ahol kihallgathatják, és talán további információval szolgálhat az erloi bűnözésről.
– Mégis megölted – ráncolta a homlokát a fiú.
– Meg én! – vágta rá az idős Hírvivő. – És a hulláját egyenesen a tanács főtermébe fogom vonszolni, ahol közlöm velük, hogy nem volt más választásom, mint végezni vele.
– Tudni fogják, hogy hazudsz. Egy igazi tolvaj csak védekezésül alkalmaz erőszakot, tehát nem kerülhet olyan helyzetbe, amiből egyértelműen csak a gyilkosság vezet ki.
– Természetesen – vigyorgott Zhor teli szájjal. – Pontosan tudni fogják, hogy szándékosan ellenkeztem az akaratukkal.
Komdor csendben kortyolgatta a teáját, közben végig vendéglátója arcát fürkészte. Kora ellenére energikus és jó kedélyű embernek tűnt, és a fiú tisztában volt azzal is, hogy egy élő legendával ül egy asztalnál.
– Miért teszel ellen a Főtanács utasításainak?
Zhor hosszan méregette a fiatal tolvajt, mintha azon gondolkozna, hogyan fogalmazza meg mondandóját. Végül felkönyökölt az asztalra, és komoly arccal kezdte:
– A Főtanács elfelejti, hogy kik vagyunk valójában. A személyes hadseregüknek tekintik a Hírvivőket, és úgy gondolják, hogy minden helyzetben megvédjük majd őket.
Zhor felemelte a mutatóujját.
– Ebben nagyon tévednek! – jelentette ki. – A Hírvivők szabad emberek, és mindig is azok voltak! Tény, hogy a tanács ad nekünk munkát és feladatokat, az elvégzésükért cserébe pedig biztosítják a megélhetésünket, ám nem függünk tőlük.
Az öreg hátradőlt a fotelban, meggyújtotta az asztalra előre kikészített pipáját, és elégedetten szívott bele.
– De én nem fogom kijavítani őket – fújta ki a füstöt. – Hadd higgyék csak, hogy nem tudnánk nélkülük élni! Minél szilárdabbnak hiszik a hozzájuk való hűségünket, annál több dolgot néznek el nekünk.
– A Hírvivők régen a kufároknak dolgoztak – mondta Komdor – és a Déli Rózsában laktak.
– Így igaz – bólintott Zhor. – Utcagyerekek voltunk. Árvák, akiknek a kéjhölgyek és a többi Hírvivő jelentette a családot. Merészek voltunk, hiszen nem volt mit veszítenünk, és éppen ezért voltunk szabadok.
– A Déli Rózsa kissé… más szerepet tölt be mostanság, mint a ti időtökben – mondta óvatosan a fiú, ám legnagyobb meglepetésére Zhor csak egykedvűen bólintott.
– Tisztában vagyok vele, hogy az erloi alvilág fészke az egykori Gyönyör Kamrájában van, de nem fogjuk lerohanni sem Lynnát, sem a régi otthonunkat.
Az öreg néhány pillanat múlva még hozzátette:
– Bár alighanem én vagyok az utolsó élő ember, akinek még jelent valamit az az épület.
Ezt a kijelentést Komdor szinte nem is hallotta, úgy meglepődött Lynna nevének említésén.
– Ismered Lynnát? – kérdezte megrökönyödve.
Mielőtt válaszolt volna, Zhor jóízűen felkacagott.
– Hogy ismerem-e? Nagyon jól ismerem, és nagyon is közelről – kacsintott a fiúra. – Lynna gyakran megfordult a Déli Rózsában, hiszen az anyja volt az úrnőnk.
– Lynna Nimen lánya? – döbbent meg a fiatal tolvaj. – Ezt miért nem mondta nekem soha? És különben is…
Komdornak lázasan járt az agya, ahogy megpróbálta összerakni fejben a dolgokat.
– Nem, az nem lehet – hitetlenkedett. – Ahhoz nagyon öregnek kellene lennie.
Zhor újból nevetett.
– Megnyugtathatlak, hogy Lynna még nálam is idősebb, csak nem látszik rajta. A mágikus praktikák sokban megkönnyítik a nők szépségének megőrzését.
– Mágikus praktikák? – pislogott a fiú.
– Lynna a Gyógyítók kasztjának a vezére, ezzel együtt pedig a teljes Máguskolóniáé is.
Komdor újból meg akart lepődni, ám már nem volt rá képes. Bólintva nyugtázta az információt, és egyre inkább úgy érezte, hogy semmit nem tud a nőről. Évek óta Lynna nevelte őt és foglalkozott vele, ám most rá kellett döbbennie, hogy nem is ismeri őt igazán.
– A Mágusoktól ne várj teljes nyíltságot – mondta Zhor, mintha olvasott volna a fiú gondolataiban. – Mindig lapul valamilyen apró fortély a tarsolyukban, és sosem tudhatod, miben sántikálnak éppen.
Néhány pillanatnyi hallgatás után Komdor szólalt meg:
– És most… mi lesz velem?
– Hírvivő leszel – válaszolta nemes egyszerűséggel Zhor. – Az elméleti képzésedet én magam fogom végezni. Megtanítom neked, hogyan gondolkozik egy olyan ember, akit senki és semmi nem tud béklyóba zárni.
– Miért?
– El fog jönni az idő, amikor a Főtanács elbukik – mondta komolyan az öreg Hírvivő. – A hatalommámoruk fogja a vesztüket okozni, és nem engedhetem, hogy a Hírvivőket is magukkal rántsák.
– Azt akarod, hogy ha úgy hozza a szükség, forduljunk szembe a Főtanáccsal? – hökkent meg a fiú.
– Azt akarom – nézett Zhor mélyen az ifjú tolvaj szemébe –, hogy legyen valaki, aki az eredendő hírvivői elvek szerint él, és ennek szellemében tud majd döntést hozni. Azt akarom – sziszegte az öreg teljesen átszellemülten –, hogy a halálom után legyen valaki, aki csak a Hírvivők fennmaradását tartja szem előtt, és minden mást hajlandó feláldozni a családunkért!
