Észak egyhangú utcáin könnyen el lehetett tévedni. Minden blokkban egy- és kétszintes családi házak sorakoztak egymás mellett, az utat sima, hamuszürke aszfalt borította. Minimalista villanyoszlopok világítottak meg a tájat. A környezet egyöntetű látványában rejlett a meghittsége is – a nyugati mellékutcák steril csendjével szemben Észak némasága nyugodt volt és biztonságot sejtető.
Zoe percek óta bámult a Sting köz 34. sötét ablakaira, ami puritán külsejével, fehér falaival sehogy sem illett ebbe az idilli környezetbe. A szomszédos telkekkel ellentétben itt nem ástak a hátsó kertbe homokozógödröt, nem nyíltak génkezelt virágok a párkányon, és még csak függöny sem takarta a ház feketébe vesző, tojásdad szemeit. A bejáratnál nem látott sem ujjlenyomat-leolvasót, sem retinaszkennert, és a porta egyik sarkából sem figyelte őt kamera.
Zoe arra jutott, hogy a Sting köz 34. egy magányos otthon. És ahhoz illően csendes is volt.
Vett egy mély lélegzetet, és beengedte magát az öntöttvas kapun. A házba érve egy pár bakancsot, egy futócipőt és egy pár vendégpapucsot ismert fel az előszobában. Friss boksz illata töltötte meg az előteret.
Továbbment az egybenyíló nappaliba. Félköríves fal nézett az utcára, ablakán beköszöntött a búra felett ragyogó telihold. Sugaraival felfedte a feldúlt szoba részleteit.
Zoe először a felborított kanapéra figyelt fel, alóla megtört V-alakban ágaskodott ki a dohányzóasztal. A szoba másik végében találta meg a hozzátartozó fotelt, egy polc és egy halom könyv takarásában. Beleborzongott a képbe. Érezte az elemi dühöt, ami erőt adott a súlyos vázú bútor felborításához. Fülében hallotta az ordítást, amivel a könyvszekrénynek küldte azt. A karosszék akkora lendülettel csapódott a bútornak, hogy a rögzítés kiszakadt a falból. Tőle jobbra a szekrénygarnitúra elemei csálén lógtak a föld felé, a vitrin üvege szilánkokban hevert a földön. Tekintete aztán a vércseppekkel szennyezett szőnyegre sodródott, a foltokat a tévéig követte. A golyó ütötte képernyő mellett megtalálta a hangtompított Limbuszt is. Nem maradt töltény a tárban.
Továbbhaladt a következő átjáró sötétjébe.
Seymour szűkös hálótérben lakott, egyedül a falba épített gardróbnak, a kétszemélyes ágynak és az azt közrefogó, egy-egy éjjeliszekrénynek jutott hely. A félrehúzható üvegajtóról rálátott a hátsó kert zöld pusztaságára, a plafonról piszkosfehér függöny lógott a padlóig. A következő helyiséghez egy újabb boltíven át, a folyosón keresztül vezetett az út. Véres ujjnyomok húzódtak az ajtófélfán.
Zoe egy pár percre megpihent az ágy szélén. A paplan valamelyest még megtartotta a férfi testének melegét.
Itt van valahol.
Ahogy ezt kimondta magában, hallotta, hogy a fürdőszoba zárt ajtaja mögött víz csobogott fel.
A kezébe temette az arcát, majd egy reszketeg sóhajt hallatva összezuhant. Próbálta mélyen megértetni magával, hogy egy dühroham nyomain gyalogolt túl, valamiféle veszélyérzetet verni a saját fejébe – hiába. Olyannyira megrémisztette a helyzet sötétsége, hogy képtelen volt mélyebben belegondolni.
A feje üres volt. Céltudatos. Meg kellett találnia Seymourt. Nem érdekelte, milyen állapotban botlik bele, amíg életben van.
Ezüst zsebórára figyelt fel a lába előtt. Koronája kerekded volt, előlapjára Aszklépiosz botját vésték. Kitűnt ebből a lelketlen környezetből, és ahogy a kezébe vette, különleges melegség járta át a lelkét.
Egy zsebkendővel letörölte a véres ujjlenyomatokat a felületéről, mielőtt felnyitotta volna. Apró fotó lapult az óra fedelében. A színe megfakult és veszített az élességéből, de Zoe még így is tisztán ki tudta venni a képen szereplő, két kisgyermek legfontosabb részleteit: a sötét hajú kisfiú arcán a dunsztkötést, és a kislány fehér haját. A fiú vállába bújva nézett a kamerába, mögöttük öreg rönkök határolták a szobát, a kályha fölött szarvasagancsból eszkábált trófea függeszkedett. A tűz meleg fényében ültek, egy vastag szőnyegen. Fáradtnak tűntek. Komornak. A fiú tekintetében a világ terhe ült, a lány arcán pedig egy enyhe mosoly – Zoe mégis úgy érezte magát, mintha egy felnőtt nő szemébe nézne.
Lopva a fürdőszobaajtó irányába lesett. Szekrényajtó nyílását és kupak csavarodását hallotta átszűrődni a túloldalról.
A kislányt figyelte, és reszkető ujjaival végigfésülte hófehér, a menekülés hevében összegabalyodott haján. Megérintette sápadt bőrét, kitapogatta a bal szeme alatt lapuló anyajegyet, és próbálta ugyanezt kiszúrni a kislány elmosódó arcán is. Aztán a kisfiúra siklott a pillantása; úgy sejtette, a kötés alatti sérülés után csúfos heg maradt.
Hangtalanul sírt fel. Tagjait elhagyta az erő, ahogy az elvesztegetett évek gyásza elsöpörte őt. Ha lett volna erő a torkában, ordított és jajgatott volna. Négy évig kereste a férfit. Négy évig, remélve, hogy majd elnyerheti a bizalmát, hogy majd segít rajta.
Csakhogy kiderüljön, Seymour mindvégig tudta, hogy segítségre szorul.
Tenyere pillanatok alatt elázott a könnyektől, és csukott szemhéján át most a kozmoszát felemésztő fekete lyukra fókuszált. A kép története ott lapult a mindent beszippantó sötétség gyomrában. Könyörgött hozzá, alkudozott vele, de a szörnyeteg szenvtelenül kavargott tovább lelki szemei előtt. Bármit vetített az elméjébe, az valójában mind a képzeletének a játéka volt. Nem dobogtatta meg a szívét a kandalló ropogása, a tűz melege vagy a kunyhó fás illata. Nem érezte a bőrén a fiú testhőjének emlékét, sem az ingének anyagát. Nem tudta a nevén szólítani őt. Ha nem egy ezüst szemű, albínó kislánynak született volna, fel sem ismerte volna magát a fotón.
Egy fájdalmas szisszenés zökkentette ki a keserűségéből, majd üveg csörrent a mosdókagylóban. Zoe elmaszatolta arcán a könnyeket, az órát a zsebébe csúsztatta, és lopakodva megindult a helyiség felé.
Újabb fújtatás, újabb üvegcsörgés – mire a bejárathoz ért, egy kisebb halom gyűlt össze a darabkákból.
Az ajtó kicsapódott, és Seymour egy macska gyorsaságával szorította őt a falnak. Balja vérben ázott, reszkető markában egy méretesebb szilánkot szorított, és Zoe torkának szegezte azt. Ezüst szeme szikrázott, fenyegetőn vicsorgott a nőre, akár egy sebzett állat, akit rajtaütöttek a rejtekhelyén. De az esze még a reflexeinél is gyorsabbnak bizonyult. Épphogy összeért a tekintetük, felismerte Zoe arcát, és rémülten, a kezét magasba tartva visszatántorodott a fürdőszoba fényébe.
Zoe levegőért kapkodott, és ahogy térde megadta magát rémületében, rongybabaként csúszott le a fal mentén.
– Maga még él? – csodálkozott a férfi, és visszaállt a csaphoz. – Hát vannak még csodák.
A hangja fáradt volt és erőtlen. Táskás szeméből kiveszett a fény, az átütött vitrin nyomán vörös, gyulladt sebek tarkították a karját. A fájdalmon és a mély koncentráción túl semmi mást nem engedett láttatni magából. Zoe mégis észrevette rajta a szégyent, aminek súlya alatt elkapta a tekintetét a férfi, és a inkább karja ápolásába menekült.
Egy megtört ember állt előtte, aki alig pár perce ért le a gödör aljára.
– Maga félelmetesen gyors – préselte ki magából a szavakat Zoe.
Végigsimította a torkát ott, ahova Seymour az üvegszilánkot tartotta az előbb, és nagyot nyelt. A férfi homlokára aggódó ráncok ültek ki Zoe rekedtes beszéde hallatán.
Lehorgasztott fejjel a kagylóra támaszkodott.
– De nem elég gyors.
Zoe nem mozdult. A törött üveg ejtette sebeket figyelte és a férfi tenyerét. A marokra fogott, rögtönzött fegyver után friss vágás éktelenkedett.
– Jól van?
Seymour kurtán bólintott.
– Jobban.
Már jól ismerte a férfi hangjában megbúvó fásultságot.
– És magának nem kéne beszélnie – jegyezte meg egy fájdalmas nyögés kíséretében, miközben megszabadította magát a következő üvegdarabtól. Megforgatta a karját, és a szemével tüzetesen megvizsgálta a vágásokat.
Zoe sajnálkozva mérte végig Seymourt, és ahogy melléképzelte a képen álló fiút, szívszorító történet tárult a szeme elé. Annak a gyermeknek szomorúság ült a tekintetében. Nyomta a vállát a világ súlya. Most soha nem nyugvó harag izzott a helyén, és felnőttkorára megkeményedett, hogy elbírja a Teremtőtől kapott terheket. Zoe látta rajta az izmok több évnyi, folyamatos használatát, a bőrén megmutatkozó varratokat és hegeket. Harcokról és kínokról meséltek, Seymour pedig mindet büszkén viselte magán – vagy talán elfogadással? Nem tudott olvasni a férfi nemtörődömségében, amivel Zoe vizsgálódó pillantását fogadta.
Öregnek tűnt. Fáradtnak. Pedig alig lehetett több huszonötnél.
– Ezt józanul csinálta? – mutatott a feldúlt nappali irányába.
– Milyen értelemben?
– Toxikológiai.
– Akkor igen. – Megnyitotta a csapot, hogy lemossa magáról a vért. – Sajnálom, hogy látnia kellett.
Azzal visszavonult a csendjébe.
Zoe megrázta a fejét, jelezve, hogy semmisnek tekinti a helyzetet.
– A híradás rázta meg?
A férfi újra biccentett, és arcára sötét árnyék vetült, ahogy a csap fölé roskadt. Összeszorított szemhéjjal próbálta türtőztetni magát, de karján, nyakán megduzzadtak az erek.
Zoe szíve összeszorult. Ez egyáltalán nem az a Seymour volt, akit megismert az évek alatt.
– Rengeteg halál – suttogta –, és mindet az én nevemhez akarják kötni.
Megnyalta remegő ajkát. Zoe látta rajta, hogy minden erejével arra összpontosított, hogy ne szóljon többet. De a szavak kikívánkoztak belőle.
– Embereket ölök. Ezt tudom – folytatta. – Azért teszem, hogy másnak ne kelljen bemocskolnia a kezét a túlélésért. Elfogadom az ezzel járó számkivetettséget. Az üldöztetést. Az elfogatást. A kivégzést. Erre tettem fel az életemet. De a bűnbak szerepét nem tudom elfogadni. – Fejét rázva az ajkába harapott, és Zoéra emelte szikrázó tekintetét. – Senki nem törölheti a ruhámba a kezére tapadt vért következmények nélkül. Senki.
Ujjai kifehéredtek a kagyló peremén, kézfeje beleremegett a szorításba. Aztán mélyen kilélegzett, újra és újra, míg a dühtől feszülő izmok el nem ernyedtek az arcán és a nyakán.
– És mindezek tetejébe, amíg vártam, hogy hírt kapjak a hollétéről, maga átlépte a határt, amitől meg akartam óvni magát – szűrte a fogain keresztül, és Zoe torkára mutatott. – Vagy legalábbis megpróbálta.
Nem maradt mondandója. Lefertőtlenítette a sebét, és a mosdó falára szerelt szekrényből kötszert húzott elő. Amikor végzett, szomorú ábrázattal simított végig a rücsköktől mentes kötésen, mintha tucatnyi keserű emlék szállta volna meg őt a karján tekeredő géz láttán.
Megrázkódott, hogy kizökkenjen a révületből.
– Mi történt magával? – kérdezte Zoétól.
Zoe feszülten karolta át a térdét. Még ha szándékában is állt válaszolni, képtelen volt szóra nyitni az ajkát. A folyosó sötétjébe rejtette az arcát, ahogy a zsibbasztó gondolataival küzdött.
Semmi sem történt vele.
A férfi azonban türelemmel várt a kád szélén ülve. Teste előtt összekulcsolt kézzel, előre hajolva figyelt, és a sztoikus vonások dacára arca meglepően szelídnek tűnt. Nem vallatta. Nem ítélkezett. Tényleg tudni akarta, min ment keresztül.
Ő pedig, ha nem is tudta egyszerre ledönteni a lelkét határoló falat, nekifogott, hogy lebontsa azt. Tégláról téglára.
– Thompson megtalált – mondta ki az első képet, ami eszébe jutott. – Két elit, meg még egy félkirendeltség elszórva a zónában. Plusz egy Nidhogg, talán néhány civilruhás is a helyszínen volt. Nem akartak megölni. – Ahogy ezt kimondta, megremegett a hangja. A homlokára fogott, mélyen koncentrált, hogy zavaros elméjével követni tudja saját mondandóját. – Volt az a… hálójuk, meg könnygáz. Elzártak minden kijáratot előlem. Esélyem sem volt elmenekülni.
Elhallgatott, ahogy tagjain újra végigsöpört az adrenalinnal átitatott rémület. Ujjait belefúrta az átjáró padlószőnyegének durva anyagába.
– De én azért futottam – folytatta, amikor újra visszatalált a jelenbe, és keserű nevetés szaladt ki a száján. – Én idióta megpróbáltam túljárni fél tucat, képzett zsarnok eszén.
Egy kanyar jobbra, egy balra. Át a szűkös épületközökön, oszlopnál tízig számol, majd fut tovább a következő sarokig. Az üldöztetés pánikjának emlékétől megszaladt ereiben a vér.
– Kifogott rajtam a könnygáz – remegett meg a hangja. – A-annyira féltem, azt gondoltam, ha eléggé akarom… h-ha eléggé, eléggé küzdök, azt is kibírom, ha kifolyik a szemem. És amikor Thompson utolért, én… Nem tudtam, mit csináljak.
– És maga engem várt.
Zoe elhallgatott. Magába nézett. Aztán bólintott.
– Vártam. És maga nem jött. Vártam, mint egy átkozott gyerek, és nem jött. Szóval sikoltottam. Megpróbáltam elképzelni, maga mit csinál a páncélokkal meg a furgonokkal, és sikoltottam. Még… még most is hallom azt a kettőt – mutatott a fülére. – Hallom, ahogy fulladoznak. Látom, ahogy kapálóznak. Mint valami rohadt csótány, ami az istennek sem akar megdögleni! – És hallom apámat, ahogy szenved. És tudja, mi kapott el ott? – emelte tekintetét Seymourra. – Hogy már nem is tőlük félek, hanem magamtól.
Sajnálta azt a kettőt. Sajnálta Thompsont.
Nem érdemelte meg, hogy bárki is segítsen rajta.
Összegörnyedt, két kezével ölelve saját magát. Ujjaival a felsője anyagát morzsolgatta, kapaszkodott bele. Ez volt a horgony, ami még a jelenben tartotta őt.
Seymour karba tette a kezét maga előtt. Arcára az eddiginél mélyebb árnyék vetült, miközben Zoe történetét emésztette.
– Csoda, hogy még tud beszélni – törte meg a csendet. – És az még nagyobb csoda, hogy sikerrel járt.
Meglepetten nézett fel a férfira.
– Egy hétköznapi synus nem tud jelentős kárt tenni a támadóiban – folytatta Seymour. – Némi migrén, egy kis szédülés. Ennél többre nem képesek. De maga élni akart.
Zoe ajka cinikus félmosolyra húzódott.
– Maga ennyire különleges? – kérdezte.
– Így is mondhatjuk.
– Nem érez büszkeséget.
– Nem.
Seymour pillantása a csempézett falakra sodródott.
– Mióta tudja, hogy közénk tartozik?
– Négy éve. Nem sokkal az Egyezmény aláírása után jöttek az első jelek – felelte, és megmasszírozta az első tünetek emlékeitől bizsergő halántékát. – Azt hittem, a stressztől nem tudok aludni. Aztán rájöttem, hogy az utcát hallom. A szomszédokat. Egy tökéletesen szigetelt lakásban! Aztán jött az émelygés, a hangszalagfájdalmak… Fáradt volt a hangom, mintha mindig csak suttogtam volna. Majd felfedte magát a fekete lyuk…
– Fekete lyuk? – Seymour meglepetten kapta fel a fejét.
Lángba borult az arca. Nem értette, miért hozta fel egyáltalán.
– Nem érdekes. Csak egy visszatérő szorongás-álom – legyintett, amikor kényelmetlenné vált a férfi firtató tekintete. – Hogyan tette túl magát az elsőn?
Seymour egy darabig még bámulta őt, majd elengedte az előző témát.
– Sosem tettem túl magamat rajta – felelte, és lábával söpört egyet a padlón. Átgondolta a válaszát, mint aki most először mereng el a témán. – Csak jött utána az összes többi. És próbálom meggyőzni magamat arról, hogy nem értelmetlenül teszem. – Szomorúan szegte le a fejét. Zoe észrevette, hogy ő is a saját karjába markol. – A magáénak volt értelme – emelte meg a hangját hirtelen. – Életben maradt. Itt van. Megvédte magát. Ez volt a célja.
Zoe hevesen megrázta a fejét. Nem ez volt a célja. A célja az volt, hogy rá se találjanak. Hogy sikeresen elmeneküljön. Szó sem eshetett gyilkosságról.
– Nem akarok több ilyet. Csak el akarok tűnni innen.
A férfi egyetértően bólintott. Ellökte magát a kád szélétől.
– Ebben tudok segíteni.
Zoe a csípőjére simította a kezét, tenyerén megérezte a zsebóra koronáját.
– Tényleg el tudna tüntetni innen?
– El.
– Ezt itt? – mutatott végig magán. – Úgy, hogy ne kövessenek sehova? Hogy ne hozzak veszélyt a többiekre?
– Igen – bólintott a férfi a legnagyobb természetességgel. – Akár már most indulhatunk. Minden készen áll.
Azzal utat kért a hálószobához, és a gardróbhoz lépett. Némi mérlegelés után egy bíbor póló mellett döntött. Kiemelte az egyik kupac aljáról, de nem volt elég óvatos, és a halmaz megborult. Unott sóhajjal az ágyra dobta a felsőket. Miután felöltözött, nekikezdett az egész torony újrahajtogatásának.
Zoe az ajtóból figyelte Seymourt.
– Miért gondolta azt, hogy segítségre szorulok?
– Feltűnt, hogy ellentmondásosan halad a nyomozással – felelte gondolkodás nélkül a férfi. – Már rég többet kellett volna tudnia, mint amennyit megosztott a megbízóival. Valamiért nem akart ártani nekem. – Hatásszünetet tartott. – De ettől még kellemetlenségeket okozott.
Zoe megkövülten nézett rá. Seymour olyan magabiztosan hazudott, hogy ha nem fedezte volna fel az óra titkát, egy percig sem kételkedett volna benne.
– Szóval, ha kellemetlenséget okoztam, miért kímélte meg az életemet? – tárta szét a karját értetlenül.
A férfi megrökönyödötten emelte fel a tekintetét Zoéra.
– Mégis mi okom lett volna megölni magát?
– A Synus Elkülönítő Különleges Egység beosztottja vagyok, Jerome Thompson nevelt lánya, az a feladatom, hogy megkeserítsem a maga életét – sorolta Zoe. – És az én aláírásom is ott szerepel a Deportálási Egyezményen.
– Csak annak ártok, aki a népem életére tör, és csak akkor, amikor a népem életére tör – tagolta a nőnek, és érdektelenül megvonta a vállát. – Egyszerű, de szigorú szabály. Nem hagy helyet a vetélytársak öncélú mészárlásának.
– Ez még mindig nem magyarázat arra, miért ajánlott nekem segítséget.
– Talán nem – bólintott megadóan. – Maga segítséget akart. Én ezt meg tudom adni. Jobb, ha ennyiben maradunk.
Zoe dühösen felnevetett.
– Mióta figyel engem? – lépett közelebb a férfihoz. – Tudja, hol lakom. Tudja, hogy bánik velem Thompson. Talán azt is régóta tudja, hogy synus vagyok. És képes volt olyan közelről követni a nyomozásomat, hogy felfigyelt az ellentmondásokra.
– Látni akartam, mihez kezd, ha még több dolgot tud meg rólam.
– De mégis miért vállalt ekkora kockázatot? – faggatta őt türelmetlenül, és a férfi arcába hajolva a tekintetét kezdte keresni. – Két éve lebuktathatnám magát, Seymour. A maga küldetése sokkal fontosabb annál, hogy velem játszadozzon. Miért volt fontos magának, hogy mihez kezdek a nyomokkal?
Seymour nem válaszolt. A szekrényajtónak préselve magát menekült a nő elől.
Zoénak be kellett látnia, hogy a férfi nem fog megtörni. Nem akart válaszolni a kérdéseire – talán soha nem is akarta, hogy Zoe felfedezze a zsebóra titkát.
Vakon rá kellett volna bízni az életét Seymourra. A felismerés villámként hasított Zoéba, és letaglózva lépett hátrébb férfitól.
– Figyelte, hogy készen állok-e – olvasta elhűlve a férfi fejére. – Hogy elvihet-e magával. Mert nem vihet a társai közé, ha árulóvá válhatok. Várta, mikor jövök rá, hogy segítségre szorulok. Homlokát ráncolva, homályos tekintettel pásztázta a falat. Keskeny vonalba szorította össze ajkait. Akár egy szobor.
Szünetet tartott. Akarta, hogy a férfi végre színt valljon. Ám Seymour úgy meredt a távolba, mint akinek a legszörnyűbb rémálmát váltották valóra.
– Képtelenség – válaszolta aztán.
– Márpedig maga nem fog puszta sajnálatból ilyen messzeségig elmenni értem.
Seymour valamit meghallhatott a nő hangjában, mert idegesen csúsztatta a zsebébe a kezét, és falfehérré vált az arca, amikor nem találta meg, amit keresett. Egy legyőzött sóhajjal fordult el Zoétól.
A nő szétnyitotta a tenyerét, felfedve az órát, amit eddig szorongatott.
– Nekem ne mondja, hogy semmi közöm ehhez a lányhoz a képen. És azt se, hogy azt a sebhelyet nem ekkortájt szerezte.
Seymour egy alig hallható szitokszót szűrt ki a fogai között, aztán finoman eltolta magától a nőt, és visszafordult a ruhákhoz.
Zoe megkövülten állt.
– Még most sem mond semmit? Miért kerüli ennyire a témát? – Az ajkába harapott. Nem akarta többé idegenként kezelni a férfit. – Miért kerülöd ennyire a témát? Ez valami beteges büntetés? Azért mert felejtettem?
Seymour hevesen rázta a fejét.
– Akkor segíts – kérlelte őt. – Miért tagadnál meg tőlem valamit, ami jár nekem?
– Nézz rá arra a két gyerekre, Zoe – mondta Seymour, és szembefordulva a nővel széttárta a karját. – Nézz rám. Ezt akarod?
– Legalább a nevedet mondd meg, az isten szerelmére már!
A férfi azonban a fejét rázta.
Zoe nem ilyennek képzelte el a folytatást. És ha már így alakult, úgy akart ott állni mögötte, mint akinek ez a végkifejlet semmit sem jelent. Csak menni tovább, vissza a találkozásuk igazi lényegéhez, összekészülődni, indulni, maga mögött hagyni mindent, ám a szeme újra könnyel telt meg.
Nem mert megszólalni. Már így is látta maga előtt saját vöröslő arcát és azokat a szánalmasan legörbülő ajkakat. Félt, hogy ha megnyikkan, maguk alá temetik az érzelmei. Pedig eszébe jutott egy név. Ő sem értette, honnan jött és kihez tartozik, de ott keringett a fejében, azzal a megmagyarázhatatlan érzelemmel együtt, hogy ez a név még a saját életénél is fontosabb.
Adott magának tíz másodpercet, hogy megnyugodjon.
– Riley… – suttogta, és könnytől elhomályosult világán át látta, hogy a másik megrezdül a név hallatán. – Így hívnak, igaz?
Szaggatott, mély sóhajjal felelt a férfi. Kezéből kiejtette a ruhát, és dermedten meredt a padlóra, keresve a szavakat.
– Igen. Igen, Riley Morgan – suttogta egészen halkan. – Négy éve hívott így bárki utoljára.
Zoe a földre roskadt. Az ágy végének dőlve összekuporodott, és minden, ami felszakadozott a lelke mélyéről, egyben be is temette őt. Gyász és öröm, harag és megkönnyebbülés. Viharos hullámokként telepedtek rá, és egymást váltogatva teljesen eluralkodtak az elméjén. Elsodorták a nőt, akit tíz évig építgetett magában, maradványai úgy peregtek le róla, akár a vastagon felgyülemlett sár, miután tiszta víz éri. Igazi valója ott kuporgott a sok mocsok alatt, könnyben ázott arccal, a saját makulátlan fehérségében. Sikoltani akart, szavakba formálni akár csak egyet is a rázúduló érzésekből, de csak erőtlen, akadozó nyüszítéseket sikerült kipréselnie magából. Mellkasa, torka belesajdult a zokogásba, és mégis, ebben a gyámoltalan állapotban jött rá, hogy még soha volt ennyire élő. Ennyire valóságos. Elöntötte őt a gyász, égető, fájó lángnyelvekkel, és úgy marta minden porcikáját, hogy a lelke majdnem beleszakadt.
Két erős kart fonódott köré. Elrejtette őt a külvilág elől, tartást adott a fejébe özönlő gondolatok súlyával szemben. Ringatta, csitítgatta, és mikor Zoe ösztönösen megpróbált kiszabadulni belőle, Riley maradásra intve szorosabbra fogta ölelését. Szíve Zoe fülén lüktetett, érezte emelkedő-süllyedő mellkasát, és ez a szuszogó-dobogó, ijesztően apró tér, amit egy rég elvesztett társ lénye töltött ki, egyre befogadhatóbbá vált számára. A férfi karjába kapaszkodott, szorította magához, akár egy gyermek a kedvenc takaróját. Így sodródott tovább azokkal a nehéz, mindent elsöprő érzelmekkel, amiknek nem látta sem a gyökerét, sem a végét. De ott voltak benne. Mindvégig ott voltak benne, tompán, megbújva a távolban. Nem gondolta volna, hogy ilyen hatalmasok valójában. Ilyen uralhatatlanok.
A melegség pedig, ami eddig egész életében lepattant a szívéről, most belülről égette minden tagját.
