Szóval Rebeka elmondott mindent, amit mert, miután leértek az alsóbb szintre, As lakosztályába. A bárpultnál foglaltak helyet. A démon udvariasan megkínálta Rebekát egy itallal, de csak egy pohár hideg vizet kért, hátha az enyhíteni tudja az égő érzést, ami a nyelést, és a beszédet kísérte.
Fojtott hangon tudott csak beszélni, de nem is akarta, hogy bármi kiszűrődjön az ajtó túloldalára.
Elmondta, hogy Hanna rejtélyes módon eltűnt. Hogy Lucifer tudja, ki vitte el, és hogy mennyire vissza akarja hozni. Azt kihagyta, hogy Lilith egyezséget ajánlott az összes lánynak, hogy Hannát szívesen elteszi láb alól, és azt is, hogy neki is felajánlotta, hogy lehet a Pokol úrnője, mindössze örök barátságért és hűségért cserébe.
Amikor elhallgatott, kezével torkához kapott, de gyorsan lejjebb vona kezét, végigsimítva a gyémánt nyakéken. Vajon, hogy reagálna a démon, ha megkérné tőle, vegye le róla? Nem, azt nem szabad. Újra a falhoz szögezve, torkán a démon szorításával találná magát.
— De ugye nem akarsz összejátszani Luciferrel? — volt a démon első kérdése, egy pillanatnyi csend után.
— Nem tudom — vallotta Rebeka, köhögve egyet. Minél többet beszélt, annál jobban fájt a torka.
— Jobb, ha nem folysz bele a dolgába. Hagyd meg ezt neki és a húgodnak — jelentette ki a démon határozott hangon.
Rebeka bólintott.
Elnézett As válla felett, szeme végigsiklott a rengeteg piásüvegen. Talán mégiscsak jól eshetne egy pohár bor… — gondolta, de As ekkor megszólalt.
— Akkor sem értem, mit nem lehetett ezen elmondani — ingatta fejét
— Mert… — kereste a szavakat Rebeka — Nem tudom! — fakadt ki.
Miért kellene megindokolnia?
— Mi az, hogy nem tudod? — kérdezett vissza, összehúzott szemöldökkel.
— Nem tudom! — ismételte, felemelve hangját, a torkát égető fájdalom ellenére — Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, hogy mit csinálok! Fogalmam sincs, mi ez az egész, és fogalmam sincs, miért érzek ekkora vágyat arra, hogy harcoljak a hatalomért, amiről azt sem tudom valaha az enyém lehet-e! Mert még azt sem tudom biztosan, hogy mindez — tárta szét karjait — valóság-e!
— Mert nem a hatalomért, nem a hírnévért versenyzel — nézett As a szemeibe, ahogy felvillant bennük valami.
Rebeka csak nézett rá. Szeme megtelt könnyel, nem tudta többé visszafogni őket. A fájdalom kívül, a bizonytalanság és tehetetlenség belülről égette.
— Arra szeretnék pontosan rájönni, hogy akkor mégis mire — mondta egy szívdobbanás szünet után, halkan.
As közelebb húzódott hozzá széken. Szemeit összehúzta, ajkán apró mosoly perdült táncra.
— Pedig a válasz egyszerűbb, mint hinnéd — dorombolta.
Rebeka csak sóhajtott egyet.
— Hát, köszi — csattant fel. Kezdte úgy rendesen elveszteni türelmét. — Most már akkor hülye is vagyok, mert nem értem ezeket a rejtvényeket! Valami más okosság?
— Mi a legmélyebb vágyad? — As hangja olyan mély maradt, akár egy morgás.
Elszakadt az utolsó, vékony cérnaszál is Rebekában.
— Honnan a francból tudjam?! — kiáltotta. — Nem tudom! Pár éve azt se tudtam, milyen egyetemi szakra menjek! Azt se tudtam, vagyis, azt sem tudom még mindig, mi lenne az a munka, amit egész életemben dolgozni akarnék! Ezért volt ilyen vonzó ez! Hogy ide elhívtak, királynőként feladatom lenne. Célom, és küldetésem. Hivatásom, nem csak munkám.
— Mi a legmélyebb vágyad? — ismételte As. ugyanazon a hangnemen.
Rebeka nem válaszolt, csak nézett, a démon háta mögé, egyik üvegről a másikra. Egy pohár bor, talán… ha kérne egy pohár bort, talán elterelhetné a témát. Talán kellemesebbé tehetné a beszélgetést, ha nem ilyen mély témákról beszélnek. Hiszen még alig ismerik egymást, még a felszínes beszélgetéseknél kellene tartaniuk, nem?
Asmodeus azonban ezalatt felállt a székről, és néhány lépéssel a lány mellett termett.
Tekintetét a lány szemeibe fúrta.
Rebekának szaporán kellett pislognia, égett a szeme a démon tekintetétől. Egyből el is felejtette, amin az előbb még gondolkodott.
Hátán végigfutott a hideg, de arca még mindig égett a dühtől és haragtól.
— Nem tudom — suttogta. — Megengeded, hogy egy kicsit egyedül legyek?
Nem akarta elhinni, hogy könyörögnie kell a démonnak, hogy csak pár percre egyedül hagyja a gondolataival.
— Nem kell ehhez egyedül lenned — ingatta a fejét As.
Rebeka keze ökölbe szorult teste mellett. Nem kezdheti el újra azt a kört. Nem, úgyse vezetne sehová.
Akkor, ha egyedül nem lehet, csendben lesz.
Összeszorította ajkait. Tekintete újra fátyolossá vált a könnyektől, de kipislogta őket. Szemeit az egyik vörösboros üvegre függesztette.
As nem lépett el mellőle. Csak fürkészte arcát, de Rebeka határozottan nézett maga elé. A lány arca grimaszra húzódott a fájdalomtól. A levegő szorult be tüdőjébe, vagy a rengeteg érzelem kezd lyukat vágni oldalán? El se tudta már dönteni, az szúr jobban, vagy a torka éget keservesebben.
El kell terelnie As figyelmét. Talán, ha eljátssza, hogy minden rendben, hamarabb szabadul.
Talán, ha…
— Neked mi a legnagyobb vágyad? — kérdezte, állát felszegve.
Az emberek mindig saját magukról szeretnek leginkább beszélni.
As kuncogott orra alatt, mielőtt válaszolt volna.
— Én nem ember vagyok.
Rebeka összehúzta szemöldökeit.
— Akkor… mit érzel, mikor velem vagy, mikor hozzám érsz?
As szája mosolyra húzódott, de szeme változott meg egy árnyalattal sem.
— Mondtam már, hogy nem a szavak nyelvén szeretem elmondani az érzelmeim — mondta.
Még egy lépéssel közelebb került Rebekához. A lány felnézett a démon szemeibe. Nyaka fájdalmasan roppant, ahogy feje hátra billent.
— De most nem rólam van szó — emelte fel kezét As, ujjaival végigsimított a lány arcán.
Rebeka lehunyta szemeit az érintésbe. Gerincén újra végigfutott a hideg.
De most, már kellemesebben. Mintha érintése kisöpört volna mindent elméjéből. Nem tett rendet, de mindent elfújt, messzire, mint a januári jeges szél.
Hogyan lehet ennyire vonzó? — kérdezte magától, ahogy mellkasából felszakadt egy olyan lélegzet, amit nem is tudta, mióta tart vissza. — Csak egy érintése, és máris nem érzek semmi mást, csak őt?
Kinyitotta szemeit. As koromfekete szemei végigfutottak nyakán, kulcscsontján, majd dekoltázsán.
Rebeka torka kiszáradt, nagyot nyelt, és a fájdalom, emlékeztette, mit tett vele az előbb. Elfújta a hirtelen fellobbant lángot szívében.
— Hogy érezzem magam biztonságban melletted, azután, amit az előbb tettél? — húzódott hátrébb a széken, nekiütve gerincét a szék támlájának.
De As előredőlt, a szék támlájára markolt két kezével, karjai közé zárta a lányt.
Rebeka következő lélegzete bennmaradt a tüdőjében. El is felejtette kifújni.
— Mit művelsz? — hebegte.
A démon mély hangon mondta.
— Velem nagyon könnyű, Rebeka —jobb kezét elvette a székről, ujjaival végigsimított a lány haján. Rebeka hátán újra és újra végigfutott a hideg, a démon minden szavába beleremegett egész lénye.
— Ha kérdezek, te válaszolsz — ujjaival az álla alá nyúlt.
Menekülni akart, de mintha a székhez kötözték vollna. Válla megfeszült, karjait sem tudta volna mozdítani.
— Ha megkérlek valamire, megteszed — suttogta As ajkaira.
Felnyögött, lábai zsibbadtak, teste, csak, mint egy bábu, képtelen volt bármijét megmozdítani. Szívéig hatolt a remegése, egyszerre fázott, és verte a verejték. Fogai összekoccantak, ahogy didergett.
— Ha jó kislány leszel, nem esik bántódásod mellettem — suttogta a démon fülébe — Értjük egymást?
Rebeka rázta a fejét, tiltakozni akart, de egy hang sem jött ki a száján. Mintha jeges karmok szorultak volna torkára, mintha újra fojtogatná a kéz, ami az előbb, de most…
De most Asmodeus mindkét karja mellett volt, kinyújtva, olyan erősen markolták Rebeka székének támláját, hogy ujjai elfehéredtek.
De hát akkor honnét ezek a jéghideg karok, melyek szorítását a torkán érzi?
— Megértettük egymást? — ismételte As, feljebb emelve hangját. Fejét oldalra döntötte, szemét összehúzta.
Rebeka nem tehetett mást. Bólintott, feladva az ellenkezést.
Asmodeus szája olyan szélesre húzódott, mint egy macskái. Szemei felvillantak.
— Helyes. Ezt már szeretem. Engedelmeskedj, és én örökre melletted maradok.
Rebeka vett egy mély levegőt, ahogy felszabadult torka a szorítástól.
Mint a vér, áradt szét ereiben a düh, a tehetetlenség még mindig zsibbasztotta tagjait. Nem tudta volna egy szóval, egy mondattal kimondani tiltakozását.
Vagy nem merte?
— Nem ez a legnagyobb vágyad? — húzta fel fél szemöldökét a démon
Rebeka szemei megfagytak, elfelejtett pislogni, szíve kihagyott egy ütemet.
Miről beszél?
— Hogy valaki a megszállottad legyen? — folytatta As, összefonta karjait mellkasa előtt.
Rebeka körül fordult egyet a szoba.
— Lássuk csak — forgatta meg szemét As a plafonra tekintve, — A teljesség igénye nélkül… Ákos, Bence… Bencéből kettő is volt, az egyik Szatmáry a másik talán Tóth. Volt egy Ádám is. Meg egy Milán, oh igen, őt sokáig nem tudtad elfelejteni.
— Mi? — csak ennyi jött ki a száján Rebekának.
Honnan tudta a fiúk névsorát, akihez valaha köze volt?
Asmodeus mély levegőt vett, s ajkán olyan mosoly táncolt, miközben beszélt, hogy Rebekának összeszorult a gyomra is, ha a szédülés nem lett volna elég.
— Rebeka… nem mondták még, hogy óvatosan játssz a Tarot-kártyákkal, a bazsalikomlevéllel, és azzal, hogy 3-szor leírod az illető nevét, 6-szor jelen időben és 9-szer múlt időben azt, amit szeretnéd, hogy megtörténjen veled? Persze úgy, hogy már megtörtént, és te elképesztően hálás vagy miatta. Lehet, hogy az a nagyokos ott fent az égben a saját képmására teremtett. De sajnos ez nem jelenti azt, hogy képességet is adott a sajátjából.
— Miről beszélsz? — hebegte, elkerekedett szemekkel, elsápadva. Kezét szája elé kellett vennie, mert úgy érezte, kezd felfordulni a gyomra.
— Minden, amit az Univerzumnak címeztél, landolt a mi postaládánkban is. Ahogy a fentiekében is. De amíg a fentiek irigyek, és csak arra válaszolnak, ami nekik lett címezve, név, és titulus szerint, mi… nyitottabbak vagyunk. Mindent elolvasunk, amit kapunk.
— De hát…
— Mi is az Univerzum része vagyunk, nem gondoltad?
— De hát én… én… — kereste a szavakat Rebeka, de hiába. — Én csak a saját teremtő erőmet akartam…
— Nem, Rebeka — ingatta a fejét As. — Te más szabad akaratát akartad irányítani, a saját kis célodra. Azt akartad, hogy ezek a férfiak, ezek a fiúk… soha többé ne gondoljanak másra, csak rád. Soha több ne nézzenek másra, csak rád.
— Én csak azt akartam, hogy valaki egyszer végre engem válasszon — suttogta maga elé, szemeit lesütve.
— Hát a manifesztációid nem ezt mondják.
— Sajnálom.
— Ne sajnáld. Még csak most fogod igazán megkapni, amire vágytál.
S Rebeka ekkor felnézett. Mintha körhintán ült volna minden elmosódott körülötte, csak As arca nem. A fekete szemekben tűz égett. Nem evilági, pokoli, mindent felemésztő tűz.
