Hanna másnap reggel alig bírt a tükörbe nézni. Akárhányszor mosta meg jéghideg vízzel az arcát, akárhány kört sétált le a december végi hidegben a kórház udvarán, nem szabadult az egész testét átjáró fáradtságtól.
Egy másik ápoló volt reggel nála vérnyomást mérni, és gyógyszereket, reggelit kiosztani, nem Olívia. Ő azt mondta, normális, hogy egy hét kómában töltött idő után az ember még nem tud aludni, kimerült. A szervezet működését alaposan összezavarja egy olyan trauma, amin Hanna átesett.
Édesanyja behozta neki az egyetemi tankönyveit, hogy legalább tanulni tudjon odabent, mikor már megunta az összes sorozatot és filmet, amit érdekesnek talált.
A nap tehát tanulással, olvasással telt.
De legalább annyira le tudta kötni gondolatait, hogy nem kezdték el újra a bűntudattal ostorozni lelkiismeretét. Vagy csak túl fáradt volt már ahhoz is, hogy kettőnél több összefüggő gondolata legyen.
Este az ajtó felé akasztott feszülethez imádkozott, hogy hagyják el a rémálmok. Majd órákig álomtalanul forgolódott az ágyban, az éjjeliszekrényben talált Bibliát olvasta, majd egyszer csak arra ébredt, hogy egyik ujja elzsibbadva van még mindig a lapok közé dugva. A másik pedig ernyedten fekszik ölében, ökölbe szorítva, még mindig azt a könyvet fogná, ami már mellé dőlt, mikor álomba szenderült.
Hajnali kettő múlt. A könyvet elrakta, oldalára fordult, az ablak felé. Vasárnapra virradt, de bőven akadtak még az utcán, akik számára a szombat este még nem ért véget. Beszélgetésfoszlányok visszhangjai verődtek fel a házak falain, de néha még kiáltások is hallatszódtak a becsukott ablakokon keresztül.
Fülébe bedugta fülhallgatóit, hogy ne hallja, és megpróbált visszaaludni.
A kerti csapban mosta ki fehér blúzából a vörös foltot. A hideg vízbe vér keveredett, a föld úgy szívta be, mintha szomjazna rá. Szomjazna nem csak a hideg vízre a nyári tikkasztó hőségben, de a macska vérére is, akit agyonütött Hanna azzal a kővel, ami most ott hevert már a szomszéd udvarán.
Le se mosta róla a vért, csak eldobta kezéből, mielőtt meglátta volna bárki is, hogy ő tette.
Hogy megölte a beteg macskájukat.
Az állatorvos azt mondta, várjanak pár napot, hátha javul az állapota.
De az állat olyan panaszosan nyávogott, megállás nélkül, folyton, hogy Hanna szíve összeszorult, s a motoszkáló hang a szívében azt súgta, tegye meg.
Szabadítsa meg szenvedéseitől.
Mert fájt neki. Kínlódott.
S az állatorvos sem tudott már rajta segíteni. Akkor nem mondta volna azt, hogy várjanak, hátha jobban lesz. Hátha csoda történik.
S Hanna tudta, a szegény macska a nyávogásával hiába könyörgött segítségért. Kínjait már csak az mulaszthatta el, ha örökké elalszik. S ő ebben segített neki, mert most már egy olyan helyen van, ahol nem érez fájdalmat.
Változott a kép.
Egy labda repült át a kerítés felett, egyenesen a szomszéd kertbe. A nap erősen sütött, szemei felé kellett emelnie kezét, hogy árnyékoljon, mikor követte tekintetével a piros, fehér pöttyökkel tarkított labda repülését a tiszta kék eget átszelve a forró nyári napon.
— Ez most a te utad! — kiáltotta az alig tízéves nővére. Szőke lófarka baseball sapkáján volt átbújtatva, vége nyakát verdeste, ahogy a kerítés és húga közt kapkodta tekintetét.
— Megyek — forgatta a szemét Hanna.
Nagymamája házának hatalmas udvarában játszottak. Nagyokat szökkenve szaladt be a házba, hogy elkérje a kapukulcsot. Odabent kellemes hideg volt, hűsítette izzadt karjait, hátát. a lehúzott redőnyök azonban a meleg levegőn mellett fényt sem sokat engedtek be.
— Mama! — kereste a konyhában.
Az egyik szobából meghallotta nagymamája hangját. Minden lépéssel egyre érthetőbbé vált ismerős, mindig kedves hangja.
De most nem csengett olyan kedvesen és szabadon, mint mindig, mikor az unokáival volt.
Hanna felismerte az Üdvözlégy imádságnak sorait, ahogy fojtott hangon suttogta a mama. Bekukkantott a résnyire nyitva hagyott ajtón. A nagymamája az ágyánál térdelt, kezében rózsafűzért szorongatva.
Hanna lélegzete elakadt.
— Kérlek Uram, bármi van ezzel a kislánnyal, tedd rá gyógyító kezed. Kérlek! — könyörgött az éghez, homlokát összekulcsolt kezeihez nyomja. — Kérlek szólítsd meg a lelkiismeretét! Tudom, hogy minden gyermeket jónak teremtettél. Védd meg a gonosztól, aki megkaparintotta a lelkét.
Felébredt.
Egész teste remegett, úgy érezte, belül fagy meg a vér ereiben. Felpattant az ágyból. A szoba forgott körülötte, torkát marta a feltörő zokogás, de érezte, hogy felfordult gyomra is. A mosdóhoz sietett, hangos csattanással csukódott mögötte a fürdőszoba ajtó. Fejében ezer gondolat kavargott. Nem tudta visszafogni, képtelen volt megálljt parancsolni nekik.
Fejét nekidöntötte a becsukódó ajtónak. Keze a kilincsre szorult, ahogy próbált mély levegőket venni, leküzdeni a hányingert.
Hűvös csókját homlokán mágiájának, ahogy az ajtót jégvirágok szőtték be.
Könnyek égette szemeit leszorította, de akárhogy erőlködött, nem tudott annyit kifacsarni hogy akár egy könnycsepp legördüljön.
Vagy már az arcára fagyott, mielőtt útnak indult volna orcáján.
Sírni akart. Sírni, zokogni, mint egy kislány, akinek nem hiszik el, hogy mennyire fél. Sírni, zokogni, hogy kiadhassa magából az érzelmek árát.
Bizsergést érzett mellkasában. Hideg zsibbadást, ahogy mellkasából útjára indult a jég.
Most mintha a szívéből áradt volna, a vérével, végtagjaiba. Körbejárt testében, majd mintha felhalmozódott volna, mintha túl sok lett volna, hogy erei, bőré azt visszatartsa, feszíteni kezdte, mint ami ki akar törni.
Szét akarta repeszteni testét, ezt a gyenge, halandó, remegő testet, ami mindjárt térdre rogy a mágia súlya alatt.
Fogai összekoccantak, belefájdult állkapcsa. Jéghideg ujjaival az ajtóba akart kapaszkodni, de teljesen elhagyták az érzékek.
Odafagyott talán. Vagy már a lábai is szilárddá dermedtek, azért tartják ennyire fájdalmasan mozdulatlanul.
Miért? Miért? Miért?
Miért követte őt ez az átok a Pokol kapuján túlra is?
Feje zúgott, szemeit ki se merte nyitni.
Meg fog fagyni.
Csak legyen vége.
Talán már az is mindegy, hogy hogyan, csak legyen vége. Vonuljon el szívéből a jégvihar.
Hogy fog újra szembenézni Mihállyal, mikor eljön majd a lelkéért?
Azért a lélekért, akiért harcolt?
Azért a lélekért, akiben hitt, akiben bízott annyira, hogy úgy érezte, megérdemel egy második esélyt?
Kinyitotta szemét. Megtörölte jéghideg ujjaival, s felnézett. Megfordult, hátát az ajtónak vetve.
A saját tükörképe nézett vissza rá a jéggel bevont fal tükröződésében. Közelebb ment hozzá pár lépéssel, mert mintha…
Mintha valami megváltozott volna. A haja… korábban szalmaszőke haja most fakón keretezte sápadt arcát. Megőszült. Zöld szeme elkerekedett a látványtól. Ahogy elkapta tekintetét arcáról, a mögötte lévő fal tükröződésben meglátta vállát, amit pántos pizsama felsője szabadon hagyott, rajta a mély, fehér bőrétől erősen elütő vörös sebhelyekkel.
A sebhelyek, melyeket a Pokol szilánkjai ejtettek bőrén.
Suta mozdulatokkal húzták feljebb felsőjét jéggel vont ujjai, hogy megnézze alaposabban is
Lucifernek igaza volt. Csak néhány heg maradt, azok, amelyeket maga próbált kitisztítani. De az a hét karcolás is elég emlékeztető volt az ott töltött időre.
A rengeteg fájdalomra, félelemre. S a rengeteg bűnre, amit elkövetetett azalatt az idő alatt.
Lucifer mellett érezte először életében azt, ha csak egy pillanatra is, hogy szabad, hogy nincs tele haraggal a szíve.
Mert az ő lelke fekete szín. Bűnös és gonosz. Haraggal és méreggel telt.
Annyit imádkozott nagymamája, hogy jobb ember legyen abból a kislányból, aki soha nem mosolygott, aki folyton feleselt a nagyobbaknak, akit soha nem lehetett felvidítani semmivel. Akinek szinte már nem is voltak érzelmei.
Ő pedig megtanulta elrejteni.
Mosta, mosta lelkét a bűntől, mint a fehér felsőjét a csapban, a macska vérétől.
De ha egész életében is mosta volna azt a felsőt, akkor se tisztult volna meg minden csepp vértől.
Az ő szíve akkor is fekete marad.
De Lucifer mellett, ha csak egy pillanatra is, azt érezte, nem kell küzdenie a lelke ellen.
Arcát felsértette az éles jég, ahogy végighúzta rajta ujját. Könnycsepp helyett kövér vércsepp görbült le állán a földre.
Kezét a seben tartotta, hogy hűtse az égő fájdalmat.
Egy pillanatra még a kis kövér vörös cseppre meredt lábánál, majd egész testén végigfutott a remegés újra.
Szívéből ered a mágia.
Nem, nem a szívéből… hanem abból a keserű, fekete haragból.
Abból a keserű, fekete haragból, amit akkor érzett, mikor anyja újra és újra csalódott benne, újra és újra arra kérte, legyen jó.
Abból a keserű, fekete haragból, amit akkor érzett, mikor tanárai újra és újra őt hibáztatták, szidták le, csak mert úgy tett, ahogy a lelkiismerete diktálta.
Abból a keserű, fekete haragból, amit akkor érzett, mikor nagymamája újra és újra azért imádkozott, azért ment vasárnap templomba, hogy unokája megszabaduljon a benne élő gonosztól.
Gonosznak született volna?
Ezzel a keserű, fekete haraggal a szívében született volna?
Ez a sorsa, hogy egész életében a saját sötétsége ellen kell harcolnia?
Szívére emelte kezét.
Meg fog fagyni a szíve — visszhangzott gondolataiban Lucifer hangja.
Elkapta kezét. Nem adhatja fel.
Nem törhet meg.
Kínozhatja a jég, a Pokol, az emlék újra és újra. A keserű, fekete harag.
Nem tör meg a lelke. Nem hagyja, hogy megszerezze az irányítást.
Mélyen szívta be a levegőt tüdejébe, megfagyott kezei ökölbe szorultak. Luciferre gondolt.
A démonok urának forró mellkasára, ahogy hátának feszült. Ahogy átkarolta, magához vonta, és a pokol tüzével melegítette át fagyos testét.
Lucifer. A Fényhozó. A bukott angyal, akiről Isten azt gondolta, a legszebb a mennyben.
Isten. Az atyja, aki most őt is látja, mégsem segít. Lehet, hogy Isten a jó, de Lucifer volt az, aki magához ölelte, mellére vonta, karjaiba zárta abban a pillanatban, mikor a legnagyobb szüksége volt rá.
Vagy talán Isten amiatt maradt mozdulatlan, mert nem érdemelte meg, hogy megmentse.
Mert nem érdemelte meg az ő bűnös, fekete lelke. Most pedig itt fog elkárhozni, megfagyott végtagokkal, megfagyott szobában, ahol hóvihar dúl.
Ajkán forrónak érezte a szavakat, a lehelletét, ahogy maga elé suttogta
— Kérlek Uram. Tudom, nem vagyok méltó rá, de ha csak… ha csak egy dolgot kérhetek, ments meg.
De a következő pillanatban már mindent elnyelt a csillagtalan éjszaka szemei előtt.
Teste jégszoborrá dermedt, nem érzett, nem látott már semmit.
