Lucifer szavai még akkor is kísérték, mikor otthagyta a démont. Fülében dübörgött a vér, de még igy szakadatlan hallotta, mintha csak visszhang lett volna a falakról visszaverődve.
Jobb tiszta szívvel meghalni, mint egy olyan alku árán élni, aminek egész életedben törleszted az adósságát.
De nem tudott rá mit válaszolni. Egyszerűen otthagyta Lucifert, hogy visszamenjen az ebédlő hallba, a többi lányhoz. Mert bőven volt még mit kérdeznie attól a négy lánytól, akik most némán ettek.
Ereiben méregként áradt szét a düh, keze ökölbe szorult törzse mellett, válla megfeszült. Elvesztette az irányítást lábai felett, csak ment előre, egyenesen.
— Ez nem lehet igaz — suttogta maga elé, ahogy a padok közt szedte a lábát idegesen, forrongó fejjel. Füle sípolni is kezdett, szeme előtt összemosódott a kép.
Hanna nem lehet a Pokol Királynője.
Mióta kinőtte a rózsaszín pizsamáját, amit gyermekkorában hordott, nem hitt semmiben, senkiben, amit nem fogott a két kezében, akit nem látott a két szemével. Mindennek, mindig utána olvasott. Még az orvosok felé is szeptikusan állt, semmit nem hitt el azért, mert valaki úgy mondta neki.
Megállt egy pillanatra, leült az egyik székre a hosszú tölgyfaasztalnál. Leszorította szemeit. Ujjaival halántékát kezdte dörzsölni, masszírozni.
Nagy levegő — mondta magának. Tüdejében érezte még Lucifer illatát. Templomszag. Hideg éjszakára nyitott ablak.
Végig szaladt a hideg a gerincén.
Ahogy száműzte ezt a gondolatot, jött is a következő, ami megcsengette a vészharangokat.
Ki kellett derítenie, ki volt az, aki elárulta Hannát.
Tudnia kellett, kinek volt fontosabb a győzelem, mint Hanna biztonsága.
Majd jött is a következő. Még, ha ki is jutott erről a helyről, akkor sem biztos, hogy épségben megúszta. Tudnia kellett, jól van-e.
De először az első kérdés.
Mikor odaért a lányok asztalához, két kézzel tenyerelt az asztalra. Körmeit a bútor falapjába mélyesztette volna, ha azt nem ilyen kemény fából készítették volna. Így csak a lakkozott felületen érezte, hogy csúszik a keze az izzadtságtól.
— Melyikőtök volt?! — kérdezte fennhangon. Egyszerre próbált az összes lány szemébe nézni, végigfuttatta rajtuk összehúzott szemeit.
Virág egyből lesütötte szemeit, Karolina és Emese pedig összenéztek.
— Miről beszélsz? — nézett felé Karolina. Alaposan ápolt szemöldökei összeszaladtak homlokán.
— Oh, pontosan tudjátok, miről beszélek! — csattant fel, mellkasa előtt összefonva karjait.
— Nem tudjuk — felelte Virág halk remegő hangon, mint egy falevél, ami megrezzent a szellőben. Fel sem mert nézni.
— Ne játsszátok a hülyét. — húzta össze szemeit még jobban, mintha azzal láthatná, melyikük hazudik — pontosan tudjátok, mire gondolok.
— Rebeka, nyugodj már le! — sóhajtott Karolina. – Mi bajod van?
— Majd megnyugszom, ha megmondjátok kinek a műve az, hogy eltűnt Hanna! – kiáltotta, majd kezeit mellkasa előtt összefonva kiegyenesedett.
Tudta, ha nem fogja le saját karjait, valamelyiknek lekever egy pofont, ha továbbra is ilyen hangnemben beszélnek vele.
— Miért kéne bármelyikünknek is azzal foglalkoznia, hogy hol van a kedves kis húgod? — értetlenkedett Karolina, fejét ingatva.
— Ezt nem hiszem el — kapta a fejéhez Rebeka a kezét. — Komolyan nem hiszem el! — hangoztatta.
Karolina arcán még mindig csak az értetlenkedés látszott. Emese szorosabbra húzta copfját.
— Hülyének néztek? — hitetlenkedett Rebeka, hajába markolva.
Virág végül felnézett. Arca fehér volt, tekintete üres.
— Tényleg nem tudjuk, hova tűnt Hanna — rázta a fejét tanácstalanul. — Felfedező útra ment a Pokolban? Menj utána egy térképpel, keresd meg.
Rebeka szaggatottan fújta ki a levegőt.
— Hát jó — emelte fel kezeit most maga mellé két oldalt, jelezve, feladta a faggatást. — Játszhatjuk így is. — mutatóujjával mutatott végig a lányokon, hozzátéve: — Ki fogom deríteni, hogy ez kinek műve.
— Mi ez az üldözési mánia most hirtelen? — értetlenkedett Karolina.
Rebeka szája keskeny vonallá vált, ahogy összepréselte, mielőtt egy csípős megjegyzéssel válaszolt volna rá.
— Remélem most mész és a másik asztalnál is folytatod a fenyegetőzést — fűzte hozzá Emese, megforgatva a kezét.
— Olyan jól tettetitek a hülyét, komolyan mindjárt elhiszem!
Végül Virág szólalt meg újra. Hangja halk volt, akár csak egy visszhang, ami a falról verődött vissza.
— Az alku. — Csak ennyit mondott.
Karolina lehunyta szemeit, ahogy realizálta. Virág válla jobban előreesett az asztal felé, amire tekintetét szögezte.
— Ezzel akarod elterelni magadról a figyelmet? — húzta fel fél szemöldökét Emese. — Hogy minket hibáztatsz?
— Micsoda?! — hebegte Rebeka. — A húgomról van szó!
— Akiről azt gondolod, jobb, ha meg sem született volna — tette hozzá keserűen Virág.
Mint a kést döfött volna szívébe.
— Miért kéne neked hinnünk? — vonta kérdőre Karolina.
Rebeka szeme elkerekedett.
— Akkor ne higgyetek — vonta meg a vállát Rebeka, széttárva karjait. — Ahogy akarjátok. Én tudom, hogy közületek volt valaki. S ki fogom deríteni, hogy melyikőtök volt az.
Az érzelmeinek ekkor megálljt parancsolva elfordult, és az ajtóhoz indult.
Annak ellenére, hogy a düh úgy forrt vérében, hogy majdnem füstölt a feje, igyekezett megtartani a maradék méltóságát.
De lábait úgy csapta a földhöz minden lépéssel, hogy majdnem beleremegett a márványpadlóra állított asztalok sora.
— Jó keresést saját magad után — kiáltott utána Emese.
— Szép kis színjáték volt, Oscart érdemelnél — nevetett Karolina.
Rebeka a fülében zubogó dübörgésen túl is hallotta a gúnyolódást. De nem engedhette, hogy ennél jobban elkapja a hév. Nem adhatja meg nekik, amire vágynak.
Koncentrálnia kell. Gondolkodnia kell.
Kit tudna megkérdezni? Ki tudna neki segíteni? Lilithet nem kérdezheti. Biztosan nem mondaná el neki.
Vagy talán eljött az ideje annak, hogy ne mindig mástól várja a segítséget, hanem maga eredjen a válaszok nyomába.
✴︎
Meg kellett állnia. Rebeka, ahogy kilépett az üres folyosóra, végre győzelmet aratott az ereiben forrongó, égető mérgen, és megállt.
Nem gyulladtak fel a kristálycsillárok lángjai. Sóhaj szakadt fel melléből a megkönnyebbülésről, hogy Lucifer már nincs ott.
Majdnem koromsötét volt a folyosón.
Hogy élhet valaki így, hogy nincs sem nappal, sem éjszaka?
Egy újabb gondolat. Mintha nem lenne már így is elég. Mintha nem nyergelnének folyamatosan a gondolatok benne, mint egy lóversenyen. Az egyik csak akkor halkul el, ha egy másik átvette a vezetést. De máris ott lohol a következő a nyomában, nehogy egy pillanatra is csend legyen benne.
Szabadulni akart.
Ismét, vagy még mindig.
Csendet akart.
Mit tett az előbb, mikor ugyanígy túlcsordult minden?
Keze a nyakán most is ott ékeskedő gyémántokra tévedt. Ujjaival végigsimított az ékkövek során.
Asmodeus.
Asmodeus segített neki.
Asmodeusra van szüksége. Kikapcsolódásra. A fekete, izzó íriszei legyen minden, amit lát. Nagy, bőrkeményedéses tenyerének érintését érezze mindenhol a bőrén. Az arcán, a nyakán. A mellén, ahogy végig simít csupasz, libabőrös testén.
Egész teste lángolt a vágytól. A vágytól arra, hogy egy pillanatra más töltse be, más körül járjon minden gondolata. Nem azon, hogy bűntudata van, mert cserbenhagyta húgát, mikor neki a leginkább szüksége lett volna rá.
Vagy nem?
Lehet, inkább azt akarta érezni, hogy van valaki, akinek még fontos. Aki még nem úgy tekint rá, mint valakire, akiben nem lehet bízni, akire nem lehet számítani. Aki még nem csalódott benne. Aki még nem ismeri olyan régóta, hogy tudja, milyen ember valójában.
Hogy valaki még csak azt a maszkot ismerje belőle, amit maga elé tart, minden egyes nap.
Hajába túrt, körmeit fejbőrébe mélyeztette.
— Rebeka, minden rendben? — hallotta az ismerős, mély férfihangot. Mellkasában mintha megmozdult valami, ahogy mélyet sóhajtott a megkönnyebbüléstől.
— Persze — rezzent össze, ahogy meghallotta a nevét, szemei felpattantak.
Asmodeus. Utána jött. Hát persze, hogy utána jött. Egy ilyen jelenet után, amit leművelt.
— Tudnánk majd beszélni? — kérdezte fojtott hangon a lány
— Hogyne, gyere nyugodtan velem a lakosztályomba.
Rebeka megrázta a fejét. Lehunyta szemét, hogy egy pillanatra rendezze szívdobogásainak ütemét néhány mély, hosszú levegővétellel.
— Köszönöm — fújta ki a levegőt élesen, — majd kicsit később. Egyedül szeretnék lenni most egy kicsit — tette hozzá. — Van ma valami dolgod?
— Te mindennél fontosabb vagy, Rebeka — simított végig kézfejével a lány orcáján.
Rebeka nagyot nyelt. Szívének tetszett a mondat, de az agya hamar figyelmeztette, hogy a férfiak csak a kapcsolatok elején olyan kedvesek. Pár hónap és elmúlik.
Pár hónap…
Vajon hol lesz ő pár hónap múlva?
Egyáltalán hány nap telt el, mióta itt van?
Életben lesz még, akár három hét múlva?
Örvényt keltettek újra gondolatai. S ő csak merült, merült egyre mélyebbre, újra.
— Rebeka — szólította As, kirántva a felszínre.
Megrázta a fejét. Nagyokat pislogott, megpróbálta visszakapni újra gondolatai felett az irányítást.
Koncentrálj! — szólt rá zakatoló agyára. Kezei ökölbe szorultak,
— Majd megyek — felelte, határozottságot erőltetve hangjába. — Nemsokára. Pár óra múlva. — hebegte.
— Miért nem most? — szaladtak össze a démon szemöldökei homlokán.
Rebeka nagyot sóhajtott. Hátát kihúzta.
— Mert gondolkodnom kell — jelentette ki, mielőtt újra alárántaná az örvény. Talán kicsit erősebben, mint azt tervezte.
Bocsánatkérő pillantással nézett fel Asra. A fekete szemek most is, mint két izzó széndarab, ültek a démon arcán.
— Emiatt nem kell egyedül lenned. Elmondhatsz nekem bármit
Rebeka fülének még soha, egy férfi hangja sem volt ennyire kedves, ennyire simogató. Mintha lelkéig nyúltak volna mondatai.
De megrázta fejét. Nem lehet.
— Jobb, ha egyedül gobozom ki a gondalataimat. Nagyon össze vannak gabalyodva.
Asmodeus szemöldökei feljebb szaladtak homlokán. Szemében valami idegen árnyék villant.
— Mit nem akarsz nekem elmondani? — kérdezte. Hangja már kevésbe volt simogató.
— Nem erről van szó — rázta a fejét. — Csak jobb, ha egyedül gondolkodom, ilyenkor.
— De tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz — a szavak már inkább voltak számonkérőek.
Rebeka sóhajtott egyet.
— Nem azért nem akarom elmondani, mert nem merem, vagy mert el akarom titkolni — magyarázta. Mikor levegőt vett, hogy folytassa, As rögtön közbeszólt.
— Akkor miért nem mondod el?
A kérdés marokként szorította volna meg szívét.
— Mert egyedül akarok lenni! — vágta rá Rebeka.
Érezte, hogy arca vörösre vált a dühtől.
As egy lépéssel közelebb lépett. Rebeka orrának hegye a démon állát súrolta. Orrát megtöltötte a dohány illata a démon ajkáról. A lány lesütötte szemeit. Szinte fájt szemének az izzó, fekete íriszekbe nézni.
— Mellettem nem kell egyedül lenned. Csak segíteni akarok.
— El fogom mondani — csattant fel Rebeka. — Majd — tette hozzá, még mindig leütve szemeit.
As még egy lépéssel előrébb szökkent. A következő pillanatban már csak azt érezte, hogy torka elszorul, gerince valami keménynek, hidegnek ütődik. As remegő markát látta, ujjai torkát szorították. Fekete, már-már füstölgő szemei egyvonalba kerültek az övével. A démon a nyakánál fogva emelte fel a lányt, a falnak szorítva.
— Előlem nem titkolhatsz el semmit — suttogta a lány ajkára.
Rebeka lábaival kapálózni kezdett, erőtlen kezeivel próbálta lefejteni nyaka körül a démon ujjait. Képtelen volt.
— Engedj el — tátogta. Egy hang sem jött ki a torkán. Látása egyre homályosabbá vált.
— Bólints, hogy elmondod most. — mondta a démon. Hangja tárgyilagos volt, minden érzelemtől megtisztított.
Rebeka nem tudott mit tenni. Ezek csak gondolatok — mondta magának fejében. Bólintott hát.
A démon leeresztette a földre, elengedte nyakát.
Nyakán még mindig érezte a szorítását. Köhögött néhányat, nyelt egy nagyot.
A démon azonban nem igazán hatódott meg a szenvedésén. Mintha mi sem történt volna, a lányba karolt, és elvezette a folyosón, lakosztályába.
