A vér útja. Samael, Lucifer belső körének egyik démonja így nevezte az első próbát. Hanna azóta érezte, hogy veri a hátát a hideg verejték, mióta meglátta a kék, zöld, lila színű, éles szilánkokkal végighintett ösvényt.
Az ösvény egy sziget volt, forrongó, bugyogó lávafolyók zárták két oldalt közre.
A lányok egymás mellett álltak, elég hosszú volt a folyosó mindannyiuknak, hogy felsorakozzanak egy vonalban mind a heten.
A felhintett út túloldalán Lucifer és Samael állt, kihúzott háttal. Lucifer karját összefonta mellkasa előtt, hátán megfeszült fekete ingje.
Fülében hallotta szívdobogását, de érthetetlen kiáltások, artikulálatlan röhögések is hallatszottak.
Hanna felnézett. Egy római amfiteátrumra hasonlító arénában volt felállítva az akadálypálya. Bika- és kecskefejek beszélgettek eltorzult emberi arcokkal.
Lucifer belső körének további tagjai az első sorban ültek. A rémálmokból szabadult társaik kihangsúlyozták eleganciájukat, szépségüket.
Samael megköszörülte torkát.
A rémek sorain morajlás vonult végig, ahogy elcsendesedtek. Néhányan közelebb csúsztak székükön, vagy szemükkel hunyorogtak, hogy jobban lássák.
— Kedves vendégeink — nézett végig a lányok során. — Üdvözlök minden hölgyet a mai, első próbán, mely a fizikai kitartásukat méri fel.
Szüntetet tartott, néhány lépést tett, közelebb a szilánkos ösvényhez.
— A feladat nagyon egyszerű. Minél hamarabb átkelni a lávafolyó felett, megtéve a Vér útját.
Az egyik lány felsikított. Egy másiknak Hanna tisztán hallotta, hogy összekoccannak fogai, úgy remeg állkapcsa, de egész teste is.
Lenézett meztelen lábaira.
Összeszorult a gyomra, bele se mert gondolni, néhány pillanaton belül hogyan fog kinézni most még sértetlen, hófehér, vékony bőre, kék erei átütöttek. Mi lesz, ha elvágja valamelyik erét? Mennyi idő alatt vérzik el egy átlagember? S ha több erét is felsérti?
Egy vörös hajú lány szólalt meg először a lányok közül:
— Ha valaki nem szeretne részt venni a versenyen? — kérdezte, remegő, alig hallható hangon
— Akkor ugorjon bele egyből a lávába — kiáltotta valaki a lelátóról. Hanna odakapta a fejét. Bikafejú démonok kupaca röhögött tátott szájjal. Megrágott popcorn darabok estek ki belőle.
A sorok közt egy Corvinához hasonló madárlényt is kiszúrt, aki a pattogatott kukoricát árulta, ahogy sorról sorra haradt a förtelmek közt. Egy másik madárlény papírostömbbel és ceruzával haladt előre, oldalán egy postástáskára emlékeztető lógott.
Fogadások. Hanna keze ökölbe szorult.
Samael nem válaszolt semmit.
Virág lesütötte szemét, s a forrongó, bugyogó lávafolyamra nézett. Szeme elkerekedett.
Halál vagy halhatatlanság? — gondolta magában Hanna – ez az utolsó lehetőség, ami maradt számukra?
— És mit kap az, aki nyer? — hallatszott ekkor egy másik lány kérdése. Haja szoros copfba fogva verte kidolgozott, izmos vállait.
Samael rá sem nézett.
— Háromra indul a verseny – húzta ki a hátát. — Egy – kezdte is egyből, felemelve mutatóujját.
A lányok egyszerre rezzentek össze.
— Kettő — került középsőujja is mellé
— HÁROM! — kiáltotta az egész nézőtér.
Hatalmas izgalomba hozta őket. Zászlócskákat, botra tűzött anyagdarabokat lengettek, közben neveket skandáltak.
Ahogy felhangzott az indító jelzés, a szőke hajú lány kilőtt, s futni kezdett, át az egész ösvényen. Hanna nem mert lábaira nézni, de még így is látta, hogy térde felé is felvernek a szilánkok, ahogy szaladt. Arcát is összeförcskölték a vércseppek, ahogy felhasították bőrét egész lábán.
Hanna inkább egy óvatos lépést tett.
Ha erősen, erőből lép, csak mélyebbre vágnak az üvegek, és még fel is veri, mint a szőke lány.
Úgy döntött, inkább a biztonságra törekedik, mint gyorsaságra.
Minden lépéssel újabb szilánkok vágtak talpába, minden lépés maga volt a kín. Lüktetett a fájdalom, a vér, ahogy a felsértett talpából forróan, ragacsosan folyt. Csak az előtte álló távra nézett.
Egy pillanatra megállt, mikor meglátta, hogy Fanni, akit az erkélyről ismert, és az a fekete hajú lány, akire Rebeka mindig olyan bosszúsan néz, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, már majdnem összeért a válluk is.
De mintha egyikük sem tért volna ki a másik elől. Melyikük akarja fellökni a másikat?
Összerezzent, mikor valaki vállára emelte kezét. Szerencsére csak Rebeka volt az. Igyekezett lábával kitiszítani maga előtt, hogy ne lépjen egyenesen a szilánkokba. De mintha soha nem fogyott volna el lábuk alól a rengeteg éles szilánk. Nem is mert Rebeka lábaira lenézni. Ha meglátná akár az ővé, akár a saját vérét, sebeit, biztosan elájulna.
És az most éppolyan halálos lett volna, mint elesni. Egyenesen a szilánkok közé esne.
De akkor pont oda nézett a két lány irányába, mikor a válluk összeért, mindketten hátratántorodtak. A fekete frufrus lány kissé jobban elvesztette egyensúlyát, de szerencsére újra megtalálta.
Földbe gyökerezett a lába, meg se mert mozdulni, amíg mindkettőjüknek újra ki nem egyenesedett a háta, amíg mindketten amennyire csak tudtak, magabiztosan haladtak előre. De mintha Fanni újra közeledne a másik lány felé.
— El akarja lökni?! – értetlenkedett Hanna, nővére kapva szemeit. Vagyis már csak oda, ahol még az előbb állt. Már több mint négy-öt lépésre lehagyta.
— El fogsz merülni, ha nem lépsz, Hanna – figyelmeztette hugát, visszafordulva. Valószínűleg meg sem hallotta Hanna aggodalmát. — Bokáig, térdig, és szét fognak vágni
Arcával a vörös hajú lány felé bökött, aki már bokáig merült az ametisztszín szilánkok tengerében. Szemeiből ömlött a könny, felszisszent minden lépéssel. Kezeit is beterítette a vér, ahogy próbálta kiszabadítani lábát a szilánkok fogságából, de csak karját is végig szántották a borotvaéles üvegek.
— Nem megy — sikította — Segítség!
De senki nem sietett segítségére, a lelátón a démonok habzó szájjal vihogtak, mutogattak a lányra.
Hanna felé nézett, akinek gondolatai cikáztak a fejében, próbált valami megoldást kiokoskodni, de egyszerűen semmire nem tudott gondolni, csak arra, hogy egyre jobban fáj minden egyes lépés, egyre kellemetlen minden mozdulat.
Légzését kontrollálva haladt előre, lassan, ahogy csak bírt, igyekezve a felszínen is maradni.
— Próbálj ne érezni! Lélegezz! Koncentrálj arra, ami előtted van, ne arra, hogy fáj! — kiáltotta a kétségbeesett lánynak.
Próbált az irányába menni, egyre mélyebben vájtak bőrébe a szilánkok. Kezét nyújtotta a lány felé, akinek mindjárt a térdét is elérte már a szilánkok tengere.
Próbálta kihúzni medréből, de a lány akkor előreesett. Túl erősen rántotta. Hanyatt dőlt, és ráesett a lány. Ezer apró és nagyobb szilánk fúródott hátába, átszakítva vékony blúzát és felhasítva bőrét.
A lány felpattant. Sértetlen bőrfelület egészen a térdéig nem maradt rajta, a szilánkok már teljesen barnára váltak a vértől, ami rájuk folyt. Combja közepéből jókora darab állt ki, odanyúlt, és egy kiáltással húzta ki.
— Ne haragudj! — sikoltott fel a lány — Köszönöm! Megmentetted… az… életem… — hebegte, arca egyre fehérebbre váltva.
Combjából ömlött a vér, ott a legvastagabb ér fut. S most húzta ki a szilánkot, ami eddig visszatartotta a vérzést. Szívdobbanásának ritmusára ömlött a sötétvörös vér belőle, végig a lábán.
— Vedd le a felsőd és szorítsd rá! —kiáltott oda Hanna — A combodra!
A lány arca szinte teljesen elfehéredett.
Hanna érezte a hátába mélyedő üvegszilánkokat, égett a bőre.
Rebeka hangja hasított fülébe
— Hanna! Gyere! Te is vérzel!
Hanna vállára emelte az idegen lány karját, hátára véve a lány súlyát.
Mindössze tíz lépés választotta el őket a céltól, de az a tíz lépés élete legnehezebb tíz lépése volt, a lány súlya alatt még mélyebben vágtak a szilánkok talpába.
Az égő fájdalomtól már alig érzett mást. Verte a hideg verejték, teste felforrt, remegett a fájdalomtól, a tiszta félelemtől.
— Csak pár pillanat… és… elvérzek — hebegte a lány Hanna fülébe — Hagyj itt… nincs… semmi… — a szavak egyre halkabbá váltak — értelme.
Hanna összeszorította állkapcsát.
Csak haladt előre. Nem adhatta fel.
Nem törhet meg.
Nem lehet gyenge.
Nem győzhet a gonosz.
Levethetné magát a mélybe. Véget vethetne ennek az egésznek. Ne fájjon többet. Ne érezzen többet semmit. Se a szilánkokat, ahogy talpába fúródnak, minden lépéssel újabbak, s a meglévők egyre mélyebbre és mélyebbre. Se mást. Most is forrt az egész teste, remegett.
Nincs itt semmi keresnivalója. Nincs itt semmi célja. Az Örögnek van vele célja.
Meg akarja törni.
Az Ördög csak azokat nem kísérti, akik már az övéi — mondta egy ismeretlen hang a fejében. — Ne add meg neki, amire annyira vágyik
Lehet a fájdalom és a vérveszteség okozta hallucinálás volt, lehet egy emlék, amit már elfelejtett, de valahol a szíve még emlékezett rá.
Haladt előre. Nem adta fel.
Minden lépéssel elismételte magában, ahogy egyre közelebb haladt a célhoz.
Rebeka már a célban volt, és a három másik lány is.
Sugdolóztak, szemükkel méregették Hannát, aki a lányt hátán cipelve ért be a célba.
Nem tört meg.
Nem volt gyenge.
Nem győzött a gonosz.
Morajlás futott végig a nézőtéren, ahogy étlépték a célt.
Hanna abban a pillanatban esett össze, térdére, és a lány, akit vitt, maga mellé fektette.
— Valaki! Hozzon orvost vagy kösse be a sebeit! — kiáltotta.
Senki nem mozdult.
— Mindjárt elvérzik! — kiáltotta — Lássátok el a sebeit!
Megfagyott a levegő.
A lány arcából már az a maradék szín is eltűnt, ami volt. Olyan fehérre vált, mint a homok, amit Hanna az erkélyről lenézve látott.
Valami, amit eddig nem érzett, hogy feszült benne, elszakadt. Utat tört magának a zokogás, ami azóta a torkát fojtotta, mióta belépett az arénába.
Ráhajolt a lányra, könnyei mellkasán a lány vértől vörös pólóját áztatták. Mintha savvá változott volna az ereiben keringő vér, belülről marta egész testét.
— Miért hagyjátok?! — üvöltötte könnyei közt — Segítsetek rajta!
Senki nem felelt. Hanna felnézett, s látta, hogy a nézőtér már kiürült.
Elhaltak a kiáltások. Egyedül az ő zokogása visszhangzott a halál csendjében. A kárhozat csendjében.
A többi lány mellett jelent meg Lucifer és az ő belső körébe tartozó bukott angyalok.
Szemét égették a könnyek, homályos látásával kereste valamelyik, bármelyikük tekintetét, de egyik sem nézett rá.
Voltak, akik a lány holttestére meredtek, de érzelem az ő arcukon sem jelent meg. A sokk a legtöbbjük arcáról letörölte az érzelmeket.
Ekkor Lucifer lépett elő, Hanna vállára tette a kezét.
— Vedd le rólam a kezed — préselte ki Hanna összeszorított ajkain. — Tűnj el innen!
— Hanna – csak ennyit mondott a démonok hercege.
Hangja nyugodtan csengett. Megszorította a lány vállát.
— Hanna — ismételte. — Menj, kérlek.
— Nem megyek! — kiáltotta, letépve magáról Lucifer kezét. –Megöltétek! Cserben hagytátok! Ártatlan volt, semmi rosszat nem tett!
— Ezt majd később megbeszélitek — lépett ura mellé Azazel. Kezében egy hófehér lepel volt.
A lány testére terítette, vére átütött a vékony len anyagon.
— Mit fogtok tenni vele? — kérdezte ingerülten Hanna.
Azazel egy darab faággal a kezében a lávafolyóhoz lépett, s belemártotta a végét. A fa lángra kapott, s fáklyakánt gyújtotta vele lángra a vérfoltos anyagot.
— Gondoskodunk róla – felelte kurtán.
— A hamvait elküldjük az otthonába. Ők majd eltemetik, megadják neki a kegyeletet, amit megérdemel. A lelke talán már egy jobb helyen van – mondta Lucifer. Keresztet rajzolt a lenvászonra a bot szenes végével, mielőtt a lángok felemésztették azt.
Vörös szemeiben most alig táncolt a tűz. Izzó parázs volt mindössze, melytől elzárták a levegőt.
— Miért kellett meghalnia?! — nézett rá Hanna.
Válaszokat akart.
— Ezt ne most, Hanna – emelte fel tenyerén a lány felé.
— Ne térj ki a válaszok elől! — kiáltotta a lány. Szemét újra égetni kezdték a könnyek.
Lucifer ekkor karon ragadta, és elhúzta az égő test mellől. A lelató alatti sátor felé vette az irányt.
— Nem egy halott lány holtteste felett fogom ezt veled megvitatni! — hangjában indulat csengett, de még így is nyugodtabb volt, mint Hannáé.
A lány ki akarta tépni magát a démon szorításából, de az sokkal erősebb volt nála.
— Ártatlan életeket veszel el! Ezt nem teheted!
— Nem hallottad, hogy amúgy is fel akarta adni a versenyt? — vihogott az egyik rém, ahogy elhaladtak mellettük.
Lucifer két kezével két oldalán ragadta meg Hanna vállait, magával szembe fordítva a lányt. Állkapcsa megfeszült.
— Mindjárt megyek a szobádba, kitisztítom a hátad — mondta neki, visszafojtott hangon – addig ne csinálj semmit, ne próbáld meg magadtól! Többet ártasz, mint használsz! — figyelmeztette. — Ezt elintézem, utána megyek.
— Nem kell a segítséged! — próbált Hanna ismét kiszabadulni szorításából.
— Addig nyugodj le, kérlek! – nézett a szemeibe.
Lucifer ekkor elviharzott.
