Már nem is emlékezett, milyen volt, mikor még nem fájt.
Arcát forró tűz égette, jéghideg kezeihez nyomta homlokát, hogy hűteni tudja valamennyire. A hideg földön térdelt, sebes, felsértett lábainak, térdének kellemes volt a jéghideg padló.
Lucifer nyitott ajtót.
— Nincs szükségem a segítségedre! — vetette oda.
Hangja beleremegett, egész testét rázta a jeges düh.
–Hanna — sóhajtott a démon — segíteni akarok.
–Megölted azt a lányt is! — kiáltotta. — Még a nevét sem tudtam, te pedig megölted!
Lucifer leguggolt, szeme Hannáéval egyvonalba került.
–Nem öltem meg. — nézett Hanna könnyektől fátyolos tekintetébe. — Szerencsétlenség volt, s én is nagyon sajnálom, hogy így történt.
— Hazudsz! — üvöltötte Hanna. Hangja remegett, akárcsak egész teste. Homlokán érezte a jeges verejtéket.
Lucifer hangja nyugodt maradt. Felállt, fel-alá kezdett el járkálni a kandalló előtt.
— Lázas vagy, Hanna. A reggelt se éled meg, ha nem segítek.
— Akkor legalább kiszabadulok innen! Inkább a halál, mint a te segítséged!
–Ahogy akarod – vonta meg a vállát Lucifer — örömmel várom, hogy még több időt tölthessek el veled — húzódott az ajka macskaszerű mosolyra
–Hiszek Istenben, akit te elárultál! — kontrázott rá Hanna. — Egy perccel se fogsz többet látni
Lucifer felnevetett.
— Azt hiszed, én nem ismerem a szabályokat, amik ellen lázadtam?
— Mit akarsz ezzel?
— Felajánlottam, hogy megmentelek. Te elutasítottad. Magadat ítéled halálra, ha visszautasítod a segítségem. A te bűnöd lesz, hogy meghaltál, nem az enyém.
— Miért kéne hinnem neked? – forrongott Hanna.
Lucifer hátat fordított neki, az ajtó felé indult.
–Nem kell — szólt vissza válla felett. – Meglátod majd magad
Hanna fejében lüktetett a fájdalom, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatott volna.
Lucifer mögött becsukódott az ajtó. Szemei ott maradtak, ahol a démonok ura kilépett rajta.
Egyre erősebben zúgott a feje. Nem manipulálhatja ezzel. Nem zsarolhatja a kárhozattal. Mindennek van egy határa.
Kijátszhatja a törvényeket, elrabolhatja akár őt, akár a nővérét. De nem veheti el az ő lelkét, ami az ő Istenéé és az övé.
Az ő szíve soha nem lesz az Ördögé. Kísértse, ameddig csak akarja.
Egyre hidegebb lett a szobában. Lucifer jelenlétében még a tűz is kialudt a kandallóban.
Levette felsőjét. Fehérneműben nézett a tükörbe, hátába millió apró üvegszilánk fúródott. Voltak egészen nagy darabok is, de apró szilánkok is.
A pipereasztalon talált egy szemöldökcsipeszt, amit a fürdőszoba csapjában mosott meg.
Nem kell neki az ördög segítsége. Megoldja ő maga is.
Orra alatt morgott egyet, hogy ilyenkor persze nem kerül elő az idegesítő, fontoskodó tollas szolgálója, hogy segítsen neki.
Két véres szilánkot könnyen kihúzott a csipesszel. Sebeiből vékony kis patakként indult útjára vére végig a hátán.
Fogait összeszorítva próbált újabb ás újabb darabokat kivenni bőréből, de egyre sutábban tudta csak fogni kezében a csipeszt. A keze is elkezdett remegni vacogásában.
Egy nagyobb darabot bele is tört, nem tudta újra megfogni, csak ha benyúlt volna a bőre alá. Felszisszent, még a könnye is kibuggyant a fájdalomtól, ahogy kaparászott utána.
Hátán egyre több vérző seb égett, egyre jobban. Mintha csak még jobban fájt volna, miután kivette a darabokat.
Ezer nyílt sem lesz a hátán, ha egyszer végez.
Ha egyszer végez. Egyre jobban rázta a hideg, egyre erősebben remegett a keze, egyre sutábbá váltak mozdulatai. Vére patakokban folyt végig gerincével párhuzamosan, egészen a lábán is, és tócsává gyűlt össze talpainál.
Egy újabb, ametisztszín üvegdarabot tört bele bőre alá.
Szemei előtt is egyre homályosabbá vált a kép.
Szünetet kéne tartania. Egyre nagyobbá vált körülötte a vértócsa.
A föld. A jéghideg padló. Leguggolt, majd hanyatt feküdt a kőre.
Égő testét hűtőtte a padló. Mély sóhaj szakadt fel melléből. Eszébe jutott, hogy Jahve, a zsidók istenének neve abból ered, hogy így hangzik, mikor az ember levegőt vesz. Elszorult a torka.
Lehunyta szemét. Egyre több csillag pöttyözte lehunyt szemhéjai adta sötétséget.
Mint mikor Luciferrel táncolt, akkor érezte magát ilyen könnyűnek. Ilyen súlytalannak. Ilyen… szabadnak. Gondtalannak.
Lucifer…
— Lucifer – suttogta — Segíts.
Tudta, hogy hallja.
Igaza van. Ha nem fogadja el a segítségét, akkor is ő nyer.
De talán, ha elfogadja a segítséget, még van esélye küzdeni ellene. Senki más nem fogja itt megmenteni.
A Pokolból senki nem hallja meg imáit.
Hallotta, ahogy nyílik, majd csukódik az ajtó. A szobát betöltötte a tömjén, az éjszaka illata. És valami más is. Mentol.
— Lucifer – suttogta ismét.
Szemhéjai még mindig elnehezedtek, nem bírta kinyitni szemét. Derekán a démon kezének érintését érezte. Karjaiba fonta, magához szorította a lány reszkető testét.
— Hanna – suttogta, hangja fátyolos volt. — Köszönöm.
Hanna hangján alig jöttek ki hangok. Értelmes szavak helyett csak egy nyögés hagyta el torkát.
Lucifer az ágyra emelte, hasára fektette.
Hanna hátán egy hideg vizes törülköző érintését érezte. Lucifer megtörölgette vérző sebeit, és valami hideg kenőcsöt kent rá. A mentol illata betöltötte Hanna orrát.
A fájdalom elcsitult. Lucifer hangja simogatta Hanna fülét.
— Fájni fog. De mindegyik csak egy pillanatra.
Így történt. A millió szilánk millió fájdalmas szúrással hagyta el testét. De mikor a levegő csípni kezdte a nyílt sebet, Lucifer ujjai már kenték is a kenőccsel, ami egy pillanat alatt lehűtötte, s elmulasztotta a fájdalmat.
Hanna fejébe egyre visszatértek a gondolatok, egyre kevésbé kavarogtak.
De a megkönnyebbüléssel együtt a bűntudat is megérkezett szívébe.
Miért fogadta el az Ördög segítségét? Kibírta volna a szenvedést. Ki kellett volna bírnia a szenvedést. Isten erőt adott volna neki, ha nem kényeskedik.
Elbukott.
— Meghaltál volna reggelre – felelte Lucifer ki nem mondott gondolataira. — Jól döntöttél, hogy hagytad, hogy segítsek.
Hanna szeme megtelt könnyekkel.
— Nem neked kellett volna segítened — mondta ki gondolatát.
— Van pár különbség köztem és a Teremtőd közt — húzott ki Lucifer egy újabb szilánkot Hanna hátából, ujjaival megfogva körülötte a bőrt, hogy minél kevésbé roncsolja.
Hanna hirtelen ráébredt, mennyire kiszolgáltatott helyzetben van. A démonok hercege a hátát gyógyítja, itt fekszik alatta, meztelen felsőtesttel.
Csak egy mozdulatába telne Lucifernek, hogy az egyik üvegszilánkkal elvágja a torkát. Vagy megkínozza még jobban.
De nem teszi. Kitisztítja a hátát és gyógyítja.
— Miért teszed ezt? — kérdezte
Lucifer egyszerű hangon válaszolt.
— Mert hagyod.
— Nem úgy értettem — rázta fejét Hanna párnáján. — Miért segítesz?
Lucifer egy pillanat szünetet tartott. Kereste vajon a szavakat, vagy azon gondolkodott, elárulja-e valódi terveit a lánnyal?
— Helyrehozom azt, amit okoztam – mondta végül.
Hanna nem válaszolt semmit. Biztos volt benne, hogy nem csak erről volt szó. Az Ördög nem test semmit csupán jóindulatból. Alkut akar, amit később kamatostól kér majd számon?
— Te miért segítettél Emmán? — kérdezte hirtelen.
Emma. Szóval így hívták a lányt.
— Mert szüksége volt rá — felelte Hanna egyszerűen.
— Akkor azt is tudod, én miért segítek rajtad.
Hanna már nyitotta száját, hogy tiltakozzon, de nem jött ki hang a torkán.
Nem azért, mert hangszálai újra berozsdásodtak volna. Azért, mert a démonok hercegének igaza volt. Szüksége volt a segítségre.
Ő hívta oda. Segítsen neki.
Nem Istent hívta, nem az angyalokat. A Sátánt.
Nem volt más, aki segített volna Emmán. Ő kezet nyújtott felé. Most pedig, nem volt senki, aki rajta segített volna. De Lucifer meghallotta. S itt volt.
Hátán érezte a bőr húzódását, mintha gyógyulnának is már a sebei.
— Szerencsére nem lettek olyan mélyek a sebeid, holnap reggelre begyógyulnak — mondta a férfi.
Két tenyerével végigsimított a lány hátán, bekenve az egész bőrfelületet a nyugtató mentolos krémmel.
Egy szilánk sem maradt benne.
— Sajnos hegeket fog hagyni maga után, főleg az, amikhez te hozzányúltál — hangjában csalódottság csengett.
Hanna csak a fejét rázta, jelezve, hogy semmi baja nincs vele. De a szíve elnehezedett. Örök emlékként fog rajta maradni a Pokol kínzása.
Lucifer megfordult az ágyon, felhúzta ingét.
Csupasz hátán vörös és fehér, mély heg rajzolódott körbe lapockái körül.
— Engem is megpecsételt ez a hely — mondta.
Elég volt ránéznie, gyomra összeszűkült a gondolattól mennyire fájdalmas lehetett, mikor Lucifer elvesztette szárnyait. A bőr néhol egészen vékony volt, alig fedte a démon húsát. Az erőszak és a védekezés mind megmutatták rajta nyomait. S az is, hogy nehezen gyógyult be a sebe, megmaradt a sérülés nyoma.
— Mintha ez lenne a legnagyobb baj – vette le Hanna szemeit róla.
Kezét szívére emelte. Éjfekete karmok mardosták. A démonok hercege elárulta az ő Istenét. Megérdemelte büntetését. De ő ártatlan volt.
Ártatlanul büntették, s most még egy újabb játszmába is belerántották.
— Mit kérsz a segítségért cserébe? — nézett Lucifer szemébe, mikor visszafordult.
A démonok urának tekintete meg sem rebbent.
— Semmit – felelte egyszerűen.
Hanna kivárt. Pár pillanatig fürkészte a démon rezzenéstelen, vörös szemeit.
— Szerinted hagytalak volna meghalni? Téged is?
Hanna fejét ingatta
— Nem. Egy olyan szituációba kergettél, ahol muszáj a segítségedre szorulnom, hogy utána valamelyik másik alkalommal be tudd rajtam váltani.
Lucifer elismerően füttyentett,
— Itt az ideje győztest hirdetnünk — tette hozzá. — Mindjárt át is adom neked a saját helyem is.
Megfordult, Hanna felé kezdett sétálni. Lépései könnyűek voltak, de volt bennük valami, amitől Hanna torka összeszorult.
— Szerinted nem tehetek szívességből valamit? — kérdezte, felemelte kezét, a lányra mutatott — De várj csak! Ezek szerint te is azért segítettél azon a lányon, mert abban bíztál, ha megmented, egyszer még jól fog jönni, hogy tartozmi fog valaki neked egy szívességgel
— Ne forgasd ki a szavaiamat! — kiáltott fel Hanna
— Csak a te logikádat követtem — vonta meg a vállát a démonok hercege.
— Én egy keresztény ember vagyok — préselte ki összeszorult ajkain — Te pedig az Ördög. A gonosz.
Lucifer megállt.
— Ha jól emlékszem nem így mutatkoztam be.
— Nem mutatkoztál be sehogy.
A démon közelebb lépett. Vörös szemeiben felkaptak a lángok.
— Akkor mi lenne, ha nem az alapján ítélnél meg, amit a templomban hallottál rólam? — kérdezte
Hanna elkapta tekintetét.
Mit csináljon? Mit válaszoljon erre?
Valóban segített meki a démon. S tényleg nem kért cserébe még egy szívességet sem. Ha bántani akarta volna, megtette volna. Ha hagyni akarta volna, hogy meghaljon, megtette volna.
De ő mégis segített rajta.
Miért?
Hogy kínozza a bűntudat, amiért elfogadta az Ördög segítségét? Hogy kísértse a döntés súlya, vajon jól döntött-e, hogy elfogadta?
Lucifer ekkor megszólalt.
— Ne aggódj. A kedvence vagy. Meg fog neked bocsátani.
Hanna anélkül nézett fel rá, hogy felemelte volna fejét.
Lucifer a kandallóhoz lépett. Leguggolt, ujjaival a hamuba nyúlt. Összedörzsölte két ujját, morzsolva rajtuk a szürke port.
— Hogy oltottad el a tüzet? — nézett Hannára
— Nem oltottam el a tüzet — rázta a fejét — Kialudt.
— Magától? — szaladt fel Lucifer fél szemöldöke
— Magától. — bólintott a lány — Hozzá sem értem — tette hozzá.
— Érdekes — mondta a démonok hercege.
Tekintete egy árnyalattal sötétebbre váltott.
— Most mennem kell — nézett újra Hannára — Ha bármire szükséged van, hívj.
Hanna nem válaszolt semmit. Állta a tekintetét.
— Aludj egyet, segíti a regenerálódást. S igyál sok vizet.
