Dermedt, hideg hulla lóg az ereszen: egy jégcsap.
Vér-cseppje lassan csúszik a panelfalon.
Szürkületbe süppedve nézem, hogy sötétülnek
az árnyak, s nyúlnak el a nyers havon.
Salakvilág tekint rám vissza.
Csak a rideg csapadék, ami szűzi, tiszta.
A nap is unottan botorkál az égen.
Várja, hogy munkaideje
véget érjen.
Hogy is lenne jobb élni?
Latyakként? vagy fagyva?
Odakint ezernyi szorgos hangya
jön-megy, s végzi a dolgát.
Él.
De élünk-e igazán?
Vagy csak végigdöcögünk
egy szalagkorlát vonalán.
**
De csitt!
Hallga, hogy sercegnek
az utcalámpák.
Narancsfényükön kóbor
hópelyhek szállingóznak át,
(élnek)
majd egybeolvadnak a nagy,
fehér sereggel,
s egy lesznek
a sokból.
Élnek?
