Esteledik a világ. Kopott
napsugár fénye csillan
az üvegen. Lopott
idők anyagtalan teste illan,
s egybeolvad a végtelen horizonttal.
Apró pillanatok múlása minden
szívdobbanásom. A függöny rojtjai,
akár a türkizből lassan fakóvá
váló lég párnácskáinak fodrai –
éppoly tünékenynek tetszenek
ebben az elfolyó világban.
Ábrándképek szilánkjai hevernek
szanaszét az utcán, s az alkony
lehel vigaszt rájuk: nyáresti álom
zönge fuvalma, míg a világot párás
csend üli meg. Gőzölve száll az égig
egy csóktól fűtött lélegzet.
