A doboz nem különösebben szép. Fémszélű fa, kicsit megkopott a teteje, a bal sarka repedt, és amikor megtekerem, kicsit nyikorog is a szerkezete, mielőtt elindul a dallam.
De volt benne valami. Egy hang. Egy érzés, amiről nem tudom pontosan, mit mondott – de hozzám beszélt.
Az idős nő a szétterített kartondoboz túloldalán csak mosolygott.
– Öt dollár, drágám – a hangja olyan volt, mint a gyömbértea: édes, de csípős.
Zsebemből előhúztam a kétszáz dollárt – még szinte gyűrötten, pont úgy, ahogy Richard reggel ledobta a konyhapultra, mint egy cetlit, amin az áll: „ne felejts el tejet venni”.
A nő rám nézett. Először a pénzre, aztán az arcomra.
Nem kérdezett semmit, nem szólt rám, hogy „kislány, ez túl sok”. Csak elvette.
És én megkönnyebbültem.
Nem szoktam jótékonykodni. Vagyis… nem volt eddig ilyen pillanat. Nem vagyok az a „tartson meg az Isten, néni” típus. De most… ez nem is róla szólt igazán. Inkább rólam.
Valahogy ez volt az egyetlen értelmes módja annak, hogy megszabaduljak attól a rohadt pénztől. Hogy ne egy új cipő legyen belőle, amit sosem hordok, vagy valami felesleges dizájnnapszemüveg, amit a barátnőim szoktak körbeimádni.
Ez most nem az a Claire voltam! Egyáltalán nem bántam, mert ez most csak… én voltam. Egy kicsit kevesebb teherrel.
❤️🔥❤️🔥❤️🔥
Most meg itt ülök az ablakpárkányon, a doboz az ölemben, és próbálom kivenni, mit játszik. Valami régi dallam, amit már talán hallottam gyerekkoromban. Vagy csak beképzelem. Lehet, hogy valami meséből van. Vagy a múltamból.
A lakás csendes. Már rég elmúlt hat, és Richard sehol!
Persze, mit is vártam?! Reggel még úgy megy el, hogy este vacsoránál találkozunk hatkor. Aztán annyira elfoglalt, hogy fel sem tűnik neki, hogy már lassan hét óra.
Lehet, ő sem tudja, mit kezdjen velem, mert én vagyok a kellemetlen meglepetés a bőröndben.
Leveszem a cipőm, felhúzom a lábam magam alá. Megcsinálom a kedvenc kis „fészkemet” a nappaliban. Egy vékony takaró, egy párna, a kis zenélő doboz – meg én.
Kicsit hülyén érzem magam, mert tisztára dedós. De nem baj!
Ha ő nem jön, akkor legalább nem kell megjátszanom magam. És az is valami!
❤️🔥❤️🔥❤️🔥
A zene már leállt. A doboz csendben pihent az asztalon, én meg ugyanott ülök, ahol egy órája is – az ablakpárkányon, szemben a bejárati ajtóval. Próbáltam nem a faliórát bámulni, de minden kattogása egy újabb emlékeztető volt, hogy még mindig nincs itt.
Aztán… kattan a zár.
Felkapom a fejem. Már a tekintetem is készen áll: vád, kiábrándultság, minimum egy „remélem, legalább hoztál vacsorát” nézéssel kombinálva.
Az ajtó kinyílik… És akkor meglátom…
Nem csak őt! WTF??
Egy nő is van mellette. Vékony, magas, sötétbarna haj, sima, elegáns kontyban. Fehér blúz, magas derekú farmer, mosoly, amit biztos valami Life&Style magazin borítóján tanult meg.
Na ne!
– Claire – szólal meg Richard –, ő itt Rebecca.
Egy kicsit habozik. Csak egy pillanat, de nekem elég.
– A barátnőm.
Ó, hogy rohadna meg az összes este New Yorkban!
– A barátnőd… – ismétlem meg, mintha valami egzotikus állatfajt nevezett volna meg. – Milyen aranyos!
Rebecca kinyújtja felém a kezét.
– Szia! Nagyon örülök, hogy találkoztunk, apád már sokat mesélt rólad!
Persze! Például azt is, hogy tizenhét vagyok, de belül hat, és olyan vagyok, mint egy esőfelhő balerinacipőben.
Kezet fogok vele, de olyan hűvösen, hogy a saját tenyerem is beleborzong.
– Biztos vagyok benne – mondom, és lehuppanok vissza az ablakpárkányra. – Meglep, hogy egyáltalán emlékszik rám.
Richard lesüti a szemét.
– Claire…
– Nem, tényleg! Micsoda gesztus, hogy végre előkerülsz… és nem is egyedül!
Rebecca még mindig mosolyog. Jó ég, honnan szedik ezeket?
– Remélem, nem baj, hogy csatlakoztam – mondja kedvesen. – Richard, vagyis apád azt mondta, ez csak egy könnyed vacsora lesz.
– Hát, az biztos, hogy könnyed – szólalok meg fagyosan. – Még nem is ettem!
A tekintetem Richardra vágódik.
– De nyugi, nem vagyok éhes! A gyomrom is kiment a divatból!
Rebecca egy pillanatra meginog, de aztán kényszeredetten visszamosolyog.
Richard sóhajt, és leveszi a zakóját.
– Claire, ne csinálj ebből jelenetet!
– Ó, bocs. Azt hittem, ez az én estém!
Rebecca helyet foglal a kanapén, Richard meg leül mellé, de nem túl közel, tartják még egy kicsit a távolságot. Én csak nézem őket, tisztára olyan ez, mintha egy reklámból léptek volna ki: „Új élet, új nő, régi gyerek.”
Pont, mint a valóság. Csak kicsit gusztustalanabb.
– Mióta tart ez… a dolog? – kérdezem halkan, szinte suttogva, egyébként nem igazán érdekel, de higgyék azt, hogy bánt a dolog.
Nem is nézek Richardra. Inkább a dobozra, ami most újra elkezdett játszani, pedig nem tekertem meg. Csak valahogy elindult.
Richard nem válaszol. Rebecca viszont bólint.
– Pár hónapja ismerjük egymást – mondja. – Egy interjú kapcsán találkoztunk. Én…
– Tényleg nem kell magyarázkodni – vágok közbe. – Teljesen érthető! A csinos újságíró beleszeret az idősebb, de még mindig sármos interjúalanyába. És viszont. Olyan… romantikus! – hangom csöpög az iróniától, miközben képzeletben átveszem az Oscar-díjat.
Richard fáradtan rám néz.
– Claire, csak szerettem volna, ha megismernétek egymást. Ennyi!
– Hát… megtörtént! – mondom, felállok és elindulok a szobám felé.
❤️🔥❤️🔥❤️🔥
– Csak egy vacsora! – mondja Richard a szobám ajtajában, és úgy néz rám, mint aki próbálja eljátszani, hogy még számítok neki.
– Csak egy vacsora – ismétlem utána, és megemelem a szemöldököm. – Kíváncsi vagyok, ezt mondtad-e anyának is, amikor elköltöztél?
Ez betalál. Az arcán látom. De a gyomrom közben hatalmasat kordul. Csendben, de kíméletlenül. És valljuk be: az éhség mindig erősebb, mint a düh. Legalábbis most.
És ha már cirkusz, akkor legyen teltház!
– Fine! Mehetünk! – mondom vállat vonva, és felülök az ágyon. – Legalább lesz, amit a terápián elmesélhetek, ha egyszer eljutok odáig.
❤️🔥❤️🔥❤️🔥
Egy elegáns, túlárazott étterembe visz, ahol minden pincér minimum három nyelven beszél és fehér kesztyűt hord, és ahol az asztalhoz vezetnek minket. Természetesen ablak mellé ülünk. Természetesen mindenki odanéz, mikor Richard belép – aztán rám is, mint valami díszkísérőre, aztán Rebeccára… aki úgy néz ki, mintha éppen egy Vogue-fotózásról szaladt volna be egy pohár rozéra.
– Itt mindig ennyire komolyan veszik a kenyereskosarat? – kérdezem, mikor egy egész performansz kíséretében helyezik el előttünk.
Rebecca nevet. Richard is mosolyog. Én is mosolygok. Minden fogammal, mint egy cápa.
– Rebecca, ugye? – fordulok felé, miközben belekortyolok a vízbe. – Mesélj csak, melyik rovatba írsz? „Kötelező sablonok harminc előtt”, vagy inkább „Hogyan szerezd meg a főnököd anélkül, hogy elveszítenéd a gerinced”?
– Claire! – szól Richard. Máris megkaptam a „figyelmeztető atyai” hangot, mintha számítana.
Rebecca viszont nem dől be a provokációnak.
– Kulturális rovat. Most épp egy cikket írok a városi közösségi kertekről. Érdekes, hogyan szervezik meg magukat az emberek…
– Bocs, közösségi kert? – vágok közbe. – Mintha azt mondtad volna, érdekes?
Elvigyorodom. Rebecca még mindig próbál mosolyogni, de egy kicsit már erőltetett.
Jó, legalább őszintébb lesz ez az este, mint ahogy tervezték.
– Tudod – folytatom –, anyám szerint a gaz is közösségi élmény. Ő csak szétszórja a magokat a szomszédságban, és mindenki hozzáteszi, amit tud. Legtöbbször dühöt és passzív-agresszív megjegyzéseket. De imádnivaló az egész!
– Claire… – próbálkozik újra Richard.
– Nyugi, csak próbálom megismerni az új csodát az életedben. Mit is mondtál? Pár hónapja? Szuper, akkor legalább még nem kötöttétek össze Netflixen a profilokat.
Rebecca aprót köhint.
– Értem, hogy ez nem könnyű neked…
– Ó, dehogy – legyintek. – Egyik nap még azt hiszem, New Yorkban majd új fejezetet kezdhetek az apámmal, aztán meg kiderül, hogy már egy másik könyvet olvas. De legalább a betűk ismerősek, meg a borító: sármos negyvenes férfi, csinos fiatal nő, lázadó tinédzser. Bestseller!
Csönd.
Richard átnyújtja a menüt.
– Claire, válassz valamit. Azt mondtad, éhes vagy!
– Hát persze – biccentek. – Mert az éhségem a legnagyobb problémám most! Tökéletes olvasat!
De közben tényleg éhes vagyok. És az orrom előtt egy burrata figyel eperrel és bazsalikommal, amit bárki posztolna Instára, minimum öt filterrel. Megrendelem! Mellé pedig filet mignont is, mert elég drága.
Rebecca rám néz.
– Tudod, ha valaha beszélgetni akarsz… őszintén… én nyitott vagyok rá.
– Hát, akkor valószínűleg örökre zárva maradsz – felelem. – De tetszik a próbálkozás!
A pincér visszajön, mosolyog, újratölti a vizespoharamat.
– Köszönöm – mondom. – De nem ártana valami erősebbet is hozni, ha már úgyis családi vacsorát játszunk.
Rávillantom a legártatlanabb mosolyomat – a pincér zavartan bólint.
Richard felsóhajt, Rebecca pedig kényszeredetten kortyol a borából.
Én meg elértem, amit akartam: egy emlékezetes estét.
Mert ha már nem lehet igaz… legalább legyen kellemetlen.
❤️🔥❤️🔥❤️🔥
Richard kocsija egy diszkrét fékezéssel áll meg a ház előtt. A motor még jár, és a bejárati lámpa vakítóan sárga fényében minden olyan… műnek tűnik, mint egy tökéletesre polírozott kirakat.
– Itt jó lesz! – mondom gyorsan, még mielőtt azt hinné, hogy meg akarom ölelni, vagy valami; ezzel is jelzem, nehogy kiszálljon a kocsiból…
Richard visszafogott, fáradt mosollyal rám néz, vette a jelet – vagy amúgy sem szándékozott kiszállni és megölelni.
– Tíz után tíz van most. Legkésőbb tizenegyre otthon vagyok – a hangja már-már bocsánatkérő.
– Ja! Ne fáradj! Én meg addig gyertyát gyújtok és nézem az ajtót, hogy mikor toppan be apa a barna barátnőjével.
Kiszállok, csak rávágom az ajtót. A kocsi továbbgördül, Rebecca mozdulatlan sziluettjével az anyósülésen.
Nem akarok felmenni!
Nem akarom érezni azt a steril levegőt, a hűtő hűvös csendjét, a macimat, ahogy ferdén ül a fotelben, mert tudom, ő is csalódott lenne bennem.
Így hát megvárom, amíg az autó befordul a sarkon… és elindulok az ellenkező irányba.
Nincs cél. Csak az üres utcák.
A szandálom sarka koppan a járdán, a neonfények meg folyton vibrálnak. A város túltolja a csillogást, mint én.
Azt hittem, ma este dühös leszek. Hogy robbanni fogok, széttépek valamit, vagy minimum sírok a fürdőkádban, lehúzott redőnyök mögött.
A fejem tele, de valahogy mégis üres vagyok.
Aztán…
BUMM!
Szó szerint nekimegyek valakinek. Egy váll, egy könyök, egy „HOPP, BOCS!”.
– Jesszus…! – szalad ki belőlem, és reflexből hátrálok egy lépést.
Felnézek.
Ott áll előttem a liftes gyerek. A fejhallgatója most a nyakában lóg, és ugyanúgy néz ki, mint reggel: mint aki épp elfelejtett létezni.
De most, hogy ennyire közel van… a szeme egész más. Nem unott. Inkább… kíváncsi. Meg kicsit meglepett.
– Hé! – mondja. Semmi extra, csak hé.
– Bocsi! – nyögöm. A Queen Bee nem találja a hangját. Még azt sem tudom, hova tegyem a kezeimet, vakargatom a karomat. Mi ez most, zavarban vagyok? Komolyan?
– Te laksz fent, ugye? A huszadikon – szólal meg újra, és elmosolyodik. Nem sokat, csak annyit, amennyit észreveszek.
– Aha. És te meg a tizenhetediken. Fejhallgató-boy.
Elneveti magát. Nem hangosan, csak úgy, magának.
– Milo – mondja, és kinyújtja a kezét.
Egy pillanatig bámulom, aztán megfogom. Nem rántom meg, nem pózolok. Csak… kezet fogok.
Ez valami új.
– Claire – mondom végül. – És most épp random mászkálok, mert nem bírom a lakásom csendjét.
A szemöldöke megemelkedik.
– Ez… elég őszinte volt.
– Ne szokj hozzá! – vágom rá gyorsan, de valami mégis más bennem.
Egyáltalán nem vagyok dühös vagy bosszúszomjas. Csak… valahogy könnyebb lett minden attól, hogy nekimentem.
