Oké, szóval azóta eltelt egy hét. Egy nagyon hosszú, születésnap utáni, passzív-agresszív csendekkel és zöldtea-illatú gyertyákkal teli hét. Anyám ugyanúgy „mélyen lélegzik” meg „figyeli a pillanatot”, én pedig naponta legalább háromszor mondom el a csajoknak, hogy számolom a napokat a száműzetésemig. Már csak huszonhárom nap New Yorkig.
De most nem erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy… randira hívott egy srác. Nem akárki! Cameron Pierce. Igen, AZ a Cameron, akinek mindig olyan az illata, mintha a zuhanyzóból egyenesen egy Ralph Lauren-reklámba esett volna be. Aki a focicsapat kapitánya, de mégis képes volt értően bólintani, amikor múltkor Shakespeare-ről volt szó az angolon.
Szóval ott voltunk a plázában, Mel épp negyedszer próbálta fel ugyanazt a rózsaszín, pánt nélküli topot, ami mindenkinek jól áll, kivéve neki – de ezt sosem mondjuk ki hangosan. Én meg a Zara előtt nyomkodtam a telóm, amikor Cameron egyszer csak megjelent. Széles mosollyal az arcán, és nem csak úgy „Helló, Claire” udvariasságból, hanem… tényleg velem akart beszélni.
– Claire, figyelj… péntek este lesz egy kis dolog nálunk. Semmi nagy, csak pár ember. Eljönnél? – kérdezte, miközben a szívem majd’ kiugrott a helyéről.
– Talán! – válaszoltam neki a sejtelmes Claire-féle mosollyal.
– Talán, mint valószínűleg igen vagy szívből jövő nem? – faggatott.
– Talán, mint „ha elég szerencsés vagy, megtudod pénteken” – válaszoltam csintalanul.
A csajok persze majd’ felrobbantak, mikor elmondtam.
Csoportchat: Bad Bitches 🌸💅
(Chloe, Mel és Aria – duh)
Mel:
CAMERON?! 💍💅
Chloe:
három napod van kiválasztani az outfitted. ez túl kevés idő!!! 😭
Aria:
anyud tud róla??
Claire:
NEM
ÉS
NEM
TUDHATJA
ever
Chloe:
👀 wait. miért?
Claire:
mert randizni TILOS. így, caps lockban.
ő konkrétan azt hiszi, hogy minden pasi = fájdalom meg „elrontott életek”.
de persze erről nem beszél. csak annyit mond: „nem szeretném, ha elkövetnéd ugyanazokat a hibákat, Claire.”
Milyen hibákat??
Senki nem mond semmit. Csak a tilalom jön, meg a szankció.
Mel:
uhhhh
nagyi vibes
Claire:
megígéritek, hogy ha lebukok, jöttök látogatóba New Yorkba a nevelőintézetbe?
Aria:
csak ha kapunk matching narancssárga egyenpólót 😎
De amúgy… valahol mélyen, tényleg érdekel, mi történt az anyámmal. Mert egy ember nem lesz ilyen neurotikus csak úgy. Valaminek történnie kellett. De persze, nála minden trauma levendulaolajban pácolódott, és „nem viszünk drámát a jelenbe”.
Hát én viszek, anya. Én viszek!
És most péntek este lesz, és én ott leszek Cameron szívdöglesztő Pierce házában. Egyetlen szó nélkül lelépve itthonról, a legmenőbb outfitben, amit a gardróbom enged.
És ha anyám megkérdezi, hova megyek?
Hát… azt mondom: „Chloe-nál alszom. Megbeszéltük! Te figyelj csak a jelenedre!”
❤️🔥❤️🔥❤️🔥
A ház messziről világít, mint egy rohadt diszkógömb, csak nagyban.
A feljáró tele van autókkal, a kapu kitárva, és a basszus valósággal remegteti a mellkasomat, még mielőtt beléptem volna. Tele olyan emberekkel, akik annyira menők, hogy már saját nevük helyett becenevük van.
És én?
Egyedül vagyok!
Chloe, Mel, Aria – mind azt mondták, nem tudnak jönni. Chloe-nak családi vacsi, Melnek pofa vizit az apjánál, Aria meg… passz.
Meg amúgy is Cameron kifejezetten csak engem hívott. Direkt nem akarta, hogy „a csajbanda” is jöjjön. Bár ez fura volt, mert minden buliban együtt nyomulunk.
Amúgy full glam, fekete crop top, bőrdzseki, sort, combközépig érő csizma az outfit. Még én is majdnem elhittem, hogy magabiztos vagyok.
– Claire! Hé! – Cameron hangja kiszűrődik a tömegből a ház előtt.
Ott van ő: Cameron! A tökéletes mosolyával, kócos hajjal, már kicsit spicces tekintettel, de még mindig a leghelyesebb srác a suliból. Kinyitja előttem az ajtót, mint egy rohadt herceg. Csak épp a kastély bejárata mögött nem tündérek várnak, hanem részeg egyetemisták és mindenhol műanyag piros pohár.
– Azt hittem, nem jössz el.
– Azt hittem, uncsi lesz! – kacsintok rá, és ő teljesen bepörög.
Bent a ház… nos, minden, amit vártam, meg ami rémálmaimban se akarom, hogy előjöjjön:
A zene túl hangos, de még túlélhető; alkohol mindenhol, könyörgöm, tizenhét vagyok, de azért nem akarok elázni; a kanapékon fekvő, hányó emberek, üvöltés, nevetés, csókok félhomályban.
A fociarcok vállon veregetik egymást. Néhány csaj annyira kifestve, hogy a szempillájuk árnyékot vet, semmi ízlésük nincs, hogyan kell jól sminkelni.
És ott vagyok én, Claire Whitlow, egyedül, a csajok nélkül, és próbálok nem úgy kinézni, mint aki kurvára nem tudja, mit keres itt; még nevetek is, bután, hogy elhiggyék, idetartozom.
Mert próbálom eljátszani, hogy ez semmi, és hogy nem szorul ökölbe a gyomrom az egész szitutól, és hogy nem hiányoznak a lányok.
Cameron italt nyom a kezembe.
– Ez csak sör – mondja, és már ott sincs. A pohár hideg. Én meg csak bámulom, aztán meghúzom.
Később már valami édes löttyöt iszom. Vodkával keverve, állítólag. Az íze olyan, mint az olcsó parfümé, amit a drogériában fújnak rád marketingfogásból, de ha elbénázzák, akkor megkóstolod…
A fejem már kicsit könnyű. A gondolataim viszont nehezek.
Anyám most biztosan valami mantrát mormol, vagy svédül tanul. És közben fogalma sincs, hogy a lánya egy kétszintes káoszban iszik egy ismeretlen szőke csaj mellett, aki azt hiszi, hogy valami modell vagyok – nem javítottam ki.
– Claire! Gyere! – Cameron megint megtalál a tömegben, miközben kóválygok és próbálok pozitív benyomást kelteni. A nappaliban ül, már egy másik pohárral a kezében, kicsit izzadt, kicsit piros. Kinyújtja felém a kezét.
Leülök mellé. Egyik lábamat felhúzom, a másik lóg a föld felé. Nem akarok teljes testtel hozzáérni. Odaadja a poharát: – Ez tiszta, nem olyan erős! Ígérem!
És én… iszom belőle. Ebből is… mert hülye vagyok. Mert próbálok laza lenni, mert nem akarok úgy tűnni, mint aki fél.
– Ez a cucc üt, mi? – nevet, aztán közelebb hajol.
– Mi lenne, ha kicsit… csak mi ketten?
– Mi lenne, ha előbb kérdeznél valamit, ami nem arra megy ki, hogy bejuss a bugyimba? – a hangom éles, de nem üvöltök. Olyan… jéghideg, mert baromira nem tetszik az ajánlat.
Ő nevet, nem sértődött meg. Ez zavar a legjobban.
– Jaj, Claire! Azt hittem, te más vagy! Azt hittem, veled lehet… lazábban – és már nyúlna, a keze végig siklik a combomon.
Hirtelen úgy érzem magam, mint egy tárgy a kirakatban, mint akit kinéztek, kifizettek, és most jön a használat.
– Vedd el a kezed! – nem kiabálok. Még mindig nem, de úgy mondom, hogy megáll a levegő.
Ő megvonja a vállát, és… ennyi. Feláll, és öt perccel később már egy másik lánynál van, akinek a fülébe hajol, nyakát csókolja, és aki nem tolja el a kezét.
Én meg ismét egyedül maradok. A zene még hangosabb, az ital, amit az imént kaptam, kezd ütni, újabb öt perccel később már nem is tudom, mit érzek.
A szoba körülöttem elmosódik. Az emberek arcai furcsán torzulnak, mint egy kaleidoszkóp belsejében. A testem könnyű, de valahogy nem én irányítom. A kezeim olyanok, mint egy babáé. A lábam… valami furán remeg.
Mi a fene van velem?
Cameron odajön hozzám, és valamit mond. Nem értem rendesen. Nevet. A szavai lassított felvétel. Próbálom jelezni, hogy valami baj van, de a szám nem engedelmeskedik.
Basszus! Valami tényleg nem oké! Valami nem stimmel! Valamit tett az italomba?
Aztán… Kék fények. Majd pirosak.
Villanás. Ablakból belógnak rendőrségi fények, ahogy a ház előtt leparkol egy járőrautó.
Valaki kiabál, de ez is lassított felvétel:
– Rendőrök! Mindenki tűnjön el innen!
És az utolsó dolog, amit látok:
A villogó fények tánca a falon. Cameron arca. És aztán…
Sötét!
❤️🔥❤️🔥❤️🔥
Valami csipog. Nem hangosan, inkább idegesítően szabályosan. A szemem nehezen nyílik, olyan, mintha ragasztóval lenne lepréselve.
Fehér falak, neonfények… Egy szék…
És anya.
Ott ül. Összekulcsolt kézzel, mozdulatlanul, mint egy szobor, amit csak azért tettek oda, hogy nézzen. Ahogy megmozdulok, felkapja a fejét.
– Claire… te jó ég, kicsim!
A hangja… nem haragos, nem is sír, inkább olyan, mintha hirtelen nem tudná, anya legyen vagy bíró vagy valami buddhista szerzetes.
– Hol vagyok…? – nyögöm ki. A szám kiszáradt, a nyelvem furcsán nehéz.
– A kórházban. Tegnap este… az a buli…
Kicsit elcsuklik a hangja, de gyorsan visszavesz belőle. Fegyelmezett! Mindig az!
– Valaki hívta a rendőröket. Állítólag túl hangos volt a zene. Amikor kiértek, több lányt is eszméletlenül találtak, te is köztük voltál.
Elfordítom a fejem. A plafonra nézek, mert ha ránéznék, összetörnék.
– Mit adtak nekem?
– Valami party drog… tabletta. Nem tudják pontosan, de… nem te vetted be, ezt tudják. Valaki beletette az italodba. A házigazdát és néhány fiút őrizetbe vettek. Az egyikük… valami Cameron, talán? Ismerős ez a név?
Bumm! Mintha fejbe vertek volna.
Cameron! A tökéletes mosoly… Az álszent bókok… A keze a combomon… A harmadik pohár…
Elkap a hányinger. Nem fizikailag, hanem belül: az agyamban, a szívemben és gyomromban, egyszerre.
– Ne haragudj rám! – súgom. Nem tudom, hogy tényleg így érzem-e.
Anyám egy ideig nem válaszol. Aztán:
– Azt hittem, ismerlek!
Ez a legrosszabb. Nem a csalódottság. Hanem hogy hitte.
Mert nem ismer, fogalma sincs róla, ki vagyok. Nem tudja, hogy én vagyok az a lány, aki szőkére festeti a haját, és közben belül fulladozik.
– Azt hittem, csak… kamasz vagy… Hogy nehéz ez az időszak neked. De azt hittem, jó döntéseid vannak. És nem játszod meg magad!
– Nem játszom meg magam! – szalad ki a számon. Aztán rájövök, hogy ez mekkora hazugság.
Játszom mindennap! Az iskolában, amikor úgy teszek, mintha nem érdekelne semmi. A plázában, amikor úgy sétálok, mintha az egész világ az enyém lenne. A fiúkkal, a barátnőimmel, még vele is.
Anyám sóhajt. Lassan, hosszasan fújja ki azt az átkozott levegőt. Egyszerűen utálom.
– Nem tudom, mit csináljak veled. Nem akarok szigorú lenni! Nem akarok büntetni! Nem hiszek abban, hogy az segítene. De… el kell mondanod, ki vagy valójában, Claire, mert ez… amit most láttam… ez nem te vagy! Ugye?
Felnézek rá. Mélyen a szemébe nézek most először nagyon régóta, és a harag, ami bennem van, nemcsak Cameronra irányul, hanem rá is!
– Nem kérdezted meg soha – mondom. – Csak feltételezted, hogy még mindig az a kiscsaj vagyok, aki matekversenyre jár és Hello Kitty-s pizsamát hord.
Anyám pislog. Nem akartam bántani, de muszáj volt kimondani.
– De tudod, mégis igazad van abban, hogy mindennap szerepet játszom. Mert ha nem játszanám, senki nem venne észre! A menő csajok nem barátkoznának velem, a fiúk nem hívnának randira. Még te is… te is csak azt látod, amit látni akarsz, nem azt, aki vagyok!
Csend.
A csipogás újra megszólal a monitoron. Az agyam pedig zúg.
Anyám csak ül, és úgy néz rám, mint aki először lát.
Én ott fekszem a kórházi ágyon, infúzióval a karomban, agyonalázva, kihasználva, összetörve. És dühös vagyok! A fiúkra! A bulira! Anyámra! És főleg magamra! Mert azt hittem, hogy kontrollálok bármit is ebben a zűrzavarban, de kiderült, hogy csak egy szereplő vagyok egy darabban, aminek még a forgatókönyvét se olvastam.
